New York-i találkozás a 84 évesen új könyvvel jelentkező Norman Mailerrel
Népszabadság * Horváth Gábor * 2007. január 27.
Kép: Horváth GáborKét bottal jár, de világoskék szemei kristálytisztán tapadnak a kérdezőre. Norman Mailer, a világirodalom egyik élő klasszikusa szerdán lesz 84 éves. A számítógép korában is tollal papírra ír, de szabatos, nyomdakész bekezdésekben ömlenek belőle a kifogástalanul mai gondolatok. Új könyve, a Várkastély a vadonban Amerikán kívül húsz országban jelenik meg közel egyidőben (magyarul az Ulpius-Háznál), de egyelőre nincs német és osztrák kiadója. Talán azért nincs, mert a regényben a kis Adinak a linzi Realschule vécéjében attól van erekciója, hogy a többi fiúnál tovább tudja negyvenöt fokos szögben feltartani a jobb kezét. Vagy azért, mert a könyvben Alois Hitler és Klara Pölzl a tényszerű másod unokatestvérségen túl apa és lánya. Hitler családjáról és gyermekéveiről egy ördög mesél, aki ügyfelét apró lökésekkel készíti fel majdani szerepére.
– Miért Hitler és miért most? A világháború óta eltelt több mint hatvan év alatt nem történt elég gonosz a világban ahhoz, hogy témát adjon a jó és a rossz örök küzdelmének ábrázolásához?
– Rengeteg gonosz történt azóta is, de ez részben Hitler műve. Ő mérgezte meg a civilizációval kapcsolatos optimizmusunkat. Hitler és Sztálin óriási krátereket vájt az emberiség civilizáció-felfogásába, de én Hitlert tartom ördögibbnek, mert Sztálint fel lehetett fogni emberi ésszel. Nagyon hideg, kegyetlen környezetből jött, abból a borzasztóan egyszerű felfogásból indult ki, hogy ha győzni akarsz, el kell pusztítanod az ellenfeledet. Lehet, hogy még több embert ölt meg, mint Hitler, de ő mindig az ellenségeinek vélte őket. Hitler ellenben egész kategóriákat gyilkolt, ki akarta irtani a zsidókat és a cigányokat, ami túlmegy az emberi képzeleten. A szelleméből valami pedig kisebb adagokban most is itt van velünk. George Bush persze nem Hitler, még csak nem is feltétlenül gonosz, lehet, hogy csak kártékony, mert kis tudással ártja magát nagy dolgokba. Persze ezen az alapon a legtöbb író is kártékony.
– Hitler gyökereit vizsgálva egyszerre akarja megmagyarázni emberi és szörnyeteg lényét?
– Ha valaki annyi ideje ír, mint én, a témán túl a feladat is izgatja. Vizsgáztatja magát, mint a magasugró: sikerül-e? Tíz éve megpróbáltam Jézus nevében írni, és a saját mércém szerint finoman szólva sikertelen maradtam. Azt gondoltam, ha nem tudok megbirkózni az Istentől foganttal, talán sikerül valakivel, akit az ördög hozott létre. Saját természetemnél fogva ez könnyebb feladatnak tűnt. A vérfertőzés azért kapott ekkora szerepet a könyvben, mert azt kérdeztem magamtól, ha ördög lennék, milyen alanyt keresnék. A vérfertőző kapcsolatból született személy azért lehet vonzó, mert, mint Heinrich Himmler annak idején mondta, vagy rendkívüli, vagy borzasztó képességekkel rendelkeznek. A gének közelisége miatt megkétszereződnek a jó és a rossz lehetőségek. Persze ez egy regény, amelytől nem lehet elvárni, hogy minden részletében valós tényen alapuljon. Például csábítónak tűnt az ötlet, hogy az ördög jelen volt Hitler fogantatásánál. Az igazán nagy íróknál, a Tolsztojoknál, a Stendhaloknál azonban a képzelet valósabb történetet képes teremteni, mint az ember felfogásában úgyis gyakran torzultan jelentkező tények.
