RAJK LÁSZLÓ
A hasznos emlékmű
Építészet
A XX. század utolsó évtizedeiben az emlékműállításnak több, a hagyományoktól eltérő módja alakult ki. Közülük három csoportot emelnék ki. Első két csoportba sorolom azokat, melyek ugyan egymásnak ellentmondó megközelítési módszert tételeznek, de van egy közös tulajdonságuk, mely a harmadik csoport módszerén alapul.
Az első csoportot nevezhetjük rejtőzködőnek, a másodikat óriásinak, a harmadikat pedig kellemetesnek. Mindhárom emlékműtípus szakít a hagyományos emlékeztetők szokásos koreográfiájával. Nem felkiáltójelként áll előttünk, figyelmeztetve, emlékeztetve valamire, hanem mandinerből éri el célját, hatásmechanizmusa sokkal rafináltabb. Az emlékezést valamely hétköznapi cselekvéshez köti, s így becsempészi azt mindennapjainkba.
A berlini könyvégetés föld alá rejtett emlékművéről tudhatjuk, hogy ott van a Schloss Platz közepén, de ahhoz, hogy észleljük a tulajdonképpeni emlékművet, a föld alá rejtett, üres könyvespolcokat magában foglaló hófehér szobát, oda kell mennünk, a szoba mennyezetébe vágott nyílást takaró, a tér kövezetébe helyezett üveglaphoz, s fejet hajtva le kell néznünk. A módszer hasonló, mint szeretteink fényképei esetén, melyeket a tárcánkba rejtettünk. Tudjuk, hogy a fényképek ott vannak, de igazából akkor emlékezünk vagy beszélünk róluk, ha a tárcát elővettük és kinyitottuk, és az arcképeket megnéztük vagy megmutattuk. Ugyanígy emlékezhetünk az öltözékünk alá rejtett vallási jelképek, kabalák vagy éppen tetoválások és zsebünkbe rejtett vadgesztenyék érintése által is. Az emlékezés, az emlékeztetés mindig valamilyen nagyon hétköznapi cselekvés végrehajtásához kapcsolódva történik meg, csakúgy, mint Berlinben, keresztülvágva vagy éppen sétálgatva a Schloss Platzon.
Az óriási emlékművek is gyakran gyökereznek a peripatetikus emlékezés, a sétálva emlékeztetés módszerében, mely újra meg újra felbukkan az emberiség kultúrtörténetében. Az ókori iskolák udvara éppúgy átlényegül a séta által, mint a kolostorok kerengője vagy felvonulásokkor a városok utcái. Sőt, az is megesik, hogy hosszú zarándoklatok vándorai elhaladtukban egész kontinensnyi területeket alakítanak emlékművekké. A berlini holokauszt-emlékmű koncentráltan teremti meg a zarándokutak bonyolult hatásmechanizmusát. Vándorolhatunk, szoronghatunk, eltévedhetünk, emberekkel találkozhatunk, ismeretségeket köthetünk, kellemetlen és kellemetes élmények érhetnek minket.
A kellemetes emlékezés-emlékeztetés módszerével készülő mementók hatása azon alapszik, hogy a tragédiákra és szörnyűségekre való elmélyült megemlékezés nem feltétlenül teszi szükségessé a tragédia vagy szörnyűség naturalisztikus vagy absztrakt megjelenítését.
Eltávozott szeretteink mosolygós fényképe egyaránt emlékeztet bennünket az eltávozás fagyos pillanatára és a boldogság idejére, az arckép azonban mindig mosolygós marad. Éppígy hat a Pentagon 2001. szeptember 11-én lerombolt, azóta már újjáépített része előtt kialakított emlékpark. A park kellemetes, üldögélhetünk padjain, sütkérezhetünk, tele van kutyasétáltatókkal és szerelmespárokkal, de biztos vagyok benne, hogy a parkban sétálóknak még csak nem is kell a Pentagon komor épülete felé pillantaniuk, hogy eszükbe jussanak a terrortámadás ártatlan áldozatai.
Az Auschwitz-birkenau-i haláltábor mellett folyó Sola partján építendő Megbékélés Park kigondolói az előbb említett emlékpark modelljét tekinthették kiindulásnak, amikor 2005-ben meghirdették a park nemzetközi tervpályázatát.
