Hazafi Zsolt 2007. január 31. 11:05
Manapság a miniszterelnök kockázatos, bár korszakos kijelentéseket tesz a kádárizmusról, ám tavaly a filmszemlén még erkölcsi támogatásaként ölelgette a besúgáson lebukott, éppen a diktatúra működési mechanizmusait megfilmesítő Szabó Istvánt.
Ötven évvel ezelőtt ezekben a hetekben kezdődtek a megtorlások. A Kádár János irányította rezsim legalább 35 ezer ember ellen indított eljárást, közülük 22 ezret ítéltek börtönbüntetésre. A kivégzettek száma 350-re tehető, ha nem számoljuk azokat, akiket hamisan, köztörvényes váddal ítéltek halálra. Ez az aljasság alapozta meg a Kádár-rendszert.
Nem ment semmit, de a Horthy-rezsim „bevezetésének” áldozatait kétezer főre, míg Rákosiét megközelítőleg ötszázra teszik, a meghurcoltakét pedig több tíz- és százezerre. A magyarok számára a XX. század nem sikerült valami jól.
Ilyen múlt után bár nem elfogadható, de valamelyest érthető, miért tűnik meglepőnek és újszerűnek, hogy Gyurcsány Ferenc baloldali miniszterelnökként a Kádár-rendszer elutasítását magyarázgatja. Például azt, hogy Kádár és Nagy Imre öröksége közül egyértelműen az utóbbit kell választani. A miniszterelnök Friderikusz műsorában a „minek ezzel bíbelődni” jellegű kérdésére úgy válaszolt: „Nagy Imrének a moralitása és megküzdött, a mártíromságig eljutó demokratikus hazafiassága az, ami vállalható örökség a demokratikus baloldal számára.”
Milyen meglepő lenne, ha holnap a miniszterelnök közölné, a jövőben a költségvetés számolásánál a 2×2=4 vagy a 2×2=5 közül az előbbi mellett kell maradni, mert ez az européer számítási mód. Ugyanígy meglepetésre tartana számot, ha egy esetleges kék vagy zöld az ég polémiával kapcsolatban arra a megállapításra jutna, hogy „a kutyafáját, bizony az ég kék”.
A miniszterelnök Kádár Jánost joggal ekéző mondatait, ha csak formállogikai alapon vizsgálnánk, értelmetlennek kellene tartanunk. Triviális azt állítani, hogy Kádár János helyett Nagy Imre a vállalható.
*
A közállapotokat, a múltunkhoz való viszonyt azonban jól mutatja, hogy az idézett mondatok mégis egy értelmes diskurzus részei. Sőt, a jelen helyzetben, mikor az MSZP népszerűsége ramaty állapotban van, még bátorságnak is számít ilyen triviálisakat mondani. Hiszen a Kádár Jánost imádó, borzalmas Moldova-könyv sikeréből ítélve akár szimpatizánsokat is veszíthet a miniszterelnök, ha sokat izmozik ezen a kérdésén.
Kornis Mihály író az elmúlt hónapokban nekiállt gyalulni a kádárizmust. Filmet készített, könyvet adott ki a véres kezű diktátorról. „Az ország azért nem tud kikeveredni a megosztottságból, az agresszív zűrzavarból, és azért vannak az agresszív zűrzavarnak szélhámos haszonélvezői, mert a kádárista cinkosság 33 év alatt mindannyiunkban óhatatlanul mélyre ágazó gyökereit nem ástuk ki, és nem temettük el. Ez a mi vészterhes poggyászunk. Tragikus az, hogy ebben a poggyászban mi magunk, a megrontott életünk, cinikus etikánk is benne van” – nyilatkozta egy interjúban.
Leegyszerűsítve tehát: Kádár nyomot hagyott a nemzet lelkében, megnyomorítva azt; „homo kadaricusokat” nevelve.
Érthetetlen módon Radics Viktória kritikus viszont ezekért az állításokért Kornist kezdte gyalulni, mert szerinte a nemzetnek nincs se keze, se lába, se gerince, ami eltörhetett volna. Erkölcsileg csakis egyénekről ítélkezhetünk, kollektívumról soha. „Ha megszívleljük ezt az ajánlatot, akkor Kádár János fölött politikailag ítélkezhetünk ugyan, az egyértelmű erkölcsi megbélyegzésnek azonban nem sok értelme van” – érvelt az esszéista.
Ha igaz lenne az erkölcsi relativizmus ezen elmélete, akkor értelmetlen volt a német nép vezetőinek a nemzetük nevében történt „kollektív” bocsánatkérése a zsidóságtól. Miként Japán szervezetek bocsánatkérése Koreától, vagy amerikai civil szervezeteké Japántól. Egy elnyomó rendszernek jól megkülönböztethető, a „kollektívára” hatást gyakorló következményei vannak. A németek a mai napig szégyenkeznek a nácizmusért, pedig szüleik, nagyszüleik egyénileg nyilván eltérő felelősséggel bírtak a vészkorszakért. Mégis kollektívan utasítanak el egy rendszert, annak belső működési logikájával, kulturális életével és viselkedési módjaival együtt.
A Kádár-korszak tipizálható viselkedési mintákat hozott létre, sajátos „erkölcsrendszer” alapján működött, amit érdemes részleteiben feldolgozni. Kizárt, hogy egy 33 évig tartó, árulásra, nyílt és rejtett elnyomásra, gigantikus besúgógépezetre épülő rendszer ne hagyott volna nyomot a lelkekben. Főleg, ha azt vesszük, hogy az oktatási rendszer és kulturális élet kimondott célja a szocialista embertípus felnevelése volt. Kollektívan.
A rendszer annyira sunyi volt, hogy még a lázadókat is egyfajta módon homo kadaricussá nevelte, miközben sokan azt hitték, megúszták a kádárizmust. Biztosítottak a nagy lázadóknak homokozókat (művészklubokat és koncerthelyiségeket), ahol látszólag szabadság volt, de a „rendszeridegenek” előtt lezártáka karrierpályákat. A „szabadság kis szigetei” tele voltak besúgókkal, s ezt a semlegesítési technikát egész társadalmi csoportokra dolgozták ki, és alkalmazták.
*
Persze a morális értékítélet intellektuális munkát, olykor konfliktusos, népszerűtlen helyzetek felvállalását is jelenti, különösen azok számára, akik nagyobb mértékben birtokolják a nyilvánosságot. A közerkölcsöt ugyanis nagyban ők alakítják. Közhelyesen úgy mondhatnánk, hogy még az út elején tartunk.
Manapság a miniszterelnök kockázatos, bár korszakos (lásd, mint fent) kijelentéseket tesz a kádárizmusról, ám tavaly a filmszemlén még erkölcsi támogatásaként ölelgette a besúgáson lebukott, éppen a diktatúra működési mechanizmusait megfilmesítő, a „bűn és bűnhődés” problematikáját sajátosan értelmező Szabó Istvánt.
Bizonyára nehéz feladat egy olyan pártban leszámolni a kádárizmussal, amelyben a tagság jelentős részének Kádár János személyes pártelnöke is volt. Ugyanakkor kénytelenek ezt meglépni, hiszen az MSZP-t az új generációk előtt éppen az tehetné vonzóvá, ha a korábbiakkal szemben újszerű működési kultúrát mutatna fel.
A reformok egyik alapmotívuma, hogy nem finanszírozható a kádári népboldogítás; nincs az a közpénz, amellyel a drágán, rosszul és alacsony hatékonyságú működő rendszerek fenntarthatóak. Még akkor sem, ha nyugisabb lenne velük az élet.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
