Népszabadság * Kádár Gábor Vági Zoltán * 2007. február 3.
A felszabadított foglyok öröme Auschwitzban1940 és 1945 között, 56 hónap alatt 1,3 millió embert, köztük 1,1 millió zsidót deportáltak Auschwitzba. Harmadukat 1944-ben Magyarországról hurcolták el. 56 nap alatt. 1945. január 27-én az 1. Ukrán Front egységei Auschwitzba érve 7500 embert, köztük 505 magyar állampolgárt szabadítottak fel. A táborok felszabadulásának időszakát és az ezt követő eseményeket túlélők visszaemlékezései alapján elevenítjük fel.
1944. július 24-én, hétfőn a Vörös Hadsereg felszabadította a lublin-majdaneki lágert. A nácik már hónapok óta dolgoztak a tömeggyilkosság nyomainak eltüntetésén: a foglyokat elszállították, exhumálták a tömegsírokat, és megkezdték a barakkok lerombolását is. A gyorsan előretörő szovjetek mégis meglepték őket. A táborban a vöröskatonák – 480 túlélő, 1350 köbméternyi szenes csont és több százezer pár cipő mellett – rábukkantak a gázkamrára és a krematóriumra is. Majdanekről a szovjet lapokon kívül a Life magazin is több cikkben beszámolt. Hitler őrjöngött, amiért „a Biztonsági Szolgálat gyáva és hanyag csőcseléke nem tüntette el a nyomokat időben”. Ugyanezen a héten, szombaton Rudolf Höss SS-alezredes elhagyta Auschwitzot. Távozásával hivatalosan is lezárult Auschwitz, és egyben a holokauszt történetének legnagyobb tömeggyilkossága, az ún. Höss-akció. Ennek során 430 ezer magyar zsidó érkezett a birkenaui megsemmisítő tábor (Auschwitz II) vasúti rakodójára. A vagonokból kiszálló magyar zsidókat SS-orvosok szelektálták: a munkaképteleneket (75-80 százalék) a pár száz méterre álló krematóriumok gázkamráiba küldték, a munkaképesekre rabszolgamunka várt. A gázkamrák folyamatosan tele voltak, a krematóriumok nem tudtak lépést tartani a gyilkolással. A nácik ezért hatalmas gödrökben, a szabadban égették a holttesteket. A mészárlásról ekkor már az egész világ tudott: auschwitzi zsidó szökevények beszámolói alapján a világsajtóban nyáron mintegy 400 cikk jelent meg a magyar zsidók kiirtásáról. A náci propaganda hiába cáfolta a híreket, a szovjetek közeledtek Auschwitz felé.
A kiürítés
A „Mengele-ikrek”. Jobbról az első Mózes Miriam, a második Mózes Éva A majdaneki fiaskó után az SS biztosra akart menni, és ősszel megkezdte a kiürítést. Az Auschwitz-komplexum 40 négyzetkilométeres zárt zónájában augusztus végén 135 ezer fogoly robotolt. A következő hónapokban a több tucat táboron, bányán és üzemen szelekciók hulláma söpört végig. A legyengült rabokat gázkamrába küldték, a munkaképeseket más táborokba szállították. Novemberben megszűnt a gázosítás, és megindult a nyomok eltüntetése: a krematóriumokat leszerelték, az iratokat elégették. Az utolsó létszámellenőrzésre 1945. január 17-én 67 ezer fogoly jelenlétében került sor. Ezt követően az SS megkezdte a menekülést és a foglyok elhajtását. A tífuszos Tabajdi Gréte a birkenaui kórházban feküdt, amikor valaki beüvöltött: „Gyerekek, szabadok vagyunk, a németek pucolnak!” A kiéhezett foglyok azonnal feltörték az élelmiszerraktárakat. Ezzel egy időben megkezdődött a monowitzi (Auschwitz III) kényszermunkatábor kiürítése, ahol Jakobovics S., a 30 éves csománfalvai kereskedő egy szál pokrócban feküdt a kórházban: „A barakkunkba gyújtóbombát dobtak, majd megszámoltak… azt mondták, hogy visznek minket is transzportba. Elképzelhető a hangulatunk. Miután teljesen meztelenek voltunk, nem gondoltunk, csak arra, hogy a krematóriumba akarnak vinni. De már nem volt idejük visszajönni értünk…” Auschwitzban a budapesti Spronz József társaival együtt a menet indulására várt a kórház előtt. „A négyórai álldogálás a hidegben annyira kimerített, hogy elhatároztam, aludni fogok éjfélig, hogy erőt merítsek. Amikor felébredtem, reggel 7 óra volt, és csodálkozva láttam, hogy még mindig ott vagyunk… tényleg összeállították a transzportot és éjfélkor el is indították… azonban egyszerűen elfelejtettek ébreszteni.” A kaotikus kiürítés 21-én hirtelen abbamaradt. Az SS 58 ezer foglyot hajtott gyalog a hóban, nyugat felé. Ellátás és szállás napokig nem volt, aki összeesett, azonnal lelőtték. Az őrök elmenekültek, az Auschwitz-komplexum táboraiban csak nyolcezer beteg maradt hátra. A hátramaradó járóképtelen foglyok elpusztítását az SS speciális utóvéd alakulataira bízták.
