A zenei stílusokat sajátos virtuózitással és határtalan improvizációs fantáziával ötvöző Snétberger Ferenc munkásságát az egész világon elismerik, nevét osztatlan tisztelet övezi szakmatársai körében. A kortárs gitárzene jellegzetes alakja két budapesti koncerttel ünnepli ötvenedik születésnapját. Egyéni játékát február 23-án a Zeneakadémián, és március 7-én a Művészetek Palotájában hallhatjuk.
– 1988 óta Berlinben él, hol érzi igazán otthon magát, Németországban, vagy Magyarországon?
– Mikor Berlinből jövök Magyarországra, azt mondom, megyek haza. Amikor innen megyek vissza, ugyancsak azt mondom, hogy hazamegyek. Két otthonom van, Magyarországon születtem, ez az első otthonom, de húsz éve élek Berlinben, nagyon szoros a kapcsolatom a várossal.
– Idén ünnepli az 50. születésnapját, a világ első számú akusztikus gitárosai között tartják számon. Játszott világklasszisokkal, számos sikeres projektet tudhat maga mögött, jelenleg is több formációval – Snétberger Trio; Stockhausen-Snétberger Duo; Snétberger-Friedman Duo, Joyosa Live Projekt – koncertezik. Több film- és színházi zenét írt. Melyik munkája, vagy zenekara volt a legmeghatározóbb?
– Ha visszatekintek a pályámra, akkor a For My People című lemezemre vagyok a legbüszkébb. In Memory Of My People (A népem emlékezetére) címmel gitárra és zenekarra sikerült egy olyan darabot írnom, amelyben hosszú évek után is felfedezhető valami új, hiszen a zenekar klasszikus témája mellett a szólistának improvizációra is van lehetősége. A darabot Szakcsi Lakatos Béla hangszerelte, lemezre a Liszt Ferenc Kamarazenekart kértem fel. A darab a roma kultúra és a roma holokauszt miatt nagyon fontos nekem. Egy izraeli zeneszerző kért fel 1995-ben, hogy a holokauszt végének 50. évfordulójára írjak zenét. Mindenütt örömmel fogadták, legközelebb január 30-án New York-ban, az ENSZ Székházban, egy roma holokauszt rendezvényen játszom a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekarral.
– Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal a nyolcvanas évek végén alapított zenekara a Trio Stendhal több korszakot megélt, majd a magyar dzsesszisták után inkább külföldiekkel játszott. Jelenlegi triójában norvég és olasz társa van. Sokat számít, ki mit hoz magával hazája kultúrájából?
– Persze. A Trio Stendhalt tényleg nagyon szerette a közönség, legenda volt itthon, de külföldön sokkal kevésbé ismerték. Régóta vagyok az európai dzsessz egyik legnagyobb kiadójánál az Enja Recordsnál, ahol a kiváló zenészeket ismerhettem meg, ami inspiráló. A Snétberger Trioban a norvég Arild Andersennel a világ egyik vezető dzsessz-basszistájával, és olasz dobos-ütőhangszeres Paolo Vinacciával játszom, aki szintén Norvégiában él. Játékukra, improvizációjukra nagy hatással van a norvég, a skandináv kultúra. Univerzális zenészek, amikor együtt dolgozunk, mindenki a legtöbbet adja saját magából és belecsempész valamit a zenébe a kultúrájából.
– A Trio Stendhal feltámadhat még?
– Nagyon szerettem, de egyszer minden produkció kimeríti a lehetőségeit, és akkor új utakon kell járni.
– Akár szólóban, duóban, trióval vagy nagyzenekarral koncertezik, játékában hatalmas szerepe van az improvizációnak. Mitől függ, hogy milyen zenei utazásra viszi a közönséget?
– Mindig le van írva egy séma, van egy szál, ami visszatér. Természetesen a darabhoz illően improvizálunk, de minden este mást. Az improvizáció ad szárnyalást a dzsessznek, efféle zenei szabadság nélkül nem is tudnék játszani. Minden koncertet fel is veszek, mert mindig találok benne olyat, amiből tudok valami újat csinálni.
– A zenei szaklapok zavarban vannak, ha meg kell határozniuk a zenéjét, amelyre jellemző a dszessz, a klasszikus zene és a spanyol ritmusok elegyítése. Hogy definiálná a stílusát?
