2007.01.22., 2007. évfolyam, 3. szám
szerz: Buják Attila forrs: 168ra
cimkk: energiapolitika, Gazprom, Orbán Viktor, Oroszország, Sz. Bíró Zoltán
Újra nyomják az olajat a vezetéken, de a barátság (druzsba) nem a régi. Orbán Viktor épp az olajstop előtti napokban vádolta meg a kormányt azzal, hogy a KGB-lerakatként aposztrofált Gazprom-birodalom függőségébe döntené hazánkat. Csakhogy Magyarország egyoldalú energiafüggőségének csökkentéséért tizenhat éven át egyetlen magyar kormány, Orbáné sem tett semmit. Tehetetlenül lógunk a csövön, miközben tétován próbáljuk újrafogalmazni az átalakult birodalomhoz fűződő viszonyunkat. Mit tudunk (és mit tudtunk korábban) egymásról? Magyarország és a közeli-távoli Oroszország rendszerváltás utáni kapcsolatainak történetéről Sz. Bíró Zoltán történészt kérdeztük.
Amikor 1991 nyarán a két ország himnuszának elhangzását követően, a kivonulást vezénylő szovjet (vagyis már FÁK) zászló alá rendelt orosz tábornok a kamerák surrogása közben utolsóként átmasírozott a Záhony melletti hídon, a magyar közvélemény nem tudott igazán mit kezdeni a hírrel. Tényleg kimentek? Nehezen hittük. Nem tehettünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Annyi bizonyos volt, hogy a jövőben sem lehet figyelmen kívül hagyni az orosz ügyek alakulását. Amikor pedig fellobbant a Gorbacsov elleni puccs lángja, volt némi riadalom is: mi lesz, ha visszajönnek?
1991 augusztusában még lehettek félelmeink, mert bár a politikai eszközök, amelyekkel Moszkva uralma alatt tarthatta volna az egykori szatellitállamokat, már eltűntek a repertoárból, a katonai erő létezett. A puccskísérlet éles fénnyel világította meg ezt az eshetőséget. Paradox módon a birodalom egységét szerette volna fenntartani, de a bomlást siettette. Aztán a végjáték következett. Szemünk előtt bomlott fel ez a hatalmas állam.
Ők felbomlottak, mi megmaradtunk, gyomrunkban ezzel az emésztetlen kővel. De vajon voltak-e valaha az oroszoknak határozott képzeteik Magyarországról?
Ez történelmi anomália volt. Nem is ismertek bennünket. A magyar és az orosz történelem alig volt kölcsönhatásban az elmúlt ezeregyszáz évben. A németekhez, a lengyelekhez, de még a balkáni szláv államokhoz is intenzívebben kapcsolódtak. Kölcsönös affinitás, de még ellenszenv sincs a két nép között. Az orosz kultúra kifinomult szépirodalmi egzotikum Magyarországon.
Mindenesetre amikor a NATO küszöbén átléptünk – amit a kilencvenes évek elején az „orosz veszély” elleni fontos biztosítéknak láttunk -, ennek már nem volt oroszellenes éle.
Maguk az oroszok is elfogadták az első körben felvett visegrádi szubrégió NATO-integrációját. A jelcini külpolitika annyira passzív volt irányunkban, hogy egyáltalán nem voltak politikai üzenetei.
Az orosz piacról viszont eltűnt a magyar áru. Kivonultunk vagy kiszorultunk?
Ha kicsit is méltányosak akarunk lenni az Antall-kormánnyal, megállapíthatjuk: elfogadható oka volt. Oroszország akkoriban politikailag kiszámíthatatlan hely, nem tudtuk, miként alakul a jövője.
Nyilvánvaló, hogy a jobb minőségű nyugati áruval versenyezni reménytelen vállalkozás volt.
A legfőbb akadálynak mégis az oroszok akkori hitelképessége látszott. Pontosabban a hiánya. Aki van olyan erős, hogy elviselje a kockázatot, megteheti. A magyar gazdaság nem volt alkalmas erre.
Amikor pár évnyi csönd után gyorsfotót készítünk a brezsnyevi időkből ismert ólomszürke Moszkváról, furcsa kép tárul elénk. Házfalnyi reklámokat, áruházláncokat, nyílt prostitúciót, frissen aranyozott hagymakupolákat, élénk sajtót, maffiacsoportokat látunk. A bűnözés új Babilonját. A mellékutcában horogkeresztes szkinhedcsoportok masíroznak. Mi történt?