Interregnum
Amerikai katonák szemléje a dachaui halálvonatnál
„Aki tudott járni, az talált a konyhában egy kis fagyott krumplit vagy répát, és ezt ettük. Rettenetesen szenvedtünk a nagy hidegtől, sehol sem voltak ablakok, mert azokat mind kibombázták, és mindnyájunknak lefagyott a keze és a lába” – emlékezett Rosenfeld Izráel a monowitzi kórházban töltött utolsó napokra. A budapesti Popper István 170-ed magával feküdt egy blokkban: „Olyan nagy volt az éhínség, hogy szinte ölni akarták egymást egy falat kenyérért.” Egy bombázás alkalmával sokan meghaltak, mások „a pániktól és a félelemtől megőrültek”. A 12 éves erdélyi ikerpár, Mózes Éva és Miriám, Mengele kísérleteinek „köszönhetően” menekült meg a gáztól. A magukra maradt gyerekek Birkenauból átszöktek az alig két kilométerre lévő Auschwitzba: „Hatalmas konténerekben savanyú káposztát találtunk… Káposztát ettünk, és megittuk a levét. A káposztába lekvárt tettünk… ha éheztél és elkezdesz mindent összeenni, akkor hánysz, mi is hánytunk.” Ovicsék, a szintén dr. Mengele kísérleti alanyaiul szolgáló máramarosi liliputi család tagjai tíz napig takarókba burkolva bujkáltak a priccsek alatt egy birkenaui blokkban. Ennivalójuk szinte egyáltalán nem volt, és annyira rettegtek az SS-től, hogy szükségüket sem merték elvégezni az épületen kívül. Félelmük megalapozott volt. Az utolsó napokban többször is viszszavonuló SS-egységek jelentek meg a táborban. 20-án, miután felrobbantották a II. és III. krematóriumot Birkenauban, több száz foglyot kihajtottak a barakkokból, és kivégezték őket. A 174517-es számú olasz fogoly, a későbbi híres író, Primo Levi élelemért indult a monowitzi kórházban fekvő betegek számára. Távozását követően nácik jelentek meg, és bementek az SS-ebédlőbe, ahol 18 francia rab kutatott ennivaló után: „Tarkólövéssel módszeresen megölték valamennyit, görcsbe merevedett tetemüket kitették szép sorban a hóra, és elmentek.” Az incidensnek a már említett csománfalvai kereskedő, Jakobovics S. is szemtanúja volt. 24-én Tabajdi Grétét és társait kiparancsolták a birkenaui kórházi ágyból, és Auschwitz felé hajtották őket: „… aki nem tudott menni, beteg volt, elájult, azt lelőtték… A hátul menőket, vagy aki lassan ment, szintén lelőtték. Ez kb. 20 percig tartott így, ezen idő alatt talán 100 embert lőttek le.” Ugyanekkor Auschwitzban Spronz József több társával éppen élelmet és ruhát szedett össze a mozgásképtelen bajtársaknak, amikor SS-eket vett észre. A nácik tüzet nyitottak. Egy holland orvost hasba lőttek, Vámosi dr. a lábába kapott golyót. Feltűntek a Birkenauban gyilkoló SS-ek, és mindenkit az udvarra tereltek. A zsidókat különválogatták: „Ekkor tanakodni kezdtek. Tisztában voltunk azzal, hogy kivégzés következik… Már éreztük a testünkben a golyót. Leírhatatlanul izgalmas percek voltak. Csak moziban láttam hasonló jelenetet.” Nem sokkal később SS-kísérettel megérkezett Tabajdiék menete Birkenauból. Ekkor „megjelent egy német autó… és száguldás közben odakiáltott, hogy meneküljenek, mert be vannak kerítve”. Az SS-ek azonnal eltűntek. Spronzék a birkenaui betegek segítségére siettek, és a raktárakból ételt osztottak az éhezőknek: „… teleraktuk magunkat mindenféle jóval, hússal, csemegékkel stb. Erre természetesen mindenki hasmenést kapott.”
