Joggal horkan föl az, aki csöppet is ismeri a XX. század Európájának történelmét, ha szexológusként hall említést Léon Blumról. A beavatott, de talán a részletekben kevésbé járatos is tudja, hogy a kezdetben sikeresen indult irodalomtörténészről, szigorú kritikusról van szó, akiből később markánsan meghatározó személyisége lett a politikának, azon belül is a francia és a nemzetközi szociáldemokrata mozgalomnak. Aki tárgyilagosan kutatja a históriát, és mentes minden elfogultságtól, el kell ismernie, hogy az egyik legnagyobb egyéniség, államférfi volt. Párizsban néhány hónapja megjelent nagy igényű monográfiájában Serge Berstein, a jelenkori politikai tudományok intézetének érdemes professzora hatalmas történelmi apparátussal így is írta meg több mint 800 oldalas tanulmányát (Léon Blum, Fayard kiadó). De bevezető fejezeteiben részletesen kitér a kezdő évekre, és ha ezeknek nem is perdöntő, de figyelemre méltó epizódja volt ez a kis társadalomelemző kitérő.
Blum elzászi eredetű zsidó kereskedőcsaládban született Párizsban, második gyermekként, 1872. április 9-én. Az apának virágzó divatáruboltja volt, amely annak nyomán, hogy a polgárság öltözködési ízlése gazdagodott, növelte áruházainak területét és választékosságát. Léont azonban közömbösen hagyta a kereskedés, a szellem emberéül akart szegődni. Így természetes volt, hogy érettségi után a legrangosabb irodalmi egyetemre, az École Normale Supérieure-re íratták be, de bármennyire vágyakozott is utána, csalódott. Alighanem túlságosan is szakállasnak, kíméletlenül tudományosnak találta. Kerülte az előadásokat, helyettük piperkőc eleganciával öltözve, gomblyukában mindig friss virággal lányok után kajtatott. Sup-béli taná- rai elégedetlenek voltak vele, megbuktatták, ő meg vidáman elvándorolt a nem kevésbé igényes, de világiasabb Sorbonne-ra. Itt szerezte irodalomtanári diplomáját, majd a politikusi pályához alkalmasabb jogit is.
A tanításhoz nem fűlt a foga, már egyetemistaként folyóiratok szerkesztőségei körül sürgölődött, fölkészültsége miatt örömmel közölték bírálatait. Baráti köre is ebből a környezetből rekrutálódott: André Gide, Maurice Barres, kezdeti bálványa, akitől azonban később ellentétes politikai nézeteik miatt elpártolt, Marcel Proust, Paul Valéry, a festők közül Toulouse-Lautrec, a muzsikusokból Paul Debussy. Bármennyire termékeny volt is, ezek a tanulóévek kevés maradandó emléket hagytak az utókorra, jóllehet alig akadt rangos folyóirat, amely ne közölt volna szívesen Blum-kritikát.
Hírnévnek az induláshoz elegendő volt, az önálló megélhetéshez nem. Kapóra jött a jogi végzettség, Blum gyakornoknak jelentkezett az Államtanácshoz, vagyis a Conceil d”État nevű intézményhez, s el is nyerte az állást. De hát kezdőnek ez is soványan fizetett, igaz, az ifjúnak nem voltak megélhetési gondjai. A nagypolgári család megingathatatlan anyagi hátteret biztosított, amit aztán megerősített a huszonnégy éves korában, 1896 februárjában kötött házassága Lise Bloch-sal, az ugyancsak tehetős zsidó család lányával. Harmincöt évig éltek együtt, kezdetben harmonikusan, szellemi megértésben. Gide rosszmájúan megjegyezte ugyan, hogy a menyasszony kiszemelésének anyagi okai is lehettek, az ifjú pár kétségtelenül jólétben élt. Irodalom és állami tisztviselőség, amelyhez később, a dúlt hangulatú XIX. századvégen csatlakozott a politika. A Dreyfus-pör jobb- és baloldalon egyaránt megrázta a társadalmat, és Blum mint zsidó, de mint republikánus érzelmű is a dreyfusardok, a hamis vádak alapján elítélt kapitány védelmezői közé állt. A két vezéralak természetesen Émile Zola és Jean Jaures, a közeli jó barát pedig Lucien Herr, akinek befolyása döntő volt Blum későbbi életpályájára is. Herr Prudhon, Marx és Lassalle elveit követte, s megismertette velük cimboráját is.