Egyrészt megjelent egy elképzelhetetlenül gazdag Krőzus-elit, amely ma Eurázsia és a Föld energiaforrásainak jelentős részét birtokolja. Másrészt a viszonylagos szabadság áldásainak nem túl rokonszenves mellékhatásai is jelentkeztek. 1993-94-ben Moszkvában meglepetten szembesültem az antiszemita irodalom elképzelhetetlen mértékű burjánzásával. Nem véletlen, hogy a Brezsnyev-korszak népes zsidókivándorlását az évtized elején újabb hullám követi.
Időközben Oroszország is megélte a maga Trianonját. Mintegy 25 millió orosz sodródott a posztszovjet utódállamokba.
És több mint ötmillió négyzetkilométernyi területet veszítettek. Lélektanilag nehéz megélni, különösen azoknak, akik a nemzeti nagyságban, a külpolitikai presztízsben valami vigaszt találtak.
Nehezen értettük, mi történik a Kremlben, annyit mindenesetre érzékelt a világ, hogy – bármilyen komoly demokráciadeficittel küszködik is az ország – Putyin vezetése alatt legalább kiszámítható hely lett.
A putyini stabilizáció áldás volt a világnak. Különösen a 2003-ig terjedő időszak. Más kérdés, hogy a 2003 nyarán induló tendenciák – amikor az elnök visszaszerzi a stratégiai energiaforrások feletti ellenőrzést – életre hívják a bizalmi válságot. Sokan úgy érzékelik Nyugaton: Oroszország túl korán nyeri vissza önbizalmát, ráadásul némi aránytévesztéssel.
Szolzsenyicin, minden orosz rendszer misztikus, nacionalista bírálója írta az új orosz elitről: korrupt pártokraták, politikussá vedlő KGB-sek, maffiózók, szörnyűbb elegy nincs. Ez egy hidra. Le kell vágni a fejét.
Őszintén szólva, számos olyan társadalmi mizéria van – többek között a korrupció -, amiről a putyini központosítás azt sejtette, erővel felszámolható. A jelek ma már azt mutatják: a hatalom koncentrálása nemhogy gyöngécske eszköz a korrupcióval szemben, inkább erősíti azt.
Intézményesíti?
Maga a konstrukció is aggályos, ahogyan fontos közhatalmi funkciókat betöltő embereket beültetnek a stratégiai súlyú iparágak cégeinek felügyelőbizottságaiba, ami sajátos, bürokratikus kapitalizmus kialakulását segíti. Ezek a hivatalnokok, ha nem tulajdonolják is az óriáscégeket, pénzáramlásukat kontrollálják, és a haszon jó részét elbirtokolják.
Hogy zajlott Oroszországban a privatizáció?
A kilencvenes évek derekára végbement a stratégiai értékű, extraprofitot termelő zónák megszállása. Úgy történt, hogy a jövendő tulajdonosok számára kedvező konstrukciókat találtak ki. Például a zálogos privatizációt.
Az mi?
A világ egyik legnagyobb nemesfém-kohászati kombinátját, a Norilszkij Nyikkelt 1995 végén például így szerzik meg a tulajdonosok. Potanyin és csoportja kölcsönöz az államnak, s részvénytöbbséget kap zálogba. Miután az állam – amint az előre látható volt – nem tudja visszafizetni a kölcsönt, a tulajdon a részvényesek birtokába megy át. Az olajipart már a késő szovjet periódusban felosztják hat-nyolc mamutvállalatra. A privatizáció így gördülékenyebb, mint ha egységes állami monopóliumról lenne szó. A gázipart, amely természetéből fakadóan „nehezebben osztható”, részvénytársasággá alakítják, és bár mindvégig az államé a meghatározó tulajdoni hányad, apró „kiszolgáló” magáncégek tapadnak hozzá, amelyek leszívják a profit legjavát.
Mi történik? „Kis ügyesek” élnek lehetőségeikkel, vagy „direktíva van arra nézve”, hogy itt kapitalizmus lesz, ahhoz pedig mégis kell valamiféle burzsoázia?
Egyfelől éltek a lehetőséggel, de a politikai szükséglet is fontos: jelentős tulajdonosi csoportot kellett gyorsan kialakítani. Olyan kört, amely személyes helyzeténél fogva érdekelt az új tulajdonviszonyok, illetve a hozzájuk kapcsolódó rendszer fenntartásában. Ezt az új tulajdonosi elitet vajmi kevéssé foglalkoztatta, hogy a privatizáció új munkahelyet, technológiát, hatékony menedzsmentet teremtsen. A kilencvenes évek derekán ez másodlagos szempont.
