1945. január 27-én az első ukrán front katonái beléptek az auschwitzi haláltábor kapuján. Tavaly óta, az ENSZ határozata alapján ez a nap a holokauszt nemzetközi emléknapja. Auschwitz felszabadításáról, a holokauszt azóta is jelen lévő traumáiról, a felelősségről kérdeztük az ELTE történészeit, Kádár Gábort és Vági Zoltánt.
Tavaly óta Auschwitz felszabadulása a holokauszt nemzetközi emléknapja. Ez már akkor, 1945-ben, fontos eseménynek számított, vagy csak később tulajdonítottak neki ekkora jelentőséget?
Auschwitz áldozatai
1940 és 1945 között 1,3 millió embert deportáltak az Auschwitz-komplexumba. 1,1 millióan zsidó származásuk miatt kerültek ide a következő megoszlásban: Magyarország: 430 ezer Lengyelország: 300 ezer Franciaország: 69 ezer Hollandia: 60 ezer Görögország: 55 ezer Cseh-Morva Protektorátus: 46 ezer Szlovákia: 27 ezer Belgium: 25 ezer Németország és Ausztria: 23 ezer Jugoszláv területek: 10 ezer Olaszország: 7500 Norvégia: 690 Más táborokból vagy ismeretlen helyről: 34 ezer A nácik mintegy 1 millió zsidót, 70-75 ezer lengyelt, 21 ezer romát, 15 ezer szovjet hadifoglyot, 15 ezer ellenállót, köztörvényes bűnözőt, szellemi fogyatékost és homoszexuálist öltek meg az Auschwitz-komplexumban. Auschwitz minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt. Vági Zoltán: Január 27. egyértelműen utólag vált szimbolikus jelentőségű nappá. Ma már nehezen érthető, de az emberi történelem leggyilkosabb táborának felszabadulása 1945 elején nem bírt hírértékkel. A Pravda hetekkel később is csak pár sort szentelt az ügynek. Kezdetben a szovjet sajtó sem igen erőltette a kérdést, Nyugaton egyszerűen orosz propagandának vélték a híreket. A médiát pedig amúgy is a csaták kimenetele, városok eleste, egyszóval a háború történései uralták. Az áttörésre 1945 tavaszáig kellett várni, amikor a nyugati szövetségesek egymás után szabadították fel a lágereket. A Bergen-Belsenben, Dachauban készült fotók és filmek alapján ismerte meg a világ közvéleménye a táborok valóságát. Évek teltek még el, mire megértették, hogy az összes tábor közül éppen Auschwitz volt a legnagyobb és leggyilkosabb.
Valójában mi történt Auschwitzban ezen a napon?
Kádár Gábor: 1944 augusztusában Auschwitz 40 négyzetkilométeres körzetében több tucat kisebb táborban, üzemben, bányában 3342 SS-őr felügyelete alatt 135 ezer rab robotolt. Mindebből 1945 januárjára nem sok maradt. A gázosításokat november elején Berlin leállította, a krematóriumokat leszerelték, az iratokat elégették, a termelés befejeződött. Amikor január 18-án a szovjetek elfoglalták a közeli Krakkót, megkezdődött az Auschwitz-komplexum kiürítése. A nácik kaotikus körülmények között 58 ezer foglyot hajtottak halálmenetekben nyugatra, a legyengült, kiéhezett, fagyoskodó emberek százával hullottak, a lemaradókat agyonlőtték. Az auschwitzi táborokban csak 8 ezer járóképtelen, beteg fogoly maradt. Őket is meg akarták ölni, de a káoszban erre már nem került sor és többségük megélte az oroszok bevonulását.
Auschwitz felszabadulása
Ez azt jelenti, hogy Auschwitzban tulajdonképpen nem is voltak harcok?
VZ: A visszavonuló nácik persze nem Auschwitzot, hanem a saját bőrüket védték. Az is kétségtelen, hogy az oroszok célja nem a világtörténelem leggyilkosabb táborkomplexumának felszabadítása, hanem a menekülő ellenség üldözése volt. Bár az utolsó héten már üresek voltak az őrtornyok és nem volt áram a szögesdrótban, az Auschwitzban maradt foglyokra számtalan veszély leselkedett. SS-osztagok felrobbantották a krematóriumokat, felgyújtották a raktárakat, többször betörtek a táborba és véletlenszerűen legyilkoltak még párszáz foglyot, majd eltűntek. Az utolsó foglyok a nácizmust már túlélték, kérdés csak az volt, hogy élelem és gyógyszerek hiányában megélik-e a felszabadulást is. 27-én délután végre megérkezett a Vörös Hadsereg, amelynek több mint 200 katonája és tisztje esett el a környéken folyó harcokban. Közülük 66-an az auschwitzi táborok területén haltak meg.
Magyarország hol tart a holokauszt traumájának feldolgozásával?
