Ma temetik a múlt héten, 74 éves korában meghalt Ryszard Kapuscinski lengyel írót, újságírót. A kommunizmus bukása előtti évtizedek egyik legjelentősebb alakjaként tartják számon az alkotót, akinek világszerte ismert szépirodalmi igényű riportjai nélkül talán nem dőlt volna össze ilyen váratlanul és gyorsan a vörös diktatúra.
Ryszard Kapuscinski: a Szolidaritás lázadás az emberi méltóságért (fotó: Reuters – Peter Andrews)
Ryszard Kapuscinskiről az 1970-es évek közepén hallottam először Lengyelországban. A Futballháború című könyvét méltatta egy amúgy a felvilágosodás korával foglalkozó lengyel irodalomtörténész. Dicsérte a riportkötet írójának nyelvi igényességét, mondatainak költői tömörségét. Nem sokkal ezután, 1978-ban láttam Andrzej Wajda Érzéstelenítés nélkül című filmjét, amelyben Kapuscinski saját szerepét játssza el, azt a világhírű utazó riportert jeleníti meg, aki a harmadik világról, kirobbanó forradalmakról, menetrendszerű katonai puccsokról több ízben elsőként adott hírt, elismerést szerezve így a Lengyel Távirati Irodának is, amelynek 1956 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal évtizedeken át az alkalmazásában állt. A filmbeli riportert a rendező, Andrzej Wajda játszotta. Megkérdezte riportalanyát, hogy került-e kivégzőosztag elé. „Négyszer vagy ötször is” – hangzott a válasz.
Kapuscinski ekkor még messze állt a világhírtől, amelynek kezdetét A császár című regényének amerikai kiadása jelentette. A könyv megírásáról azt vallotta, hogy élete legnyomasztóbb alkotói élménye volt az a négyszeri, ötszöri nekifutás, amellyel az első változatok ötven-hatvan oldalának tűzbe vetése után rá nem talált A császár első mondatára a miniszterek cipőit rendszeresen levizelő uralkodói pincsikutyáról. E mondat birtokában egy lendülettel rövid idő alatt pontot tett a rendhagyó riportregény végére, amely Hailé Szelasszié etiópiai császár uralmáról szól. A mű a fikció és a tények sajátos ötvözete, egyben formázó mintája a zsarnokság működési mechanizmusának.
A zsarnoksággal kapcsolatos személyes élményét a pokol bugyrából hozza magával Kapuscinski. Hét és fél éves, amikor hazája 1939 szeptemberében áldozatul esik a Lengyelországgal szövetséges Anglia és Franciaország közönyétől kísért hitleri és sztálini osztozkodásnak. Pinszk, a szülőváros, amelynek főterén pravoszláv cerkóv, katolikus templom, zsinagóga évszázadok óta békésen megfér egymás mellett, a Szovjetunióhoz kerül. Rövidesen megkezdődött a lengyel lakosság Szibériába hurcolása. Kapuscinski apjának menekülnie kell, s követi őt a maradék család is, hogy majd Varsó közelében találjon ideiglenes otthonra. 1941 nyarán átmenetileg a hitleristák lesznek Pinszk urai, ami a városka zsidó lakosságának kiirtását jelenti. Az írónak az a régóta dédelgetett terve, hogy gyermekkorának világát megírja, vagyis Kelet-Európa romos falára az emlékezés különféle színű, formájú etnikum-, kultúra-, nyelv- és ima-mozaiklapocskáival kirakja Pinszket és vidékét, most már örök álom marad.
Nap mint nap információk áradatában fuldoklunk,
lényegtelen hírek, közlemények özöne sodor magával bennünket. A semmitmondás áldozatai vagyunk, s így leszünk apránként magunk is semmitmondók – a szó mindkét értelmében. Ryszard Kapuscinski rendhagyó riportkönyveit az teszi különlegessé, hogy gondolkodásra serkentő impulzusoktól lüktetnek, a létezés, a mindennapok klímája hatja át őket. Kapuscinski ezért tudja egy rövid mondatban összefoglalni az 1980 augusztusában színre lépő Szolidaritás mozgalom lényegét: lázadás az emberi méltóságért. Nem azt írja le, hogy a rendőrség miként ver szét egy tüntetést, hanem a tüntetés után elnéptelenedett teret érzékelteti egy üres tolószékkel a horizonton, megtaposott zászlóval a látóterünkben.
Kapuscinskinak A birodalom című könyvéből jobban megértjük a Szovjetunió széthullásának okait és folyamatát, mint történészek, politológusok elemzéseiből. Persze Kapuscinski ismerte a birodalmat hatvanas évekbeli apogeuma idején is. Volt szeme a hajszálrepedések meglátásához s bátorsága ahhoz, hogy a szovjet muzulmán népek demográfiai mutatóiból már akkor következtetéseket vonjon le.
A kilencvenes évekre Kapuscinski a világ egyik leghíresebb, legolvasottabb írója lett. Ez kötelezővé tette számára, hogy két-három évenként új könyvet tegyen le a kiadók asztalára. Egyiken se érezhető a fáradtság jele. Az ébenben tud újat mondani Afrikáról, a harmadik világról, amelynek fogalmát nem szűkíti le a szokásos fejlődő, elmaradott, felszabaduló jelzőkkel. „A harmadik világ tulajdonképpen behatárolhatatlan, mindenütt megtalálható…” Egyre inkább rádöbbenhetünk, hogy nálunk és bennünk is.
A kecskeméti folyóirat, a Forrás jóvoltából, amely minden könyvét frissiben folytatásokban közölte, már az 1980-as évek végétől – és persze a fordító, Szenyán Erzsébet gyors és remek munkájának köszönhetően is – rendre megismerhettük legújabb munkáit: az immár hat kötetet kitevő Lapidárium történetfüzéreit, aforizmagyűjteményeit. Remélhetőleg az ezredforduló táján írott, sokak által legjobbnak tartott művelődéstörténeti kaleidoszkópkönyvét, az Utazások Hérodotosszal címűt rövidesen könyv alakban is olvashatjuk.
Kovács István