A felszabadulás
A felszabadított magyar zsidók listája: a 296. Mózes Éva, a 297. Mózes Miriam Primo Levi könyvben örökítette meg tífuszos és skarlátos szobatársát, Somogyit, az ötven év körüli, magas, hallgatag magyar vegyészt: „Somogyi már vagy öt napja nem beszélt. Most határozott hangon így szólt: Van egy adag kenyér a szalmazsákom alatt. Oszszátok el hármótok között. Én többé nem eszem.” Somogyi nem sokkal később elájult: „Este azonban, és egész éjjel, és még két nap egyfolytában félrebeszélt. Véget nem érő, örök engedelmességre és szolgaságra ítélő utolsó álmában minden leheletével egy Jawohl hagyta el az ajkát, nyomorult bordáinak minden egyes összeesésekor szabályosan, és állandóan ezt nyögte, mint valami gép, ezerszer és ezerszer is Jawohl, az ember legszívesebben megrázta, torkon ragadta volna szegényt, hogy legalább valami mást mondogasson. Most döbbentem rá istenigazában, milyen nehéz az embernek meghalni.” Január 27-ére virradóan halt meg. „Az oroszok akkor jöttek meg, amikor Charles-lal kivittük Somogyit. Nagyon könnyű volt… Csak ráfordítottuk a hordágyról a piszkos hóra, mert a sír már megtelt.” Szombat dél volt. A Monowitzba beügető négy orosz lovas zavartan nézte a hullákkal teli tömegsír előtt álldogáló, csontvázszerű alakokat. A zsidó naptár szerint aznap a dal szombatja volt, amikor a Vörös-tenger csodájára emlékeznek: „Mindnyájan isteni jelet láttunk abban, hogy éppen ezen a szombaton szabadultunk fel, amikor a csodára emlékeztünk, amely megmentette elődeinket a biztos haláltól” – vélték a liliputi Ovicsék, akik este már szórakoztató előadást tartottak a „vodkát vedelő” orosz katonáknak.
Auschwitzban délután fél 4-kor jelentek meg a fehér álcaruhás felszabadítók. Kitört az örömünnep. „1500 nő nekivadulva kirohant, és boldogan összevissza csókolta a katonákat” – emlékezett Tabajdi Gréte. Miközben boldogan nézte a felszabadítók nyakában csüngő társait, Spronz Józsefre furcsa érzések törtek: „Elfogatásom percétől kezdve az oroszok megérkezésének pillanatáig lélek nélküli húsemberként éltem. A felszabadulás pillanatában pedig, mintha valaki újból régi énemet szívta volna vissza belém.” A Mózes ikrek az oroszok láttán csak ezt ismételgették: „Szabadok vagyunk. Szabadok vagyunk… Legyőztük a nácikat. Túléltük.”
Másnap
Másnap sokan azonnal hazaindultak. Így tettek Ovicsék, Spronz és a 16 éves huszti szállodaszolga, Schwartz Zoltán is. A hazafelé vezető úton a Vörös Hadsereg és a lengyel lakosság etette, ruházta, elszállásolta őket. Másoknak szomorúbb sors jutott. A következő napokban a monowitzi kórházban kétszázan haltak meg a kimerültségtől és az első lakoma okozta hasmenéstől. A 16 éves huszti Rosenfeld fiú 40 fokos lázat kapott. A lengyel ápolónők hetekig etették kiskanállal. És mégis szerencsés volt. Több tízezer, Auschwitzból elszállított magyar zsidóra még hónapokig tartó szenvedés várt. A három Grünspan lány március 11-én a Danzig melletti Kolkauban arra ébredt, hogy az SS-ek eltűntek: „Egy orosz katona rázott fel álmunkból. Szabad emberek voltunk. Ismét emberek. A katona mindnyájunkkal kezet fogott, Istenem, kezet foghattunk egy emberrel!” A beregszászi Weisner Gizit április közepén, Bergen-Belsenben szabadították fel az angolok: „Az SS-eket elfogták, és másnap már dolgoztatták őket. A halottakat kellett eltakarítaniuk.” A táborban tízezer holttest feküdt. A felszabadulást követő hetekben a leggondosabb ápolás ellenére is további 14 ezren haltak meg, köztük több ezer magyar zsidó. Az alsóapsai Lebovics lányok
háromhetes halálmenet után érték el a csehországi theresienstadti gettót. Amikor május elején végre megérkezett a Vörös Hadsereg, „vonszoltuk magunkat… és zokogva csókoltuk felmentőink lábnyomát”. Egy pátyi munkaszolgálatos, Deutsch Károly, május elején Mühldorfnál találkozott a szabadsággal: „Arra a magas amerikai fiúra, aki átvágta a drótot, örök életemben emlékezni fogok. Körülvettük, csókoltuk őket.”