VZ: Sztálint csak a halála akadályozta meg a szovjet zsidók kitelepítésében, Lengyelországban komoly antiszemita kampányokra került sor a kommunista diktatúra évtizedeiben. Ehhez képest Magyarországon a Kádár-rendszerben nem volt hivatalos antiszemitizmus. Az Aczél György-féle kultúrpolitika kategóriái szerint a téma általában a „tűrt”, egyes esetekben a „támogatott” kategóriába tartozott. Azt hiszem, hogy a rendszerváltás után másfél évtizeddel elmondható, hogy a „hivatalos” Magyarország összességében sikeresen nézett szembe a kérdéssel. Ha nehezen is, de lényegileg lezajlott az üldözöttek kárpótlása. A holokauszttal kapcsolatban minden kormány tett fontos szimbolikus gesztusokat az áldozatok és a túlélők felé: van holokauszt emléknap, múzeum, állandó holokausztkiállítás Budapesten, valamint Auschwitzban. Ma Magyarországon valamennyi parlamenti párt súlyos tragédiaként definiálja a zsidóüldözést.
Ez azt is jelenti, hogy a magyar társadalom is megfelelő ismeretekkel rendelkezik erről a korszakról?
KG: A kép ellentmondásos. Az elmúlt 10 évben több közvélemény kutatás vizsgálta a magyar polgárok történeti ismeretanyagát, véleményét. A magyar lakosság általában véve tájékozottabb, mint az amerikai, vagy éppen a brit. Ha a volt szocialista országokat nézzük, akkor még nagyobb a különbség. 10 éve csak az oroszok fele tudta, miről ismert Auschwitz és Dachau, nálunk ez a szám 85% volt. A legfrissebb adatok szerint a magyar válaszadók 93-94%-a hallott már Auschwitzról. Több kategóriában jóval tájékozottabbak vagyunk zsidó honfitársaink szenvedéseiről, mint például a lengyelek. Úgy tűnik tehát, hogy az elmúlt évek szimbolikus kormányzati intézkedései nem voltak eredménytelenek.
Ugyanakkor nagyon rossz adataink is vannak. Csak minden tizedik magyar felnőtt tájékozott a kérdésben és csupán minden ötvenedik rendelkezik releváns tudással. Az érettségizettek majd fele, a főiskolások harmada, az egyetemistáknak pedig a negyede meg sem képes becsülni a holokauszt áldozatainak számát. További egyötödük még a nagyságrendet sem találja el. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a magyar lakosság nem csak a holokauszttal, hanem általában a magyar történelemmel kapcsolatban tájékozatlan. Gyakran hasonló arányban születnek rossz válaszok a Trianonnal, második világháborúval, 1956-tal kapcsolatos ismereteket mérő kérdésekre is.
Mi a helyzet a felelősség kérdésével? A magyar társadalom elfogadja-e saját történelmi felelősségét?
KG: Éppen ellenkezőleg. 1944-ben Magyarországon európai deportálási „rekord” született: 56 nap alatt 430 ezer zsidót deportáltak Auschwitzba. Az akcióban néhány tucat német náci mellett 200 ezer magyar csendőr, rendőr és hivatalnok vett részt. Ehhez képest ijesztő adat, hogy a történtekért a legmagasabb tudásszinttel rendelkező egyetemisták csupán 10%-a szerint visel inkább felelősséget Magyarország. Meghökkentő azt látni, hogy a felmérések szerint a magyar lakosság szerint mi magyarok kevésbé voltunk felelősek a hazai zsidóüldözésekért, mint a Szovjetunió, vagy éppen az USA. Egy másik abszurd adat szerint a zsidók ugyanannyira voltak felelősek saját üldözésükért, mint a magyar lakosság.
VZ: Ez az önmentegető tendencia korántsem csak a holokauszttal kapcsolatban jelentkezik. Általában is a felelősség elhárítása jellemző ránk, ráadásul egyúttal szeretjük magunkat a valóságosnál jóval bátrabbnak, szolidárisabbnak látni és láttatni. A kutatások eredményei szerint kétmillióan állíttak, hogy valamelyik rokonuk ellenállt a németeknek és segítették az üldözött zsidókat. A magyar felnőttek válaszai alapján úgy tűnik, mintha az elmúlt 50 év során háromszor annyian álltak volna ellen az épp aktuális elnyomóknak (nyilasok, nácik, kommunisták, szovjetek), mint ahányan részt vettek a bűnök elkövetésében. Az ilyen állítások, vélemények nyilvánvalóan hamisak.
A haláltábor „45 január 27-én
Mi következik ezekből az adatokból? Növekszik az antiszemitizmus vagy a holokauszt tagadása válik elfogadottabbá?
VZ: A holokauszt tagadása ma nem jelent komoly problémát Magyarországon. Még a parlamentből kiesett, antiszemita MIÉP is inkább csak relativizálja a történteket. David Irwingnek szerencsére nem sok követője van hazánkban, hülyének lenni pedig alapvető emberi jog. Ennél jóval aggasztóbb tény, hogy minden felmérés szerint Európában éppen Magyarországon a legalacsonyabb a 15-29 év közötti korosztály demokráciatudatossága. Úgy tűnik, hogy a rendszerváltás után született vagy felnőtté váló generáció nem látja világosan, hogy melyek a demokrácia értékei. Nem éltek diktatúrában, vagy ha éltek, nem emlékeznek rá, ezért nem tudják, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedés mitől jobb, mint a többi. A demokráciát egyre többen csak a velük nem törődő, saját zsebüket tömő politikusok visszataszító játszótereként értelmezik. Nő a vonzalom a keménykéz iránt. A magyar választó egyre inkább történeti-szimbolikus törésvonalak mentén adja le szavazatát, a történeti tudásszint viszont alacsony.
A politikai elitnek és az értelmiségnek fel kellene ébrednie. Ha hagyjuk, hogy a „demokrácia” a húszas évekhez hasonlóan ismét szitokszóvá váljon, ha beletörődünk abba, hogy a rendszerváltást egyre több fiatal gúnyosan „gengszterváltásként” aposztrofálja, akkor ne lepődjünk meg, ha sokuk elfordul a demokráciától és hamis történeti képzetek alapján egy autoriter politikai fordulat hívévé válik. Jó lenne, ha megértenénk: alapvető közérdek, hogy a fiatal korosztály és a növekvő számú diplomás továbbra is a plurális demokrácia híve maradjon. Ellenkező esetben készüljünk fel, hogy az utcán randalírozó szélsőjobb mellett ők is egyre nagyobb számban tűnnek fel a zavargások során.
Az Auschwitz-komplexum utolsó időszakának fontosabb eseményei
1944. július 29. A magyar zsidók megsemmisítését irányító Rudolf Höss SS-alezredes elhagyja Auschwitzot. Ezzel véget ér Auschwitz történetének legnagyobb tömeggyilkossága (fedőneve: Höss-akció), amelynek során mintegy 350 ezer magyar zsidót ölnek meg a gázkamrákban. 1944. augusztus 2-3. Az éjszaka során az SS felszámolja a birkenaui cigány családi tábort. 2897 embert ölnek meg a krematóriumokban. 1944. augusztus-szeptember: a lodzi gettó mintegy 60 ezer túlélőjét elgázosítják. 1944. augusztus 20. Az amerikai légierő 127 géppel bombázza a monowitzi (Auschwitz III) ipartelepeket. 1944. augusztus 22. Az auschwitzi foglyok létszáma 135 ezer fő. 1944. szeptember-október: az őszi zsidó ünnepek alkalmával dr. Mengele zsidó folyok ezreit szelektálja ki és küldi a gázkamrákba. 1944. október 7. A birkenaui krematóriumokban dolgozó különleges zsidó munkacsapat felkelése. A rabok felrobbantják a IV. krematóriumot is sikertelen kitörést hajtanak végre. 451 fogoly és 3 SS meghal. 1944. október 30. Az utolsó szelekció és gázosítás Auschwitz-Birkenauban. 1944. november 25. Megkezdődik a krematóriumok leszerelése. 1945. január 17. Az utolsó létszámellenőrzés: az Auschwitz-komplexum női és férfi foglyainak összlétszáma 67.012 fő. Megkezdődik a kiürítés. A következő napokban 58 ezer foglyot hajtanak nyugat felé. 1945. január 20. Az SS Birkenauban felrobbantja a II. és III. számú krematóriumot. Több száz foglyot agyonlőnek. 1945. január 21. Az SS-őrök elhagyják az őrtornyokat. 1945. január 23. Különleges SS egységek érkeznek és felgyújtják a birkenaui raktártábor, a Kanada 30 hatalmas barakkját, amelyek tele vannak a meggyilkoltaktól elrabolt javakkal. 1945. január 25. Portyázó SS-alakulatok újabb férfi és női foglyokat gyilkolnak meg. Az általános tömegmészárlást ismeretlen SS-tisztek akadályozzák meg. 1945. január 26. Éjjel egy órakor SS-katonák felrobbantják az utolsó, V. számú krematóriumot. 1945. január 27. Dél körül szovjet lovasok jelennek meg a monowitzi (Auschwitz III) kényszermunkatábornál. Délután a Vörös Hadsereg egységei elérik Auschwitzot és Birkenaut. Fél 4-kor szovjet katonák lépnek be az auschwitzi koncentrációs tábor főkapuján elhelyezett „Arbeit macht frei” felirat alatt.
január 29th, 2007 at 12:02
sajnos szinte minden szó igaz. az antiszemitizmus mai is létezik, és egyre nagyobb tért hódit, különösen az egyetemeken. általában azok az emberek a legnagyobb zsidógyűlölők, akiket soha egyetlen zsidó ember sem bántott meg, mondhatnám úgy is, hogy soha nem láttak zsidó embert,nem volt dolguk velük. csak zsigerből gyűlölködnek, ez életük legnagyobb öröme /ne is legyen más/ valóban túl sok a „megmentő, és a jótevő” csak nem akkor, amikor kellett volna, a legtöbb csak szájhős. azzal védekeznek sokan, hogy nem is tudták mi történik, és hogy a táborokban lévők miért nem lázadtak fel, miért nem szöktek meg, hogy tudtak ennyi embert megölni pár ss tiszt. erre nem tudok mit mondani. sajnálom, hogy ilyen sokat irtam, de néha kikívánkozik belőlem.