2007.01.29., 2007. évfolyam, 4. szám
szerz: Sándor Zsuzsanna forrs: 168ra
cimkk: Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor, politika, Popper Péter, tüntetések
A pszichológus-író úgy véli: itt két elavult ideológiájú párt küzd egymással, egyiknek sincs valódi jövőképe. S a fölszított indulatok a szélsőjobb erősödéséhez vezethetnek.
Még az utcaharcok kirobbanása előtt jelent meg Egy illúzió halála című könyve, amelyben arról ír: erősödik nálunk a gyűlölködés. A csőcselék csapatokba verődve kóborol és támad, ha biztos fölényben érzi magát. Prognózisnak szánta?
Nem, noha nem leptek meg túlságosan az események. Inkább az ostobaság döbbentett meg. Ötvenhatra hivatkoztak, csakhogy annak a forradalomnak világos céljai voltak. De a tavalyi októberi hőzöngők mit akartak? Néztem Sas József szilveszteri kabaréját. Két úriember nemzeti slafrokban üvölti: „Monnyon le!” Ki mondjon le, és miért? „Nem tudjuk, de monnyon le!” Telitalálat.
Meglepi a politika irracionalitása?
A politikusok felelőtlensége, az lep meg. Attól elképedek. Churchill mondta egyszer: „Aki csak a következő választásokig lát el, abból soha nem lesz államférfi. Legfeljebb politikus.” Itt a jobboldali vezérek hatalmi érdekből szították az indulatokat, nem számoltak a következményekkel. Nem érdekelte őket, hogyan hat mindez az ország presztízsére, mekkora kárt okoz. Nyugati barátaim meg is jegyezték, hogy a magyarországi tudósításokat látva arra gondoltak: ez nem Európa. Így csak pogány kultúrákban szokás viselkedni. De legnagyobb kárunk a bizalomvesztés. Ki tud itt még hinni a politikusoknak? Egykor már Zelk Zoltán is megállapította: „Korunk tragédiája, hogy két, történelmileg elavult politikai rendszer küzd egymással. A szocializmus és a kapitalizmus.” Szörnyű, de még mindig itt tartunk. Ha a jobboldal kerül hatalomra, tanácstalanul bámul a jövőbe, viszszafordul a Horthy-rendszer felé. A szocialisták reformokról zengnek, ám valódi jövőképük nekik sincs. Mindketten beleragadtak olyan ideológiákba, amelyek fölött eljárt az idő. Szerintem az igazán jó kormánynak ideológiamentesnek kell lennie. Elég, ha azzal foglalkozik, hogy jobban éljenek az emberek.
Nem hinném, hogy a Gyurcsány-kormány ideológiákat kényszerítene bárkire is. Sokak szerint inkább az őszödi beszéd ártott a szocialistáknak.
Az felfújt dolog volt. Lehet arról vitázni, van-e helye indulatoknak a politikában. De az tény, ha valaki túl sokáig tolerál egy tűrhetetlen helyzetet, eljuthat olyan lelkiállapotba, amikor úgy érzi: na most már elég volt! Az pedig már tömegmanipuláció kérdése, hogy ezt egyes pártok úgy akarják beállítani: lám, milyen mocskos alak, bevallotta, hogy hazudott. Én értékelem a miniszterelnök őszinteségét. Le akart számolni a korábbi elhibázott politizálással, s még az ezzel járó feszültségeket is vállalta. Baj abból lett: rosszul mérte föl a hatást. Azt hitte, mindenkinek imponálni fog a szókimondása. Közismerten baloldali vagyok, de a szocialistákat sokszor bíráltam. A rendszerváltás után az MSZP vezetői meghívtak egyik gyűlésükre: szóljak hozzá aktuális közügyekhez. Elmondtam: a legfontosabb, hogy megtalálják azt a „Vajkot”, akiből majd „szocialista Szent Istvánt” lehet formálni. Az ottlévőkben ugyanis nem láttam a kimagasló államférfi lehetőségét.
Örültek a szavainak?
Többször nem hívtak meg. És úgy éreztem, mindenki azt gondolja: ő a kiválasztott, fölösleges tovább keresgetni.
Gyurcsányból lehetne „szocialista Szent István”?
Azt hiszem, nem. Bár mindig hangoztattam: a politika is szakma. Utálom a küldetéstudatos, karizmatikus vezéreket, akik úgy érzik: misztikus küldetésük a magyar sors megváltoztatása. Ilyen például Orbán. De Gyurcsány talán a „ló másik oldala”: számomra túlságosan racionális, elsősorban a gazdasági kalkuláció embere. Persze ez bőven ráfér az országra. De mégis: az igazi államférfiban kell lennie egy gramm romantikának is, valaminek, ami érzelmi lángot is gyújt az emberekben.
Gyurcsány óriási küldetéstudattal robog előre a reformokkal.
De nem tartja be a fontossági sorrendet. Először a társadalmi bizalmat kellett volna megszereznie, s csak utána belefogni a fájdalmas megszorításokba.
Nemrég még százezrek énekeltek vele győzelemittasan.
Ez semmit nem jelent. A történtek azt bizonyítják: a koalíció iránti bizalom, a hosszú távra szóló hit mégsem volt igazán erős. Én például nagyon rossz véleménnyel vagyok a magyar egészségügyi politikáról. Régóta át kellene alakítani. De nem így. Örültem annak, hogy mostantól a benzinkútnál is megvehetem azt a fájdalomcsillapítót, amelyet harminc éve szedek. Aztán előírták: csak vényre válthatom ki. Eddig azért nem jutottam hozzá, mert zárva volt a patika, most majd azért nem, mert nincs receptem. És az ostoba intézkedések megingatják a bizalmat. Higgye el, ezeken a látszólag kis dolgokon, a „kvarelineken” múlik minden. Régóta alapbaj nálunk: az állam szinte ellenséget lát az állampolgárban. Nem segíteni akar rajta, hanem megszabadulni tőle, irányítani őt, esetleg átnevelni. S ez jócskán hozzájárult az ország viselkedéskultúrájának romlásához.
Ezzel magyarázza az októberi incidenseket is?
Részben igen. Másrészt mi állandóan megpróbáljuk letagadni a múltunkat, újra meg újra átírjuk történelmünket „pillanatnyi” hasznokért. És közben elvész az a kontinuitás, amely a nemzeti identitás kialakulásához kell. Itt minden rosszat a tatárok, törökök, osztrákok, németek, oroszok csináltak. Mindenki más, csak nem mi. Angliában a Westminster-apátságban vannak eltemetve a királyok. Az is, aki romlásba vitte az országot, s az is, aki dicsőséget hozott. Senkit nem rugdosnak ki a sírjából, ugyanis Anglia képes vállalni az egész múltját. Nincs is gondjuk nemzeti öntudatukkal.
Magyarországon mintha a jobboldalt jellemezné inkább az identitászavar. Legalábbis amikor Orbánék voltak hatalmon, senki nem ment köveket dobálni.
Ez igaz. De a zavar általános. A szocialistáknak legfeljebb más a stílusuk. Szerb Antal írta: a francia forradalom akkor kezdődött, amikor a helyi arisztokrácia elveszítette hitét önmagában. Nálunk is valami ehhez hasonló történt. A baloldal addig mert a néphez fordulni, amíg hitt abban: képes megoldani a társadalom bajait. De amikor ez az önbizalom megingott, félni kezdtek az utcától. S az elégedetlen tömegek indulatát ki is használta politikai ellenfelük. Tartok tőle, az indulatokat most már nem lesz könnyű lecsillapítani. Számolni kell a szélsőjobb erősödésével.
Újabb kutatások szerint a magyar fiatalok 27 százaléka vallotta magát radikálisan jobboldalinak.
Aggasztó. De szembe kell nézni azzal: a szélsőjobb azért is vonzó sokaknak, mert nagyobb szabadságérzettel jár. Őket nem kötik olyan normák, mint másokat. Pontosan tudják: az erőszak előtt „meghajolnak” az emberek. Ezek a társadalmi jelenségek – főleg Közép-Európában – nagyon kellemetlenek. Ám igazi nagy veszélyt csak akkor jelentenének a szélsőséges erők, ha valami méretes külföldi erő támogatásával kerülnének hatalomra.
Mégis azt hiszem, súlyos fordulatot jelentett a honi jobboldal történetében, amikor szeptemberben a Fidesz és szövetségesei nyíltan vállalták a szélsőséges csoportokat. Sőt a köztársasági elnök is békés tüntetőknek nevezte őket. Kiderült: itt mindenkinek alkotmányos joga zsidózni, cigányozni. Nem jár büntetés érte.
Ez is a szocialisták kormányzási zavarát jelzi. Az anarchia akkor kezdődik, amikor a dolgok következmény nélkül maradnak. Túléltem a fasizmust, láttam, mennyire megijed mindenki az erőszaktól. Behúzódnak házukba, magukra zárják az ajtókat. A vandálokat, nyilasokat pedig bátorrá tette a lakosság félelme. Ma is ez van. Nemrég bementem egy büfébe, ahol rám ripakodott valaki: „Itt nincs kóser koszt, Popper úr, tűnjön el!” Körülöttem mindenki hallgatott. Sokszor mondtam: a fasiszták elveszítették a háborút, de győztek a lelkekben.
Nem túlzás ez?
Az emberek mindig visszafordulnak az erőszak felé, ha a békés megoldásokkal kudarcot vallanak. És a brutalitás lassan már mindenhol jelen van. Egyik éjjel épp a rádióból jöttem ki, beültem a kocsimba, egyszer csak körbevett öt fiú, féltéglákkal hadonászva. Pénzt akartak. Adtam nekik egy ezrest. Mit tesz isten, hetekkel később ugyanott ültem az autómban, s megint megjelentek a srácok. „Ezer?” – kérdeztem. „Kétezer, főnök. Infláció van.” Ezért tartom hülyeségnek, amikor valaki egy kongresszuson azt mondta: a 21. század emberének meg kell tanulnia együtt élni a bűnözéssel. Hogyan? Csak az a választás, hogy áldozat leszek-e, vagy én is kriminális, aki előbb lő.
Úgy véli, nincs is kiút az erőszakból?
Senki sem lát bele abba, mi munkál egy társadalom mélyén. Lehet, egyszer létrejön olyan párt vagy mozgalom, amely sokkal hatékonyabban kezeli az országot. Váratlan fordulatok, csodák mindig előfordultak. Róma hosszú uralma után színre lépett Jézus. De jelenleg leginkább a kis közösségekben tudok hinni: kulturális társaságokban, sportkörökben, kisegyházakban. Az erőszak leghatékonyabb ellenszere ugyanis az emberközelség. A kis közösségek, ha összeérnek, talán megmenthetik az országot.
Kapcsold cikkek:
