SZÍV ERNŐ
A német hadifogoly
Tárcatár
Szív igyekezett óvatosan bánni a szavakkal, nehogy a nő megmozduljon. Mert ha megmozdul, akkor rosszabb lesz a világnak. Levél, te se remegj. Maradjon így, ilyen tartásban, ekkora távolságban. A nő az Ash and Dust Foundation megbízásából hozta Szívnek az aranyozott diktafont, miután ő jelezte, mesélnivalója lenne. A nő magas volt és szőke, a tekintete olyan hidegen csillogott, hogy Szív megborzongott, amikor a szemébe nézett. Az alapítványtól megüzenték, hogy a nő a napokban válik, mindenesetre Szív legyen körültekintő. És Szív olyképpen igyekezett óvatos lenni, hogy nem mondott semmit. Csak bólintott, ahogy átvette a diktafont. Amikor a nő az autójához ért, Szív bágyadtan utána intett. S fél óra múlva már beszélt. Ült az asztalánál, és a surrogó magnóba mondta a német hadifogoly történetét.
– Ha tőlem kérdi – kezdi Szív -, valóban igaz, hogy a háborúban az amerikaiak komolyan vették a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezmény paragrafusait. Például a sivatagban kerítenek be. Akkor pedig ugyanolyan életkörülményeket kell biztosítani, ahol harcoltál, így aztán a Szaharából több százezer német kerül át a tengerentúlra, le délre, és semmi kétség, őrült szerencséjük volt, hogy el-Alameinnél, a barbuki szent oázisoknál vagy Habed sejk szökőkutakkal és ezüstreszelékkel díszített pálmaerdőinek botanikus kertje mellett fogták el őket. Egy teve púpja visszhangozta a müezzin hangjait.
Szív elképzeli, hogy az alapítványi nő bólint, majd folytatja.
– A férfi eddig Münchenben, Bécsben, az Adrián látta az eget, és akkor 1944-ben, de inkább egy év múlva, csaknem rászakad az a rettenetes texasi kékség. Alig húszéves, lehet, hogy ölt is már, nem tudja pontosan. A kaktuszok nagyobbak, mint ő. Hunyorog, a homlokát törli, egy apró fekete pontra mutat, fent, kelet felé, az ott micsoda, uram, mire a texasi őrkatona kiköpi a mogyoró héját és megvonja a vállát, dögkeselyű.
Barakkokba költöztetik őket. Voltaképpen úgy éltek, mint a Führer gyerektáboraiban. A Führer gyerektáborait nagyon élvezték, első a test, aztán a szellem, a degenerált lélekkel pedig nem volt idejük foglalkozni. És persze nem voltak zsidók se. A hájas Helmuthot, akit azon kaptak, hogy a pokróc alatt rángatja a pöcsét, a tábori jégverembe tették, az egész gyereksereg körbeállta, röhögték, na, Helmuth, most rázd ki, ha sikerül is, te disznó, kopogni fog.
– Végül aztán megszökött. Vannak vagy ezren, a tábor hatalmas, nem is őrzik igazán, a távolban vonatsínek csillognak. Éjszakánként a mozdonyfütty olyan volt, mint a szívbe állított fémpálca. Képzeljük el ezt, a szökést, a menekülést, a torokban dobogó szívet, a kéz izzadását, mintha egy riadt rágcsáló lelke költözne beléd, minden neszért halálos ellenség felel. Nincs ebben semmi romantika vagy kalandos, ez az állapot a tébollyal határos. A vonat, ami a Nyugati parthoz zötyögtette, három napig nem állt meg, őt három gránátalma tartotta életben. Mosodás lett. Két hét múlva továbbállt. Takarított. Egy hét múlva továbbállt. Kitalált egy norvég nevet, mosott, takarított, gereblyézte a gyönyörű amerikai avart, ollóval sövényt nyírt, egyre hosszabb Fordok visszapillantóit törölgette, továbbállt. De két dologra figyelt mindig – és Szív tudálékosan megemelte a hangját, jelezve, mennyire fontos bejelentés következik -, hogy ne kövessen el újabb törvénytelenséget, s hogy rendesen befizesse az adóját.
Az alapítványi nő nyilván elmosolyodna, hogy ez már unalmas neki. A nőknek az adó hallatán többnyire az apjuk jut az eszükbe. Az apák adófizetés után felszabadultak és könnyedek lettek, körhintázni vitték lányaikat, copfos, térdzoknis kislányokat. Anya, képzeld, apa a hintázás után a fenekemet simogatta, de a te nevedet mondta.
Szív bekapcsolja a magnót, folytatja.
– Kiváló teniszező és síoktató volt. Két epizódot feltétlenül jegyezzünk meg. Párosban játszott, és bejutottak a döntőbe, márpedig ha győznek, bekerül a fotója a helyi újságba. Úgy üti el azt a könnyű röptét, a párában úszó, őszi völgy felé, mint egy rossz gondolatot. És aztán a társa tekintete, az a döbbent, hitetlenkedő nézés. Olyan ez, tényleg, mint egy főszerep, amit Harrison Fordnak szántak. A valóság szamara húz, csak húzza maga után a fantázia kordéját.
