Alexa Károly: Életünk és irodalmunk
Népszabadság * Takács Ferenc * 2007. február 3.
Kép: Rédei FerencA kötetben olvasható esszék és kritikák szinte mindegyike a polemikus indulat és a propagandisztikus szándék jegyeit viseli magán. Bármiről-bárkiről írjon is, Alexa a „balliberalizmussal” vívja ádáz csatáját, s nincs olyan témája, ahol – egy-egy paszszus, de legalábbis egy mellékmondatnyi oldalvágás erejéig – ne nyilvánítana ellenvéleményt.
Még a hatvan-egynéhány éve halott kőszegi pap-kalmár-szépíró Kincs Istvánt felfedező, amúgy kitűnő írásában is szükségét érzi, hogy – ha futtában is – morálkritikai dorgálásban részesítse „a mi romlottan rafinált és liberálisan megrontott századelőnk”-et (ezen napjainkat érti). Teszi mindezt a „nemzet” gyanúsan jakobinus és liberális eszméje nevében, azaz derekas önellentmondás árán (az igazi konzervativizmus gyomra ezt a széllelbélelt modernista újítást sohasem vehette be), ezért van ott minden írásán a piros-fehér-zöld farok (ugye emlékszünk még a „vörös farokra”?) vagy előzék.
Nincsen evvel semmi baj: mindannyian próbálunk belekapaszkodni valamibe, amit egyedi létünknél nagyobbnak és értékesebbnek hiszünk, hogy ne kelljen szembenézni a kínos Semmivel. S – szerencsénkre – a pártos önfegyelem Alexát szinte soha sem kényszeríti üres kötelező mutatványokra és lehangoló tiszteletkörökre. Népi-nemzeti értékőrzőként is afféle (lukácsi) partizánköltője ő az irodalomkritikának: az elfogultságokat-elkötelezettségeket megvalló szövegrészek bátor, okos, érzékeny – és számos szerencsés esetben elfogulatlan – műbírálatokat és műértelmezéseket vezetnek be. Drámaian tanulságos példája ennek a Spiró György Fogság című regényét elemző kritika. Alexának – elvi alapon – rengeteg baja van Spiróval, mint ahogy Spiró regénye fogadtatásával is – ám kritikusi intelligenciája és minőségérzéke egy jelentős regényírói teljesítmény értő elemzését – a Spiró-irodalom kötelező olvasmányát – íratja meg vele. Ugyanez az intelligencia és érzék – bujtatott módon – még ott is működik, ahol Alexa undorodva fordul el kritikája tárgyától. Például a Nobel-díjas Elfriede Jelinek regényét a kortárs irodalmi dekadencia és szellemi bomlás-bomlasztás tüneteként Lukács György és Pintér Jenő retorikus hevületével taglaló írásban tévedhetetlen biztonsággal választja ki és idézi A zongoratanárnő szövegének legjellemzőbb és legfontosabb részeit – evvel akaratlanul is kedvet csinálva a regénnyel való foglalkozáshoz.
Más kötelező olvasmányokat is tartalmaz a kötet: a tanulságokban szegényesebb rapszódikus hevület (a Margittai Gábor Külső magyarok című könyvéről szóló írás) mellett gyakoribb a józan és elemző írás, amely értékre irányítja a figyelmet (például Tar Sándorra és Ambrus Lajosra), fontos kritikai-irodalomtörténeti feladatot fogalmaz meg (1956 a magyar irodalomban) vagy okos tapintattal mozog érzékeny terepen (a kortársi magyar-zsidó irodalom). Van, ahol a kritika tárgya ürügy vagy alkalom – Döbrentei Kornél „dévaj balladái” kapcsán a magyar irodalom erotikus nyelvezetéről – illetve ennek hiányáról – olvashatunk remek fejtegetést Alexa tollából. (Itt jelezném, hogy a Vas István által egy emlékezetes versben felpanaszolt hiányt, a p-vel kezdődő négybetűs erotikai terminus költői leírhatatlanságát Lator László közben pótolta Orpheus című 1996-os keltezésű versében.) Általában: tartalmas és fontos megállapítások sorakoznak minden írásban, s megbízhatóan működik a kritikusi mérték. Talán egyetlen kivétellel: a magamagát, valamint újabb időkben a nemzetét is (ebben a rangsorban) Lisznyai Kálmán ügybuzgalmával és színvonalán reklámozó Gyurkovics Tibor novelláit (amelyek sorát Alexa szerint egybefüggő „nemzetpolitikai traktátusnak” is tekinthetjük), alighanem kár volt „remekléseknek” nevezni, mint ahogy a cikk végén idézett Gyurkovics-sorok – egyébként olyan kötetből, amelyben ugyanaz a vers kétszer van kinyomtatva – is jobbára a nagyság ellenbizonyítékai: „Való világgá változó rideg / és élhetetlen lassú épület”.
Kortárs, 206 oldal, 2000 forint