A nyertes, Jaros³aw Kozakiewicz a „kellemetest” azonban összekötötte a „hasznossal”, oly módon, hogy igazából a „hasznos” tölti be az emlékeztetés bonyolult szerepét.
Mindannyiunk háztartásában találunk olyan használati tárgyat, mely a hasznosság és a használat mellett emlékeztet valamire, s alkalmanként átlényegül. Ilyen a nagybátyánktól kapott kalapács, a megörökölt, bár hiányos régi teáskészlet, a versenyen nyert szobor vagy serleg, melyet már ajtókitámasztóként használunk, de ilyen az első szerelmünktől kapott nyakkendő is, melyet néha-néha még ma is hordunk, és feleségünk ezt már nem is bánja.
Mi lehetne hasznosabb, mint egy híd a folyó felett…
A hidak az ésszerűség, a racionalitás, a tiszta erő, a természet törvényeit meghaladó emberi teljesítmény megtestesítői. Különös elhatározás, ha valaki úgy dönt, hogy ezt a már ikonszerű szimbólumot alakítja át olyan szoborszerű alkotássá, mely funkcióját megőrizve válik emlékművé.
A különösség érzékeltetése véget képzeljünk el egy olyan hősi vagy áldozati emlékművet, mely arra ösztönöz, hogy sétáljunk rajta végig, könyököljünk rá, amikor már ott állunk, nyugodtan nézzünk körül, a fáradtságtól éppen toporzékoló gyerekünket vegyük a nyakunkba, hogy ezzel a pihentetés mellett egy más perspektívát is elé tárjunk. Ráadásul, ha körülnézünk, nem lelünk egyetlenegy helyet sem, amiről azt sejthetnénk, hogy ott koszorúzni vagy szónoklatot tartani lehet. Ennek a híd-emlékműnek nincsenek nevezetes pontjai, csak folyamatai. Ettől különbözik és egyben egyezik más hidakkal. Ezen a hídon folyamatosan kelünk át, semmi nem kényszerít megállásra, nem úgy, mint a prágai Károly híd szoborszentjei. Az emlékezés a folyamatos mozgás által jön létre, térbeli keretét a Jaros³aw Kozakiewicz által teremtett híd áramló terei adják.
A híd a valamikori auschwitzi táborrendszer táborzsargona által anyatábornak nevezett, hírhedt feliratú táborkapuja előtt induló, a valamikor első rámpa helyén lévő Kamienec utca meghosszabbításaként ível át a Sola folyón. Milyen különös, hogy a Kamienec utca neve eszünkbe juttatja a magyar zsidóság első államilag szervezett halálba küldését Kamenyec-Podolszkij környékén. A Möbius-szalagra emlékeztető gyalogoshíd összeköti az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumot a Sola túlpartján elterülő Megbékélés Parkjával.
A múzeumtól a parkig tartó zarándoklat kétségtelenül legfontosabb eleme a Jaros³aw Kozakiewicz által tervezett Szellemek hídja. A möbiusi szerkesztés áramló tereinek folyamatossága hat ránk elsősorban. A híd először nyitott, majd enyhén és folyamatosan fölénk hajlik, aztán a szabad teret teljesen beborítja, az így bezáruló híd folyamatában egy kanyarodó alagúttá, majd a kanyar után, az alagút végén a fényt megjelenítő szerkezetté, majd ismét finoman félrehajló kompozícióvá alakul.
S megérkezünk a kellemetes parkba…
A Szellemek hídja tehát egyszerre kellemetes és hasznos, az azonban biztos, hogy senkinek sem jut eszébe, hogy Auschwitzban a tömeggyilkosság olyan kellemetes lett volna, mint a hídon való átkelés. Az összes többi emlékverzió azonban lehetséges és személyre szabott, és éppen ez Jaros³aw Kozakiewicz különös és elgondolkodtató hídjának varázslata.
Kívánom, hogy ez az a híd-emlékmű mielőbb megvalósuljon.
(Megnyitóbeszéd. Jaros³aw Kozakiewicz: Szellemek hídja, Lengyel Intézet Platán Galériája. Nyitva 2007. március 9-ig.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 04. szám