Eközben az irodalmár Blum képzeletét mind jobban foglalkoztatta Stendhal életműve, a nagy előd alkotásaiban mintát keresett. Gondolataiban már készült a későbbi könyv, a Stendhal és a beylizmus, de az irodalomkritika időközben kiegészült színházi krónikákkal. És már nem csupán az időszaki folyóiratok oldalain, de rangos napilapokban is. A Le Matin és az akkor még szocialista, Jaures nevéhez kötődő L”Humanité (sokkal később lett a dogmatikus sztálini eszméket követő kommunista párt lapja) közölte ezeket a bírálatokat hetenként, vagy az eseményektől függően többször is. Blumot elismerték színházi krónikásként is, bár sok barátja, szerintük engedményei miatt, keményen ostorozta. Beszámolt a színvonalas, igazi igényességgel alkotott és színre vitt művekről is, de mert ki kellett elégíteni a közönség ízlését, a bulvárkacatokról is. Gide és Proust abban marasztalta el ezeket az írásokat, hogy impresszionisták lettek, gyakran alapos elemzés helyett csak a benyomásokra hagyatkoztak, Blum olcsón adta magát, fejét a „rabszolgaság igájába” hajtotta.
Végre elkészült és 1914 nyarán, a világháború kezdetére meg is jelent a Stendhal és a beylizmus, nem sok sikerrel. Visszhangja soványka, a kritikák nem bővelkedtek az elismerésben, de történt olyasmi is, ami elterelte a figyelmet erről a később az irodalomtörténet által mégis méltányolt és helyére emelt esszéről. A botrány, mégpedig a Léon Blum maga kavarta skandalum, amely a közhangulatot ellene fordította. Szinte a Stendhallal egy időben tette közzé a társadalmi szokásokat és az emberi jellemet vizsgáló elmélkedését Du mariage (A házasságról) címmel. Nyoma sincs benne az orvostudományt dilettánsként követni akaró bölcselkedéseknek. Alap kiindulópontja az volt, hogy az ember eredendően poligám természetű, ezért hajlamainak ellentmond a monogámiára épülő házasság. Ha csupán a férfinépre mondta volna ezt, még nem korbácsolja föl annyira az indulatokat, de Blum azt fejtegette részletesen, hogy szó szerint vonatkozik ez a nőkre is. Ugyanúgy poligámok, mint a kalandkergető férfiak, csak őket gúzsba köti a megkülönböztetés, a társadalmi képmutatás.
A világ szinte kétségbevonhatatlan törvényszerűségnek könyveli el és elfogadja, hogy a hímnemű fiatalság a házasság előtt kitombolja magát, ágyról ágyra száll, s mire oltár elé vezeti asszonyát, kissé már lehiggadva, jóllakva helyezkedik el – ideig- óráig – a megállapodottság révében. A nőtől pedig követelőzőn azt várja el, hogy a hitvesi hálószobában érintetlenül adja át magát, örömökben előzetesen része ne lehessen. És gyakran talán soha többé sem, mert „kiszolgálóként” nem biztos, hogy élete párjától a gyermeknemzésen kívül megkapja-e azt, ami jogosan kijárna neki is. Blum ezt szexuális egyenlőtlenségnek, a sors igazságtalanságának mondta, és jóllehet szó szerint nem vált a korlátlan szabad szerelem hívévé, a képmutatást mindig is ostorozta. A támadásokra azzal felelt, hogy ő Stendhal nyomdokain jár; szerinte a Vörös és fekete írója az életben is nőcsábász, regényeiben önmaga tükörképét rajzolta meg. Ő volt a kéjre szomjas Julien Sorel és Lucien Leuven, nőalakjai pedig, a házasságtörő De Renalné és az ifjúsága báját föláldozó Mathilde de la Mole természetes ösztöneiket követő asszonyok.
A skandalum nem csak elnyomta a Stendhal és a beylizmus fogadtatását, de fölbőszítette a közönséget is. A pusztán moralizálók csak berzenkedtek, azt a vádat emelték a szerző ellen, hogy prostitúcióra buzdítja a lányokat, az amúgy is antiszemiták lezsidózták, a jó barátok közül Jaures és André Gide hallgatott. Az engedékenyebbek rosszízű tréfát említettek, a friss életrajz szerzője, Serge Berstein pedig egyetlen mondatban azt jegyzi meg, hogy Léon Blum csaknem egy évszázaddal megelőzte korát.
Jött aztán a magánéleti fordulat, Léon Blum szakított addigi monogám életmódjával. A baloldali baráti környezetben megismert Thérese Pereyrával, a vele rokon eszméket vallóval többórás beszélgetős sétákat tettek a kavargó Champs-Élysées-n, majd a kezdeti szellemi összhangból diszkrét kaland, később tartós viszony lett. Lise megtalálta férje szeretőjének leveleit; előbb megpróbált toleráns lenni, de ez mind nehezebben ment, amit később súlyosbított komor betegsége. A hitves a hosszú együttélés után meghalt, de a Du mariage, A házasságról renegát nézeteivel még úgy jelent meg, hogy szerzője a megértő feleségnek dedikálta. Lise eltávozása után aztán Thérese lett a második hitves, arra a korszakra is, amikor már az államférfi Léon Blum vonult be a történelembe.
Várkonyi Tibor
