Népszabadság * Friss Róbert * 2007. február 3.
Michael Baigent
– Ön úgy véli, mindannak, amit Jézusról tudni vélünk, a legnagyobb része hazugság?
– Hazugság. Nyilvánvalóan hazugság.
– Ön tehát tulajdonképpen azt kéri, hogy minden keresztény kérdőjelezze meg az alapvető hitét?
– Teljes mértékben.
– Vannak, akik az ön álláspontját eretnekségnek neveznék.
– Remélem is.
A szerző szerint a kép Jézust nem aközben ábrázolja, amikor beviszik a sírbarlangba, hanem amikor kihozzák onnan: Jézus túlélte a keresztre feszítést Kép: Michael Baigent Idézet az MSNBC 2006. április 6-i adásában elhangzott interjúból. A kérdező Sara Jones, az interjúalany Michael Baigent, akinek akkortájt jelent meg The Jesus Papers (Jézus-rejtélyek, Jokerex Kiadó, 2006, főszerkesztő: Laux József) című könyve.
Provokatív párbeszéd.
De ki, mivel, s kit provokál?
Az ember felfalja a négyszáz-valahány oldalt, a végén nagy levegőt vesz, s nem tudja eldönteni: elhiggye-e a szerző egyetlen szavát is? Mert az 1948-ban Új-Zélandon született, szigorú katolikus családban nevelkedett, 1976-tól Angliában élő író, Michael Baigent igen nagy tájékozottságot mutat az Ószövetség és az Újszövetség témakörében, számtalan korabeli és később kelt evangéliumot, iratot, tanulmányt ismer és idéz, vet össze, tényeket sorol és állít szembe egymással, de az immár kétezer éve belénk ívódott keresztény kultúrkör ösztönösen megkérdőjelezteti velünk mindazt, amit olvasunk. Vagy mégsem? Baigent hihetetlen tehetséggel eléri, hogy olvasója legalábbis választ vár a kérdéseire, amelyeket a szerző elültetett benne. Ám aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, a felvetett problémákra egyelőre hiába várjuk a cáfolatot vagy a megerősítést.
Baigent két magyarul is megjelent kötete (Mi az igazság a holt-tengeri tekercsek körül?, Szent vér, szent grál) kavarta eddig a legnagyobb vihart. Az utóbbin még 1982-ben egy élő televíziós vitában egymásnak estek a birminghami püspökkel, aztán több mint húsz évvel később, szerzőtársával, Richard Leigh-vel beperelték Dan Brownt, aki szerintük – sokak szerint – a Szent vér, szent grál alapján vitte sikerre a Da Vinci- kódot. Akármi legyen is az igazság, Baigent is elismeri: a Jézus körüli rejtélyek feloldásához mindenekelőtt a nyilvánosság figyelme kell, s ennek felkeltéséhez Dan Brown fikciója igencsak hozzájárult.
De térjünk vissza a két könyvhöz és a viharhoz, annál is inkább, mert a Jézus-rejtélyekben – új ismeretekkel gazdagodva – mindkettő lényege feltűnik. A első kötet a holt-tengeri tekercsekről szól, arról az erőfeszítésről, amellyel a katolikus egyház eltitkolni szándékszik a tekercsek valódi tartalmát, a második pedig igyekszik a tudatunkba ültetni a hipotézist: Jézus feleségül vette Mária Magdolnát, s leszármazottjai is voltak.
Még mielőtt itt abbahagyják az olvasást, igyekezzünk tisztázni: nem a Dan Brown-i fikcióról van szó, hanem egy tudós gondolkodásáról, ismert és kevésbé ismert ó- és újszövetségi tények, nagyon sok egyéb forrásmunka összevetéséről. S az ezekből logikusan megfogalmazható megannyi következtetés, hát, ha nem is egyértelmű bizonyításáról, de legalábbis lehetséges voltának felvetéséről.
A szerző alaptétele, amin egész gondolkodása, megközelítése nyugszik, könnyen belátható és igazolható: a történelmi Jézus nem azonos a hit azon Jézusával, akit a teológia tár elénk. Baigent Jézust úgy állítja elénk, mint korának zsidó prédikátorát, akinek isteni mivoltát aztán 325-ben, tehát megfeszítése után majd 300 évvel a Konstantin római császár által összehívott nicaeai zsinat szavazta dogmává (217:3 arányban).
Baigent nagyon szigorúan ítéli meg a katolikus egyházat, amiért két évezred alatt saját hatalma erősítése érdekében dogmát faragott Jézusból, s a tanítványok evangéliumait e célnak szigorúan alárendelve csonkította, válogatta a Szentírássá. Végleg el akarván takarni a történelmi Jézus alakját és korát, azt az ókori világot, amelyben – mint a szerző által idézett Bart Ehrman, az észak-amerikai Chapel Hill egyetemének vallástörténész professzora az USA Today-ben írja – „a kereszténység a mainál jóval sokszínűbb volt. Az Újtestamentum néven ismertté vált standard hitbuzgalmi szövegek csak a későbbi században váltak a keresztény hit alapjaivá. Soktucatnyi alternatív evangélium és más forrás veszett el eközben”.
