Büdös cigány, mocskos kommunista, tolvaj-rabló zsidó – kezdhetjük napi kis szemlénket a vélemények világában. Jó, persze mindehhez komoly adag mazochizmus is szükséges – mert a magyar nyilvánosság egy elég jól körülhatárolható részében találhatóak az efféle, sőt még ennél is jóval szellemesebbnek hitt megjegyzések. Vagyis, aki akarja, elkerülheti az ilyesmit. Persze, ha a Kossuth tér közelében jár, amikor ott nemzeti tüntetés folyik, vagy valamely kormánypárti vezető környékén él, ahová a derék emberek járnak tüntetgetni, akkor ki van téve mindenféle verbális erőszaknak – de hát toleránsnak kell lenni – halljuk elégszer.
Mindenesetre az látszik, a rendszerváltás hevében született liberális jogszabályok megadják a gyalázkodás jogát azoknak, akiknek ez, úgy tűnik, lelki szükségletük. Kétségtelenül, a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek legelején kialakított jogrendszer elképzelői vagy úgy hitték, alapvetően majd csak a jó emberek a jó ügyek érdekében élnek a szólásszabadság jogával, vagy elhallgatták azt, hogy tessék felkészülni, a rosszak bizony nagyon ügyesen alkalmazzák majd a jogi lehetőségeket.
Itt és most nem definiálandó a jó és a rossz – bár alapvető kérdés. Csakhogy a szólásszabadság védelmezői szerint tulajdonképpen nincs, aki valójában eldönthetné, mi a jó és mi a rossz – nehogy az állam így korlátozza a szólás szabadságát. Mert különben aki nem tetszik az államnak, az hamar a rosszak táborában találja magát – és akkor neki azontúl csönd.
Talán az lett volna a becsületesebb, ha az is elhangzik akkor, bizony a szólásszabadság azt jelenti, hogy sok mocskos dolgot is el kell viselni. Bocs. Ahogy gyógyszer sincs kellemetlen mellékhatások nélkül. De talán ez még mindig jobb, mint a cenzúra, amely nem eltünteti, hanem csak elfolytja a löttyös indulatokat. Elrejti a nyilvánosság elől – de ettől ez még ott lappang. Hiszen attól, hogy nem lehet nyilvánosan zsidózni, cigányozni, de még románozni se nagyon – mert jön a rendőr, és elvisz -, ezek a gondolatok ott élnek sok nem kedves honfitársunk fejében.
Nem hiszem, hogy erőszakkal, bírósággal alapvetően megoldhatóak efféle társadalmi konfliktusok.
De abban biztos vagyok, azért, mert a szólásszabadság nagy hívei vagyunk, még nem kell eltűrni azt a sok rasszista mocskot, ami itt időnként kiszabadul. Ma cigányozni tulajdonképpen még úgynevezett jobb körökben is elfogadható dolognak számít. S a nyilvánosság erejétől felbátorodott rasszisták öntudatosan mondogathatják, hogy igenis van cigánybűnözés – merthogy ennyi és ennyi példát tudunk rá. A közvélemény mértékadó része meg nem teszi hozzá, hogy egyrészt ezzel a megközelítéssel egy fontos társadalmi problémát tesznek megvitathatatlanná. Tény, sok bűnöző cigány. Másrészt, akkor „magyarbűnözés” is lenne már. Mondjuk a móri nyolc ember legyilkolása „magyarbűnözés”. Hiszen, hogy a Magyar Nemzet címen megjelenő lap definícióját használjam, „egyazon etnikumhoz tartozók” gyilkolnak – akkor az a sugallat szerint cigánybűnözés, ha cigányok -, nyilván magyarbűnözés, ha magyarok.
Amúgy a Magyarországon élő, magyar anyanyelvű cigányok miért is nem magyarok, ha annak tartják magukat? Cigányok és magyarok. Egyszerre.
Dési János