– Hisz Istenben, és az ördöggel való harcában? – Azt gondolom, részben ez a magyarázata a létezésünknek. A középkorban az emberek hittek Istenben, ördögben és a harcukban. A felvilágosodás azonban ezt annyira korlátozónak érezte, annyira intenzív volt az emberi lehetőségek kiterjesztésének vágya, hogy teljesen visszaszorították Istent és az ördögöt. Ma ott tartunk, hogy ha erről kezdesz beszélni, nézned kell a partnered arcát, mert ha azt hiszik, komolyan beszélsz, aggódni kezdenek érted. Legalábbis azok, akik szeretnek, mert akik utálnak, azok rögtön felcsuklanak a nevetéstől. De igen, én hiszek Istenben. Nem a fundamentalisták istenében. Róluk azt tartom, hogy valójában a Sátán ügynökei. Aki abban hisz, hogy Isten törvényeket szab, és végleges ítéleteket hoz, az szerintem éppen az ő ellentéte. Isten szerintem rendkívüli teremtő, aki maga is harcban áll az univerzum végtelen erőivel. Mondjuk, mintha a Naprendszer lenne az ő munkája, más istenek pedig más rendszereket alkottak. A terep roppant veszélyes, és Isten minden tőle telhetőt megtesz, hogy a kedvezőtlen esélyek ellenére diadalmaskodjon. Ez a séma feltételezi az ellenerő, a Sátán jelenlétét. Az ember a játszma harmadik résztvevője, aki gyakran elveti a másik kettő létezését, és újabban a technológiát abszolutizálja: ha Isten és az ördög nem tud elpusztítani minket, talán majd a technológia. Úgyhogy a könyv szükségszerűen sokakat irritálni fog. Főleg a németeket. Azt hittem, hogy a regény először németül fog megjelenni, bestseller lesz, és onnan jön majd át Amerikába. Erre kiderül, hogy nincs német és osztrák kiadó.
– A könyvben arra céloz, hogy a Gonosz figyelme 1945 után a Közel-Keletre és Amerikára irányult. Mi a helyzet „a Gonosz birodalmával”, ahogy Reagan a Szovjetuniót elnevezte, és „a Gonosz tengelyével”, a tömegpusztító fegyverekkel rendelkező diktatúrákkal?
A magyar kiadás borítója – A kommunizmus nagyon nagy téma, már történelem, most nem szeretnék belemenni. Ami „a Gonosz tengelyét” illeti, Bush a legkevésbé hozzáértő elnök az Egyesült Államok történetében. Néha valamelyik segédje feldob egy kifejezést, ami megtetszik neki. Tudja, hogy Amerika egyik fele pont olyan buta, mint ő. Így született „a Gonosz tengelye”. Amerika annak a felének tetszett, pedig egy lehetetlenség, hiszen minden egyes ország rendkívül komplex. Iránt például egyszerűen nevetséges „gonosznak” nevezni. Az is abszurd feltételezés, hogy a terroristák le tudnak győzni minket. Amerika hatalmas. Ha a tíz főterroristát elfognák, és autókkal keresztülutaztatnák Amerikán, feladnák a harcot. Egy ekkora és ilyen sokszínű országot nem lehet leigázni – hacsak előtte nem sikerül halálra ijeszteni. No ebben Bush minden tőle telhetőt megtesz. Azt akarja elhitetni, hogy mindenki halálos veszélyben van, amint kilép az ajtaján. Ez borzalmas ostobaság. 2001. szeptember 11-e után megerősíthette volna a terrorelhárítást, még Afganisztán elfoglalása is rendben volt. Erre bevonultunk Irakba azzal a fikcióval, hogy majd meghonosítjuk a demokráciát egy olyan országban, ahol a két tábor ezer éve öli egymást. Ilyen helyen nem lehet demokrácia. Mi itt Amerikában sokat vitatkozunk, de egy liberális se akarja kiirtani Texast, és egy konzervatív se akar mindenkit megölni New Yorkban. A demokrácia kegyelmi állapot, egy ország kultúrájának virága, olyan, mint a szerelem, nőhet vagy gyengülhet, sőt, el is múlhat.
– Az ördögi közreműködés nem ad részleges felmentést a szörnyetegnek?
– Amikor a regény véget ér, Hitler még nem Führer. Még csak egyike az ördög lehetséges alanyainak, rajta kívül lehetett tíz vagy száz másik is. Még az is lehet, hogy nemcsak Ausztriában vagy Németországban, hanem világszerte. Amikor a regény 1905-ben véget ér, Adolf pályája éppen elkezdődik. Még csak potenciális Hitler, még nem szörnyeteg, csak egy ördögien kellemetlen kamasz.
– 1962-ben azt jósolta, hogy a hidegháború után a konzervatív és a rebellis szellem fog összecsapni, és még vér is folyhat. Most lát esélyt a békés végkifejletre?
– Ez országról országra változik. A Közel-Keleten mást jelent konzervatívnak lenni, mint Amerikában, Nagy-Britanniában vagy Németországban. A bal- és a jobboldal is követett el nagy hibákat, de vannak erényei is. Én mindenesetre baloldali konzervatívként határozom meg magam. Mint a politikával foglalkozók többsége, olyan leírást találtam ki magamra, amely nem magyaráz meg az ég egy adta világon semmit. Pont, mint a „szociáldemokrata” vagy a „konzervatív”.
– Folytatja Hitler történetét?