Mindez a szemlélet persze azután erősödött meg, hogy 2006 tavaszán közzétették a titkos régiségpiacról előkerült Judás evangéliumát, aminek ismerete alapján a már idézett Ehrman azt írja: abban a korban minden csoport azt állította magáról, ő hordozza Jézus igazi üzenetét, de… „csupán az egyik, a kereszténységért versengő csoportnak sikerült a többi fölé kerekednie. Ez a csoport sokkal több betérővel dicsekedhetett, így a versenytársakat sikerült marginalizálnia. Ez a csoport határozta el, milyen legyen az Egyház szervezeti struktúrája. Ez határozta el, mik legyenek a keresztények credói… Ez a csoport ortodox« lett, és abban a pillanatban, amikor véglegesnek tekinthette a többiek felett aratott győzelmet, újraírta a történelmet – azt állítva, mindig is az övé volt a többségi vélemény a kereszténységen belül, hogy mindig is az ő véleménye volt azonos az apostoli egyházak és az apostolok véleményével, s hogy gyökerei egyenest a jézusi tanításokig nyúlnak vissza”.
Baigent már befejezte a Jézus-rejtélyeket, így csak az Utóiratban szentelhet figyelmet Júdás fellelt evangéliumának. Ám bizonyos: az abban foglalt tanítások alátámasztják a Jézus-rejtélyekben leírtakat, felülírják az egyház eddigi tanításait Júdás szerepéről, s emiatt immár nyilvános egyházi kommentálásuk sem halogatható sokáig, mint ahogy a Jézus-rejtélyekben foglaltak sem mellőzhetőek. Bár, ami azt illeti, ezek a kommentárok nem túl nagyszámúak. A londoni Times Monsignor Giovanni D”Ercole-t idézi, aki arra a veszedelemre figyelmeztet, „amit, apokrif írásokra hivatkozva Júdás újraértékelése és az evangéliumi beszámolók besározása jelent, amely csak zavart kelthet a hívők körében”.
Azért idéztük fel ennyire részletesen Baigent alaptételét, amelyen egész munkássága nyugszik, azaz a történelmi és a teológiai Jézus éles megkülönbözetését, mert ha ennek lehetőségét, később szükségességét belátjuk, akkor mindjárt hajlamosabbak vagyunk objektívebb szemmel tekinteni a Baigent által tárgyaltakat, s ha kissé kibújunk a kétezer éves keresztény (kultur)szerepből,feltárul előttünk a történelmi tér, megszabadítva a később rárakódott-ráerőszakolt magyarázatoktól.
Hogy csak a legegyszerűbb – és legpopulárisabb – kérdést, Jézus és Mária Magdolna házasságát említsük, lehetséges volt ez? A szerző mindenesetre – s ez a válasz jellemző a könyv egészére – azt feleli: döntő bizonyítéka nincs rá, de ellene sincs… Látszólag tehát eldöntetlen a kérdés. Ez az állítás blaszfémia lehet a keresztények szemében – vetik a szerző szemére. Amire a válasz: a vád teljesen irreleváns a történelmi Jézus viszonylatában, aki jóval azelőtt élt, hogy a teológusok elméletet kezdtek fabrikálni róla. A vallási dogma következtében pedig elfeledjük a magától értetődőt: Jézus zsidó volt, s ezzel nem mondunk mást – érvel Baigent -, mint hogy egy zsidó férfi megházasodik és gyermeke lesz. Ami ráadásul teljes mértékben összhangban van a héber Szentírásban, azaz az Ótestamentumban foglaltakkal.
Baigent tehát több mint négyszáz oldalt szentel meggyőződése igazolására: a történelmi Jézus nem lehet azonos a hit azon Jézusával, akit a teológia tálal elénk.
Ám a bizonyítás nem annyira könnyű, mint ennek belátása: Baigent tényei kelnek birokra hitbeli dogmákkal. Jézus házasságának kérdése csak egyike azon kételyek sorának, amely kételyekre legalábbis egyik oldal sem tud egyértelműen bizonyító érveket felsorakoztatni. S e nehézséghez, hajlamosak vagyunk hinni a szerzőnek, közrejátszhat az is, hogy az évszázadokon át kiépülő, s hatalmát dogmákkal megalapozó-erősítő egyházi struktúra sok, neki ellentmondó írásos emléket eltüntetett, ha nem is fizikai létében, de a vatikáni archívumok mélyén.