Mert ez a szolzsenyicini hidra megdöbbentően életképes. Míg 1999-ben, a legutolsó jelcini évben, Oroszország 200 milliárdos GDP-t tudott produkálni, ma évi 770-780 milliárd az eredmény. Habár – Jegor Gajdar szerint – pusztán az energiakivitelre alapozott gazdaság agyaglábakon áll.
Híres könyvében (A birodalom pusztulása) Gajdar ki is fejti: 1985 nyara és „86 tavasza között drámai ütemben zuhan az olaj ára, ami a korai gorbacsovi peresztrojka sorsát meg is pecsételi.
Térjünk vissza Magyarországhoz. 2014 körül az energiaszállítási szerződések lejárnak. Nem jó kiszolgáltatott pozícióban tárgyalni róluk.
Függetlenül attól, hogy milyen kormány lesz hatalmon, az egyoldalú függést fel kell oldani. Képtelenség, hogy egy szál gázvezetéken csüggjön az ország, miközben primer energiafelhasználásunk ötven százaléka gázalapú. Bármikor bekövetkezhet egy természeti katasztrófa, technológiai csőd; esetleg politikai konfliktus nehezítheti a szállítást. Vagyis a helyzet önmagában veszélyes. A kockázatok sorában nem a politikai célzatú „energiazsarolást” tartom a legkomolyabbnak. Ennek – a posztszovjet térségen túl – kicsi a valószínűsége. Habár kizárni sem lehet.
A kormányszintről egy fokkal lejjebb lépve: a magyar közvéleményben és a sajtóban meghonosult toposz, hogy az orosz vagy ukrán „itt tartózkodó” azonos a bűnözővel, maffiózóval, lánykereskedővel, stricivel. Miért olyan rossz az oroszok híre?
Ez bonyolult szociokulturális jelenség. A szovjet korszak végén sokan hányódó, feladat nélküli emberekként tértek vissza Afganisztánból. Kóboroltak az állami túlhatalom nyomása alól felszabaduló országban. Oroszország 1993-94-ben a killerek paradicsoma volt. Számos üzleti konfliktust „rendeznek” bérgyilkosok közbeiktatásával. Néhány szociológus ezt a jelenséget „rövid frontvonalú, tulajdonért folytatott polgárháborúként” írja le. Mindez a korai putyini periódusra jelentősen csökkent, bár az utóbbi hónapok nagy vihart kavart gyilkosságai sokakban idézik fel a kilencvenes évek hangulatát.
A nemrég lezajlott belorusz-orosz olajválság igazolja vagy cáfolja Orbán Viktor fenyegetőzését? „Nehéz nem észrevenni, hogy fenyeget a veszély, visszasorolnak bennünket az orosz érdekszférába… Tegyük világossá: nem akarunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni.”
Nem is akarunk. A kormány sem akarja. A magyar társadalom sem.
És lám: most már talán Orbán sem. Diplomáciai bonyodalmat nem okoz, hogy az ellenzék vezére fogalmaz ilyen brutálisan?
Ez a hír el sem jut a felsőbb régiókba. Legfeljebb a magyar politikára szakosodott orosz külügyi hivatalnokok jegyzik fel maguknak.
Csak úgy emlékeztetőnek…
Ha Orbán valaha miniszterelnöki szerepben térne vissza, az efféle odamondogatás csak nehezítené a helyzetét. És abban is biztos vagyok, hogy semmilyen módon sem szolgálja a magyar politikai közösség érdekét.
Végül is miként értékeljük ezt a fura viszonyt? Mert bár a Szabadság téren néha meg-megrohamozzák a szovjet emlékművet, a magyar közvélemény korántsem oroszellenes.
Van egy kis gyanakvás. Negyven évet leéltünk orosz fennhatóság alatt, tizenhat évet egymás mellett. Tudunk szovjet befolyás nélkül élni. Oroszország részéről sem érzek birodalmi ambíciót. Környezetükben, ha nem is feltétlenül baráti, de legalább nem ellenséges országokat akarnak látni. Ez pedig – úgy gondolom – legitim és méltányolható törekvés.
Kapcsold cikkek:
