Pokolian jól szórakozott január 16-án a londoni The Times. „Franglaises, Franglais, kedves honfitársaim, az én nevem Gordon Brun, és én akarok hatalmas országunk, Frangleterre elnöke lenni.” Gordon Brown képzelt beszédének alapja: Franciaország valaha egyesülést javasolt Nagy-Britanniának.
Sir Anthony Eden (balra) és Guy Mollet tárgyalásain szóba került ugyan a két ország uniója, de a francia kormányfő talán maga sem gondolta komolyan az ötletet (fotó: Europress/AFP)
Az információ állítólag húsz éve hozzáférhető, de valamilyen okból csak most figyeltek fel rá. Guy Mollet francia miniszterelnök 1956. szeptember 10-én Londonba érkezett, és javasolta brit kollégájának, Athony Edennek: „Egyesüljünk!” A brit levéltár (National Archives) dokumentumaiból kiderült: „Amikor a minap Monsieur Mollet Londonban járt, felvetette a brit kormányfőnek az Egyesült Királyság és Franciaország uniójának gondolatát.”
Az egyébként anglofil francia kormányfő bajban volt. Előtte voltunk a szuezi válság teljes kibontakozásának és az algériai felkelésnek. Nőtt a feszültség Jordánia és Izrael határain is, és mivel a franciák Izraelt, a britek pedig Jordániát támogatták, még az sem volt elképzelhetetlen, hogy francia katonák brit egyenruhásokkal kerülnek szembe. Guy Mollet mindenáron oda akart vágni Nasszer egyiptomi elnöknek, emellett tágra nyílt szemekkel csodálta a brit jóléti államot és az Egyesült Királyság múltbéli katonai teljesítményét – írta a BBC.
Nem igazán tudni, vajon a hagyományosan vérfagyasztó angol humor diktálta-e a következményeket: London fontolóra vette, hogy Franciaország csatlakozzék a brit Nemzetközösséghez.
Az ötlet nevetséges
Egy 1956. szeptember 28-án keltezett titkos brit dokumentum szerint Anthony Eden alaposan körbejárta a témát Sir Norman Book kabinetminiszterrel. „Brook vidékről jött fel, miután telefonon beszélt a Wiltshire-ben tartózkodó miniszterelnökkel. A kormányfő azt mondta neki, hogy a franciákkal való tárgyalások után a következők jutottak az eszébe: azon nyomban fontolóra kell vennünk Franciaországnak a nemzetközösséghez való csatlakozását; Monsieur Mollet szerint nem lesz semmiféle gond őfensége, a királynő államfőségének elfogadásával (a Brit Nemzetközösségben a mindenkori brit uralkodó a tagállamok államfője); a franciák üdvözölnék a közös állampolgárságot az ír példa alapján” – idézte a történteket a BBC. És azonnal megkérdezte Henri Soutout-t, a Sorbonne jelenkori történelmi tanszékének professzorát. Ő először látta ezeket a sorokat, és csaknem kiesett a székéből. „Nem kapok levegőt, az ötlet annyira nevetséges, még hogy Franciaország csatlakozzék a nemzetközösséghez, és II. Erzsébet legyen az államfő. Hát nem részesült volna üdvrivalgásban. Ha Mollet úr ezt nemrég javasolta volna, gyorsan a bíróság előtt találta volna magát” – mondta.
Mások kijelentették, hogy eddig csupa jót gondoltak Guy Mollet-ről, de ezek után módosítják az álláspontjukat. Úgy tűnik, Mollet később csendben elnapolta Frangleterre létrehozásának gondolatát. A francia archívumokban mindennek semmi nyoma – ennek is oka lehet -, és a jelekből ítélve a kormányfő csak néhány miniszterével osztotta meg elképzeléseit.
Tágra nyílt szemek
Talán azért, mert csúcspontjára jutott a szuezi válság – a britek, franciák véres orral meghátráltak Nasszer elől -, a következő tavaszon pedig aláírták a mai Európai Uniót megalapító római szerződést, ezt viszont a távolból London nézte tágra nyílt szemekkel.
A többi pedig történelem – intézte el udvariasan az egész ügyet a BBC.
Nem ilyen egyszerű. A The Guardian január 16-án feltette a kérdést: mi lett volna, ha? Az olvasó pedig maga elé képzeli Charles de Gaulle tábornokot, az Ötödik Köztársaság megalapítóját, amint felhúzza az orrát.
Különben is a történelemből – és Shakespeare Vilmostól – tudjuk, hogy utoljára V. Henrik látott neki 1415-ben az agincourt-i csatában, hogy egyesítse a brit és a francia trónt. Igazán jó próbálkozás volt, 1422-ig tartott, de az volt az utolsó reális esély.
Winston Churchill 1940-ben felvetette ugyan a brit-francia unió ötletét, de azt senki – ő maga sem – vette igazán komolyan. Tulajdonképpen csak azt indítványozta, hogy a két ország a háború időtartamára egyesüljön, legyen közös hadserege és közös kormánya. Sir Winston csak a franciák harci morálját akarta erősíteni, de később Charles de Gaulle az idegeire ment Londonban.
De Gaulle londoni száműzetésében igazán rossz véleményt alakított ki a britekről és általában az angolszászokról. Később a franciák Negyedik Köztársasága összeomlott, és eljött a tábornok ideje: 1959 januárjától ő lett a franciák elnöke. Idővel rendezte az algériai kérdést, bevezette az új frankot, és még abban az évben mondott egy beszédet: igen, az Uráltól az Atlanti-óceánig terjedő Európa az, amely eldönti a világ sorsát.
Francia vétó
A franciák büszke elnöke sorra vétózta meg (a különben későn eszmélő) Londonnak az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozási óhaját – erre csak 1970-es halála után, 1973. január elsején kerülhetett sor.
A tábornok végig kitartott amellett, hogy a britek különcök, atlantisták, és nem szívvel-lélekkel ragaszkodnak „a kontinenshez”, a vén Európához. London – mondta a látnok De Gaulle – képtelen alkalmazkodni a közös szabályokhoz, és különben is Amerika uszályába került. Ebben a hitében mélységesen osztoztak a brit euroszkeptikusok, ők nemcsak a bal oldalon autóznak, hanem csak fenyegetésre voltak hajlandók bevezetni pénzükben a decimális rendszert, és az utolsó vérig ragaszkodnak az euróval szemben a fontjukhoz.
A „különös házasság”, a „furcsa pár” ötletének kései és heves fogadtatása önmagában is jelezte, miféle képtelenségnek tartják ma is az egyesült Európában Franciaország és Nagy-Britannia szorosabb szövetségét. A The Guardian Hihetetlen, de igaz című cikke érzékeltette a borzongást: képzeljék el, amint ezt a cikket egy zsúfolt és álló vonaton egy vacak szendvicset majszolva olvassák, és elgondolják, vajon milyen lenne a közös életünk.
A britek és a franciák 2004 őszén ünnepelték a szívélyes egyezmény (Entente cordiale) megkötésének századik évfordulóját. A közöttük lévő viszony a gyilkos, féltékeny szerelemhez hasonlítható, mondják sokan: heves és átmeneti kapcsolat, de semmiképpen sem tartós házasság. Kölcsönös tisztelet és bizalmatlanság, csodálat és utálat, irigység és nemtörődömség. A modern Britannia mindig is az Egyesült Államokba vezető hídnak képzelte magát, Franciaország pedig Európa előretolt bástyájának. London és Párizs – két ellentétes fogalom. A BBC még azt is elismerte, hogy a két ország közötti furcsa kapcsolat a kívülállónak egyenesen komikusnak tűnik, és a franciák túlnyomó többsége, Guy Mollet egykori szándékát megismervén, megdöbbent. Ha a miniszterelnök terve sikerül, az „katasztrófa lett volna Franciaország identitására”. Nem tudni, vajon a BBC végzett-e felmérést a britek körében, vagy amúgy is tudja: ők is katasztrófát emlegetnének.
Népszerűtlen ember
Gordon „Brun” írja a The Times által idézett képzeletbeli cikkében: könnyen választhatnak Frangleterre elnökjelöltjei közül. „De miért engem, a jobboldali Sarkozyvel szemben? Azért, mert én vagyok Antoine Blair nyilvánvaló utódja. Sarkozy (látták cifra frizuráját, piperkőc öltözékét) mindenkit dolgoztatni akar, mégpedig rendszeres sztrájkok nélkül, amelyek pedig megilletik Frangleterre minden lakóját. Persze az egység problémás, itt van például a frangleterre-i krikett…”
Guy Mollet 1975-ben hunyt el. Denis Lefebvre írt róla életrajzot, az alcíme: A népszerűtlen ember. Hiába kedvelte annyira az angolokat – tanította nyelvüket -, a francia-angol házasság terve még ma is sokkolja az embereket.
Majd kiderül, hogy az atlantistának tartott „Nick” Sarkozy (a The Times tud valamit) és Gordon Brown (Brun) hogyan jön ki egymással. Az európai és a nemzetközi események együttműködésre késztetik a két országot, de az biztos, hogy esküvőt egyik fővárosban sem terveznek. Néhány éve azt feltételezték, hogy a brit szigeteket és Európát a tenger alatt összekötő Csalagút majd közelebb hozza a két nációt. Nem így történt, mert ahogy a The Times franglais nyelven írta: egyetlen házasság sem lehet tökéletes (dans any mariage, rien est perfect). Egy brit még ma sem könnyen házasodik egy franciával, de néha összeszűri vele a levet. Frangleterre maga a tökéletes utópia. Még az őket elválasztó La Manche, vagyis English Channel nevében sem képesek megegyezni.
Fodor György