Nem kívánjuk itt részletesen ismertetni a felmerülő, szellemileg is izgalmas kalandot kínáló feltételezéseket, amelyeket a szerző azért igen nagy hely-, kor- és Biblia-ismeretanyaggal ír körül, hiszen ha ezt tennénk, leközölhetnénk a kötet teljes szövegét. Csak néhányat említhetünk meg:
Jézus, aki maga is zelótának – a rómaiak ellen fellépő radikális irányzat tagja – indult, elutasította a rá osztott politikai szerepet, amikor elfogadta, hogy a zsidóknak adózniuk kell Rómának – ez az információ teljesen új megvilágításba helyezi Jézus mint a Messiás alakját, akinek eljövetelét a zsidó nép a jóslatokra tekintettel annyira várta.
Továbbá: nincs bizonyíték rá, hogy Jézus a kereszten halt volna meg, sőt, ami bizonyíték fellelhető, ennek ellenkezőjét támasztja alá, annyira, hogy némely forrás szerint 45-ben még élt. De ha így van, hogyan támadhatott fel, s mi lesz így isteni mivoltával? Mi lesz így a Szentháromsággal? Arra sincs bizonyíték, hogy igényt tartott volna rá, hogy Istenként imádják, sőt ellenkezőleg.
Baigent megpróbálja felderíteni Jézus ifjúkorának helyszíneit, amelyről semmit nem tudunk, s amelyre a vatikáni hierarchiától sem kapunk választ. Arra jut, hogy valószínűleg nem Galileában, inkább Egyiptomban, egy a palesztinainál sokszínűbb zsidó közösségben tanult, s az ott elsajátítottak – többek között az egyiptomi misztikus gondolkodás – lényegesen befolyásolták nézeteit, amelyek, ha mindez igaz, s nincs ellene több érv, mint mellette, lényegesen ellentmondanak az évszázadokkal később intézményesített egyház által állítottaknak. Mint ahogy semmi sem támasztja alá, hogy Jézus valaha is új vallást akart alapítani, nem is szólva arról, hogy másokat szavai és mondásai hivatalos összegyűjtésére bátorított volna.
Baigent nagyon mérges az egyházi hierarchiára, amiért a történelmi Jézus alakját negligálta, s helyette a hierarchia érdekeinek megfelelő teológiai Jézust állította. Egy a zsidó Bibliában, az Ószövetségben megjövendölt Messiás szerepében, konkrét politikai helyzetben érkező prédikátor helyébe Isten fiát ültette. Ez több évszázados folyamat volt, s a cél érdekében mindenre hajlandó volt. Baigent azt állítja, a Vatikán mai Hittani Kongregációja egyenes ági leszármazottja az Inkvizíciónak, amely évszázadokon át tűzzel-vassal erősítette a teológiai Jézus-képet. Sőt a Kongregáció maga az Inkvizíció, amely mindent elkövet, hogy a dogmától eltérő, vagy azt cáfolni látszó iratot agyonhallgasson. Nem kevés állítás: Ratzinger bíboros, akit XVI. Benedek néven 2005-ben pápává választottak, hosszú évekig állt a Hittani Kongregáció élén, s úgy ismert, mint konzervatívan merev gondolkodó.
S itt már igencsak viharos vizekre evezünk. Kezdjük szimatolni: a történelmi és teológiai Jézus éles megkülönböztetésének gondolata micsoda vihart képes kavarni, ha végiggondoljuk a belőle következőket, hát beleborzonghatunk. Az egyház szemében akár eretnekség is lehetne mindez, súlyos következményekkel, ha nem a XXI. század elején élnénk. De mivel itt élünk, hát legfeljebb az egyházi elhallgatás lesz a sorsa e gondolatnak, s főként ami ezen alaptételből következik-következhet. A katolikus egyház mint hierarchia helyét-szerepét kellene ezek után újragondolnunk a történelemben.
Diktatúrára hajlók érvrendszerének állandó eleme, ha valamit eltitkolnak a nyilvánosság elől, hogy az emberek nem érettek még a valóság minden elemének megismerésére. Könyve végén Michael Baigent a perzsa szúfit, az egyik legismertebb misztikus költőt, Dzselaluddin Rúmit – más átírásban: Dzsalál al-Dín Rúmí (1207-1273) – idézi, aki imigyen kiáltott rá hallgatóira: „Korsószám a forrásvíz már nem elegendő. Vigyetek minket le a folyóhoz!” Aztán hozzáteszi: jogunk van ahhoz, hogy a folyóból igyunk. A szabadságot senki tőlünk meg nem tagadhatja.
Bármi legyen Baigent könyvének valóságtartalma, fogadtatása, utóélete, ebben egyetérthetünk vele, s Rúmival.
