TÓTH GÁBOR ATTILA
Szabadszáj
A szabadságot mindenki szereti. Az egyenlőséget nem. Az embernek kedves a saját élete, vagyona, magánszférája, világnézete. Elvárja, hogy a hatóságok ne háborgassák családját, rokonait, személyes és elvbarátait. Ha mégis önkényes eljárást kell megtapasztalnia, vérmérséklete szerint tiltakozik, védi az érdekeit. Ám mások hasonló szabadságáért már nem mindenki emel szót. És vannak olyanok is, akik egyenesen mások szabadságának korlátozását követelik: rács mögé a marihuánaszívókkal, diliházba a mentális sérültekkel, kifelé az idegenekkel.
A szabadság egyenlősége az alkotmányban olvasható előírás, de nem a közállapotok leírása. Jobbról nézve nem tűnik fel, miként bánnak a rendőrök a fogdán a romákkal, és milyen kevés esélyük van a hétköznapi ügyekben a gyanúsítottaknak az ügyészséggel szemben. De nyomban előtör a szabadságféltő hevület, amikor utcai harcosok és kormányellenes tüntetők kerülnek a büntetőeljárás szokásos húsdarálójába. Balról nézve a szólás- és sajtószabadság a legszentebb dolog a világon, ha médiamunkás eszmetársakat sújt az ellenség cselszövése. De ha a túloldalról rútságokat kiabálnak át, akkor a bíróság dolga lemosni a gyalázatot, ha pedig az ellentábor az utcára vonul, akkor a közrend védelmében minden megengedett.
Szabadság és egyenlőség látszólag összeférhetetlen. A véleményszabadság esetében így fest a vélt alternatíva. Vagy engedjük a szabad szólást minden nyűgével és nyilaival, viszont így a kirekesztettség és a félelem érzése telepszik sok-sok honfitársunkra. A jogi szankciók nélkül burjánzó gyűlöletbeszéd sértettjei úgy vélhetik, hogy nem egyenrangú tagjai a politikai közösségnek. A másik lehetőség, hogy a közhatalom az egyenlő méltóság nevében tiltani és büntetni kezdi az embercsoportokat sértő, gyalázkodó szövegeket. Így meg a véleményszabadság enyészik el, hiszen a sérelmeknek és érzékenységeknek se vége, se hossza. Beszűkül a közéleti diskurzus, kiterjed az öncenzúra, leapadnak a határfeszítő művészi alkotások, felsokasodnak a bírósági stílusviták.
Az egyenlő szabadság azonban nem megközelíthetetlen eszmény. Azt kell belátnunk, hogy jó néhány emberi jogi dilemmának, köztük a gyűlöletbeszédnek, nem jogi megoldása van. Figyeljük meg például a cigányozást és zsidózást. Aki belenéz a ciganybunozes.com oldalaiba vagy néhány internetes fórum eszement eszmecseréibe, láthatja, milyen féktelen gyűlölet vezérli jó pár honfitársunkat. De hát mindenkinek veleszületett és elidegeníthetetlen joga, hogy dagonyázzon a saját szennyében. Ezzel nem másokat sároz be, csak rajta lesz tagadhatatlan piszok. Amíg az ilyen szélsőségek valóban a szélen vannak, nincs ok aggodalomra. Mindenki tudja, hogy rasszisták, homofóbok, vallási fundamentalisták voltak, vannak és lesznek. Más a helyzet, amikor a förtelmes szavak és szimbólumok megjelennek a mértékadó sajtóban és az alkotmányos politikai erők közléseiben. Amikor tekintélyes politikai napilap címlapjáról ordít, hogy Cigányok gyilkoltak Olaszliszkán, vagy amikor százezres tüntetésen sereglenek az árpádsávos zászlók. Az ilyen látvány sokakban tényleg azt a képzetet keltheti, hogy ez itt nem az ő hazájuk, mert a fél ország követ vetne rájuk.
A kérdés az, hogy visszaszorítható-e a gyűlölködés jogi eszközökkel. A rémisztő jelképek betiltásáról már vannak tapasztalataink. Miután büntetendővé tették egyes náci és kommunista jelképek használatát, eljárás indult egy fővárosi söröző üzemeltetője, Puskás címeres mezének közzétevője meg a hajtókáján vörös csillagot viselő politikus ellen. Közben a hitleristák és a hungaristák olyan jelképeket találtak maguknak, amelyek nincsenek a törvényben. Más országokban a holokauszt-tagadókkal szemben próbálják bevetni a büntetőjogot. Az eredmény: csak nagy ritkán sikerül bíróság elé állítani az antiszemita szájhősöket, akik aztán az eszme elítélt mártírjaiként hagyják el a tárgyalótermet. Gyakoribb azonban, hogy a törvény szerint fel kell menteni őket, ezért híveik vállán, bajnokként távozhatnak.
A jogi próbálkozások kudarca jól szemlélteti azt, hogy nem a jog határozza meg a politikai kultúrát, hanem a politikai kultúra a jogot. Ezért lehet példaadó, hogy az őszi zavargások idején a köztársasági elnök félelemkeltőnek nevezte az árpádsávos zászlókat. Az ezt követő ellenzéki tüntetés jelképek nélkül zajlott, és később minden parlamenti párt megfontolásra méltónak tartotta az elnöki intelmet. Így akár bizakodhatnánk is abban, hogy a komoly politikai erők megegyezése nyomán a kirekesztő képes beszéd csak a megrögzöttek eszköze lesz.
A közös politikai cselekvés nem helyettesíthető jogi barkácsolással. Ma mégis azt látjuk, hogy a kormánypárti félelem fortélyos igazgatást eredményez. Kiútkereső engedmények és politikai gesztusok helyett a törvények trükkös szigorítására készülnek. Ha nem sikerül bővíteni a rendőrség mozgásterét a kétharmados gyülekezési törvényben, majd megy a feles szabálysértési kódexben. Mintha a rendőröknek nem volna már ma is rendkívüli jogi fegyvertáruk. Mintha nem volna különbség a békés rendben elégedetlenkedők és a rendbontással elégedett békétlenkedők között. És mintha nem figyelmeztetne számtalan tapasztalat: ha parancsoló paragrafusokkal tűzdelik tele az országot, akkor sem egyenlőség nem lesz, sem szabadság.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 04. szám