– Mindjárt 84 leszek. Ilyenkor az ember már ijesztő ütemben öregszik, én is sokkal öregebb vagyok, mint akár csak három éve. Nem ígérek már semmit. De ha sikerül, örömmel folytatom majd. Heinrich Himmler is érdekel: nagyon visszataszító ember volt, de a náci hierarchia kevés eredeti gondolkodójának egyike. Tényleg azt hitte, hogy tökéletesíteni fogja a civilizációt, voltak tervei húsz évre előre és utána a következő kétszázra. Ez persze nem azt jelenti, hogy szipatizálok vele. Az övé volt az egyik legcsúnyább arc, amelyet valaha láttam.
– Mit élvez jobban, az írást, vagy a megjelenés utáni vitákat?
– Mindig azt, ami a könnyebb. De amit a legjobban élveztem, az a filmrendezés volt. Imádtam. Sajnos nem volt hozzá különösebb tehetségem, így nem tudtam megélni belőle. Remek, hogy minden, amit egy férfi az életben nem tehet meg, filmrendezőként szabad neki. Hatszor voltam nős, de ha bármelyik feleségemnek azt mondtam volna, göndörítse be a haját, elküldött volna a fenébe. Erre ott áll Isabella Rossellini, mondom, egy kis göndörítést kérek, és a válasz: „Igen, uram.” Az ember vérontás nélkül is tábornoknak érezheti magát.
– Vannak országok, ahol az író csak úgy „lesz”. Amerikában viszont képezik őket. Melyik módszer a jobb?
– Amerika egészségtelenül arrogáns. Nem szeretem az időt az erényeire fecsérelni, mert az ország legrosszabbjai mérhetetlenül sokat locsognak róluk. Az igazi hazafinak mindig tisztában kell lennie azzal, hol téved le a hazája a helyes útról. Amerikában azt hiszik, hogy a tehetséges író ugyanúgy előállítható, mint a jóízű paradicsom. Amerika hisz a „meg tudjuk csinálni” elvében. Így vonultunk be Irakba is: „El tudjuk vinni a demokráciát azoknak a kib…tt hülyéknek!”
– Huszonöt évesen lett híres író. Áldás vagy átok a korán jött siker?
– Annak idején átoknak véltem. Nem voltam rá készen, egy csomó időmet elvitte. Már akkor identitásválságom volt, amikor még nem is hallottam a kifejezést. Amikor átlagos huszonöt évesnek érzed magad, legfeljebb egy kis írói vénával, és ágyúgolyóként hirtelen felível a pályád, amerikai „híresség” leszel, anélkül, hogy készen állnál, átoknak érzed az egészet. Meg kell változtatnod az egész életedet, a szokásaidat. Az évek távlatából visszatekintve azonban szerencsém volt, mert nem kellett fájdalmas éveket azzal töltenem, mint sok más regényírónak, hogy hevesen utált emberek utasításait követve, megvetett munkakörökben dolgozzanak, ami lassan erodálja a tehetségüket. Nekem viszont volt időm gondolkodni, ami áldás.
New York-Washington, 2007. január
Norman Mailer 1923. január 31-én brooklyni zsidó családban született. Kilencévesen 250 oldalas tudományos-fantasztikus regényt írt. Tizenhat évesen vették fel a Harvard Egyetemre. Repülőgép-tervezésből diplomázott, a háborúban a csendes-óceáni hadszíntéren szolgált, majd hazatérve megírta a Meztelenek és holtakat (1948), amely egy csapásra ismertté tette.
Később írt a kor antikommunista légköréről, Hollywoodról és az amerikai rasszizmusról. Szabadszájúsága és fékezhetetlen természete miatt sokszor szerepelt az újságok botránykrónikáiban. Feleségül vette Marilyn Monroe-t, akitől elvált, de később életrajzot írt róla, amelyben a CIA-t és az FBI- vádolta a haláláért. Összesen hatszor volt nős, kilenc gyermeke van. Az éjszaka hadai című dokumentumkönyvéért Pulitzer-díjat kapott (1968). Alapítója volt a The Village Voice nevű New York-i alternatív újságnak, próbálkozott filmrendezéssel, segített egy gyilkosságért elítélt rabnak feltételesen kiszabadulni (az illető heteken belül újra embert ölt), letartóztatták egy vietnami háború elleni tüntetésen és indult a New York-i polgármesteri választáson. A hóhér dala című kötet 1979-ben újabb Pulitzer-díjat hozott.
Összesen több mint 40 könyv és négy film fűződik a nevéhez. Magyarul a következők jelentek meg: Meztelenek és holtak (1967), A hóhér dala (1984), Marilyn (1986), Az éjszaka hadai (1988), A kemény fickók nem táncolnak (1993), Oswald meséi (1996), A Fiú evangéliuma (1998), Szarvaspark (1998), Amerikai álom (1999), Várkastély a vadonban (2007).