– Az én zeném alapjában véve improvizatív. Szinti-roma gyökereimből táplálkozom leginkább, a dzsessz, és a brazilok zenei kultúrája is erősen befolyásolta a stílusomat. A brazil és a spanyol gitártechnikából sok mindent átültettem a játékomba,de klasszikus gitáron kezdtem, a Bartók Konzervatórium dzsesszgitár szakát végeztem el. Ötvöződnek bennem ezek az élmények. Ha definiálni kell: a zeném, egyszerűen egyéni zene, amelyre hatnak a különböző zenei kultúrák.
– Mit gondol, a magyar a dzsessz zenészek találnak könnyen tálálnak utat a közönséghez?
– Nekem el kellett mennem – 1988-ban nem lehetett csak olyan egyszerűen utazni – mert azt éreztem, csak úgy fejlődhetek, ha másokkal is kapcsolatot teremtek, és nem mindig ugyanazokkal játszom. Ha itt élnék, természetesen a magyar zenészekkel játszanék. Sok rendkívüli tehetségű zenész van, itt, de ez az ország nem kezeli őket olyan tisztességgel, és megbecsüléssel, ahogy kellene. Nem egyszerű kint sem, mert szűk réteg kedveli és érti a dzsesszt.
– A Snétberger Trio legújabb lemeze, a Nomád sokáig a német dzsessz-toplista élén állt. A németek jobban értik nálunk a dzsesszt?
– Érdekes, hogy melyik nép hogy viszonyul a dzsesszhez. A németek szeretik, a kultúrájuk része, nagyon sok a koncert. De örömmel látom, hogy az elmúlt egy-két évben sok világhírű dzsessz muzsikus koncertezett Magyarországon. Régen el kellett utazni Bécsbe, ha a nagyokat élőben is hallani akartuk. Eddig minden kollégám csodálattal beszélt a magyar közönségről.
– Tavaly itt volt Anthony Jakson, Pat Metheny, Bobby McFerrin, Trilok Gurtu. Más nagyságok mellett velük is játszott. Kivel volt a legnagyobb élmény együtt zenélni?
– A legnagyobb élményem, hogy játszhattam Bobby McFerrinnel. Tavaly nyáron az ő szólista vendége voltam a Veszprémi Ünnepi Játékokon. Csodálatos volt vele zenélni, egyrészt mert kedves ember, nincsenek allűrjei, másrészt pedig fantasztikus, hogy próba nélkül mennyire egymásra hangolódtunk. Még a profi zenészekkel is ritkán fordul elő, hogy olyan egy kompozíció mintha megírtuk volna. Nemrég kevertük a hangot a veszprémi közös DVD-hez, ami februárban fog megjelenni. Számomra óriási dolog, hogy több közös koncertünk lesz a jövőben.
– Magyarországon is?
– Spanyolországban és Németországban a nyáron. Most szerveződnek a koncertek, ha már minden biztos, akkor lehet bővebben beszélni róla.
– Tavasszal magyarországi turnéra indul. Két nagyszabású koncertre készül Budapesten, vidéken szólóban játszik majd.
– Idén leszek ötven éves, ezért olyan estet szerettem volna, amely az egész pályafutásomat összefoglalja. Végül két koncert lesz. Február 23-án a Zeneakadémián Arild Andersen, Dés László, David Friedman, Markus Stockhausen, Paolo Vinaccia, az arab lantos Dhafer Youssef lesz a vendégem. Izgalmas este lesz, mindenki adhat eleget magából. A klasszikus esten március 7-én a Művészetek Palotájában a Danubius Szimfonikus Zenekar kísér, Pejtsik Péter vezénylésével. Eljátsszuk az In Memory Of My People-t és az Empathy című szerzeményemet, valamint Rodrigo gyönyörű gitárversenyét, az Aranjuez-t. A vendégemmel Lendvay József hegedűművésszel közösen játsszunk pár számot. A szóló turném már 24-én elindul, aminek külön örülök, mert ebben a kis országban még nem koncerteztem szólóban tucatnyi nagyvárosban.
– Jelenleg min dolgozik?
– Szeretnék többet dolgozni szimfonikus zenekarral, írni egy újabb darabot. A klasszikus zenészek nagyon élvezik ezt a fajta játékot, mert szabadabbak lehetnek. Markus Stockhausennel készítettünk egy jó lemezt, ősszel jelenik meg. Keresem az új utakat, ahogy az ember idősödik, bölcsebb lesz a zenében is.
Herczeg Dóra
