Valljuk meg, van hogy egy könyvet a témaválasztása miatt olvassuk. Látjuk, hogy olvasmányunk nemigen szolgál szerkesztési újdonságokkal, a mű nem épül valami szépen, különlegesen ívelt szerkezet vázára, a mondatok zenéje nem éteri muzsika füleinknek, a szerző nem komponált számunkra valamiféle egyéni, rá jellemző zenét, a mű viccein nem mindig és nem feltétlen tudunk nevetni, a szomorúságok nem facsarják, nem szaggatják a szívünket, szóval, úgy érezzük, mintha a poétikai eszközöket nemhogy felvonultatnák, esetleg tovább vinnék, hanem mintha egyenest a sarokba vágták volna a könyv írásakor.
Ennek ellenére valamiféle más típusú érdeklődéssel olvassuk a könyvet, mintha néhány órára el tudnánk feledni, hogy a műveket általában műként is megilleti a megkomponálás munkája. S tesszük ezt azért, mert elismerjük a szerző témaválasztásának bátorságát, büszkék vagyunk az íróra, hogy olyasmit énekelt meg, amit kevesen mernek, olyan probléma megkönyvesítésével állt elő, amelyről inkább hallgatni illett eddig, olyan fájdalomról zengett, amit általában a ne-szólj-szám parancsával sepernek szőnyegek alá. Egy gyerekváró, gyereket áhító könyvet tarthatunk ugyanis a kezünkbe, olyan művet, mely arról szól, hogy nem minden esetben egy könnyed együttlét gyümölcseként pottyan elő az ember utódja, nem feltétlen jár karöltve a vágy és annak reménybeli, jövőbeli tárgya, az ember gyereke.
„Bulvár Kund elvegyült a tömegben, jobban érezte magát, legalább nem állt ott egyedül. Lehetett volna ő is egy férfi egy párból, aki csak a kedvesét várja. Megnézte a tablókat közelebbről. Gyerekek voltak rajta, vagy szülővel, vagy anélkül, szép, egészséges, kicsattanó gyerekek. Mind mosolygott, mintha azt gügyögné, nézzétek, itt vagyok, megjöttem, megjöttünk. A bejárat mellett egy térkép, színes rajzszögek jelezték, hol születtek már gyerekek, akiket itt csináltak. Magyarország egy színes kavalkád volt rajta, de olasz, dán, svéd, német, holland meg még ki tudja, hány ország városaiban voltak nyilak, a térkép keretén kívül pedig jelezték, hogy amerikai, ausztrál és argentin gyerekek is kerültek ki ebből az alomból. A magyarok nyilaival mentsetek meg minket. Sokasodjatok és szaporodjatok. // Nézte a fényképeket, a térképet és a sorban állók hosszú kígyóját, és akkor rádöbbent, hol van. // Ez a Gyerekgyár. // Ő, aki bértollnok és álhíríró volt, most szembesült az igazi, fájdalmas valósággal. Amit nem ő írt, és nem is szólhatott bele. // Itt gyereket gyártanak és boldogságot. // Vagy ha nem sikerül, fájdalmat.”
Ficsku Pál nem akar erről a sokakat érintő, sokszor nagyon fájdalmas témáról túl komolyan írni és túl drámaian sem, nem tragizál és nem tép fel sebeket, apró történeteket sző a regény lenge szövetébe, hogy feloldja a szomorúságot, viccekkel hinti tele a történetet, megpróbálja úgy vinni a cselekmény szálát, mintha egy nem túl különös történetet mesélne el. Mintha azt akarná sugallni, a mindennapos fájdalmakon csak akkor tudunk túllépni, ha egyszerűen mondjuk el, ha úgy vagyunk képesek rálátni a gondjainkra, bajainkra, mint amelyek bárkivel megeshetnek.
Ficsku Pál férfi hőse végigdöcög a „gyerekkészítés” stációin. Végigcsinál és végigasszisztál mindent, amiről eleddig szemérmesen hallgatni illett. „Lombikelméletből már úgy közepes lehetett Bulvár Kund, gyakorlatból még elégtelen. Sörözgettek a Pottyantóban, amikor hirtelen, bár napok óta készült rá, azt kérdezte Gyulaitól: // Te mint filozófus és gyakorló pipettás, mi a véleményed az egészről? // Öregszel, mi, kérdezte Gyulai, besétáltál a mi utcánkba. // Bulvár Kund elvörösödött, már bánta, hogy ezt kérdezte, egyszerűbb lett volna nyíltan bevallani, ő eldöntötte, hogy rábeszéli Paulát az első kísérletre.”
A többit megtudjuk a könyvből. Gyerekvágyról és gyerekkészítésről, szomorúságról és mégis-vidámságról, kitartásról és botlásokról, arról, hogy ki lehet bírni meg arról, hogy van, amit nem. „Nem emlékezett a gyerekei szemére. // Nem emlékezett arra, hogy milyen volt a szemük, amikor megszülettek. (…) És most végre vízben fürdik a kisfiam. Behegedt a sebe, végre fürödhet. Kis fejét megtámasztja, ő meg lubickol a vízben, rúgkapál, pancsikol, már minden vizes, az a jó, nem baj, már nincsenek kommunisták, nácik, csángó betyárok, nincsenek keresztények és zsidók, nincsenek terroristák és időrablók, nincsenek orvosok és műtőssegédek, nincs már bűnbeesés. Megváltás van. És víz.”
Ficsku Pál: Gyerekgyár
Ulpius-ház, 212 oldal, 2480 Ft.
Ambrus Judit