A felszabadulás pillanata nem csak a foglyok számára volt maradandó élmény. A máramarosszigeti Perl Gizella Birkenauban Mengele beosztottja volt. Épp egy szülést vezetett le Bergen-Belsenben, amikor megjöttek a felszabadítók. Véres kezével gesztikulálva egy magas angol tisztet rángatott a hullák között vajúdó lengyel anyához. A látványra a brit elsírta magát. Glyn Hughes tábornok volt.
A felszabadulást sokszor véres, de érthető bosszú követte. Április 29-én az amerikaiak elérték Dachaut. Az 1933-ban alapított láger mellett 39 vagont találtak, tele holttestekkel. A katonák elvesztették a fejüket. Estére 39 SS hullája hevert a táborban. Volt, akit az amerikaiak lőttek le, másokat a foglyok lincseltek meg. Többségüknek semmi közük sem volt a dachaui borzalmakhoz. Előző nap a Vöröskereszt kérésére ők váltották a tábor elmenekült SS-őrségét. Salzwedelben az amerikaiak két SS-nőt lőttek le, Ebenseeben a zsidók több kápót agyonvertek. Bergen-Belsenben a britek megengedték, hogy a foglyok összeverjék az SS-felügyelőnőket. Reichenbachban az oroszok 24 órás erőszakos szabad rablást engedélyeztek a deportáltaknak.
A holokauszt után
A náci lágerek felszabadultak, de a szenvedés és az igazságtalanság nem ért véget. A Palesztinát uraló britek nem akarták, hogy a túl sok zsidó menekült felborítsa a szentföldi status quót. Sok zsidó deportált még évekkel később is az egykori náci lágerekben vagy éppen ciprusi internálótáborokba zárva, szögesdrót mögött várt a beutazási engedélyre. A rettegett szovjet titkosszolgálat sok egykori náci lágert különleges büntetőtáborrá alakított. Háborús bűnösök, átlagnácik és razziákon letartóztatott ártatlanok vegyesen kerültek e táborokba. Sokan ott pusztultak: Buchenwaldban a 28 ezer rabból 7 ezren, Sachsenhausenben a 60 ezerből 12 ezren kerültek tömegsírokba a háborút követő években. Auschwitzban is működött egy ilyen tábor.
A kollektív bűnösség ideológiájával több mint tízmillió németet űztek el Kelet-Európából, Magyarországról 200 ezer svábot telepítettek ki. Az ötvenes évek elején Németország ismét fontossá vált, és az amerikaiak a hidegháborús logika alapján tömegesen részesítették amnesztiában a náci tömeggyilkosokat. A Vörös Hadsereg katonái sajátos bosszút állva a náci rémtettekért tömegesen erőszakolták meg a német (és magyar) nőket. A felszabadítók nemegyszer az egykori deportált zsidó nőket is meggyalázták. A megszállt országokból milliókat – köztük több mint félmillió magyart – hurcoltak malenkij robotra. A sztálini paranoiának még az egykori szovjet hadifoglyok is áldozatul estek. A náci lágerek poklából megmenekülő vöröskatonák százezrei kerültek árulás vádjával ártatlanul a Gulágra – köztük Auschwitz túlélői is.
A holokauszt által leginkább sújtott kelet-európai zsidóságra Auschwitz után újabb, több évtizedes totalitárius diktatúra várt. Számukra a legnagyobb veszteséget mégis szeretteik halála, egykori életük összeomlása okozta. A sokat szenvedett Mengele ikrek, Mózes Éva és Miriam ezt a pótolhatatlan hiányt érezték meg, amikor újra átlépték a szomszédok által kirabolt, üres és lepusztult szülői ház küszöbét: „Nincs otthonunk. Nincs családunk. Élünk. Szabadok vagyunk. Egyedül vagyunk.”
A tanulmányhoz használt fotók forrásai: Auschwitz-Birkenau State Museum, The Holocaust Chronicle és United States Holocaust Memorial Museum