Szív nevetett maga elé, ugyan, kérem, nem találunk mi ki semmit. Csak az is az eszünkbe juthat, ami megtörtént már.
– Aztán az egyik hidegháborús télen életet mentett. A lavina maga alá temetett egy ikerpárt. Kiváló gyereksíelők voltak, és ő, ez a német férfi is kiváló síelő volt, kikaparta a háznyi hóból az ikreket, kék volt a szájuk, félrebeszéltek, napokig nem tudták megkülönböztetni magukat, egymást. A férfi életmentő lett, hős lett, hát gyorsan el kellett költöznie, elhagyott egy gyönyörű házat, egy működő egzisztenciát, mert ha a képe bekerül az újságba, nyomban leleplezik. Vagy például az, hogy az FBI emberei – egy nagydarab és egy vékony, fiatal, tarkóra tolt kalappal, és mindkettő rágózott – egy nap megjelentek az egyik lakásánál, jó másfél évig élt ott, éppen egy hete költözött el, ennyin múlt. Azon a pár napon múlt. Rágták a rágót, és nagyon közel voltak. Eltörte a lábát, a városi kórház, mentaszag, és másnap megszökik, mert nincs rendben a társadalombiztosítása.
– Rövid kapcsolatokban ügyeskedett, egyéjszakás, kéthetes motelharmóniák. Ilyenkor az ember eleve alább adja. Reggelente kellemetlen érzés fogta el az ágy mellé dobott fehérnemű láttán. De aztán jött egy olyan nő. Valami megtört benne, a félelemből dac lett, annyira kétségbeesett, hogy engedett az érzéseinek. Elfáradtam, gondolta, és engedte magának, hogy beleszeressen a nőbe. Árva vagyok, suttogja a hajába, és hogy ne kelljen a szemébe nézni, átöleli. Te szegény, te szegény árva kisfiú, suttog a nő, az ajka ki van festve, enyhén nikotinillatú. Apa és anya az égő kocsiban maradt, mondja a férfi. Ó, te szegény, szegény kis árva, suttog a nő, és lassan, egész bizalmát, anyai szeretetét neki adva, leszopja. Fodor, sok fodor a hálóruhán, ezt majd meg kell szokni. És meg lehet szokni. Tucatutcában tucatház, tomboló pázsit, két garázs, a szomszéd grillezni is szokott. S aztán, hogy miért nem utaznak külföldre, miért, miért, miért. Sokasodnak a kérdések, az akarások. Európa! Elmehetnének Londonba, Párizsba, Münchenbe! A férfi úgy rezzen össze, mint akit áram rázott meg. Csattan. Nem, nem megy külföldre. Nincs kedve hozzá. Van elég látnivaló Amerikában is. A nő ül, hallgat, nem érti. Úgy árad szét a méreg, mint vízben a tintafelhő, a másik titokzatossága, egzotikussága rémületes és nyugtalanító lesz. A nő nyomozni kezd.
Szív elhallgat. Csönd van, csak a magnó surrog.
– Nincs, nem volt olyan iskola, olyan árvaház, amiről a férfi beszélt neki. Nincs, nem volt olyan kollégium, és nem tudnak abban a másik államban a norvég családról sem. Nem volt olyan baleset, ahol apa és anya a tűzből integetett volna. A férje hazudik, hazudott. És ő tagad, tagad, félreértés az egész. Az asszony rettegni kezd. Minden mozdulat sértéssé válik, csak sikítani tud már, ha suttog is, sikít, de a férfi tovább tagad, mentegetőzik, harminc éve csinálja, de most a legrosszabb. Már olvasta egy történészprofesszor könyvét, aki a német hadifoglyokról írt könyvet. A könyv utolsó fejezetében a professzor megemlíti, már csak egy német bujkál, idővel mindenkit begyűjtött az FBI, ám egy katonának, és ekkor a férfi borzongva olvassa saját, német nevét, idáig sikerült elkerülnie a leleplezést.
Szív dühösen előrehajol. S mintha a nőhöz beszélne.
– Tudja, hogyan élte túl? Elfelejtett németül! Érti?!
Csönd. Szív folytatja.
– És elérkezett a pillanat, amikor a felesége nem bírta tovább. Összepakolt, két kis bőrönd, illetve a jobbik retikül, de az ajtóban még megállt. A férfi a kanapén görnyed, whiskyspohár előtte, az arca gyűrt, fáradt. A nő sokáig nézi, majd annyit mond halkan, te biztosan egy bűnöző vagy. Egy gyilkos, egy rabló, egy szélhámos! Kit gyilkoltál meg, mondd! A férfi felemeli a fejét. Fakó hangon mond el mindent, a háborút, a hadifogolytábort, a bujkálást, a norvég nevet. A felesége visszamegy, leül mellé. Jól van, akkor erről könyvet fogunk írni, szól, én segítek neked, csak aztán hagylak el.
Szív hallgat, kiszáradt a szája.
– A leleplezés után a férfi írt a tenisztársának, felfedte magát, bocsánatot kért, amiért a völgybe ütötte a könnyű röptét. Erre a nők persze legyintenek, férfiromantika, férfi érzelgősség. Talán igazuk van, mindegy.
Szív a homlokát dörzsölte.
– De én elképzelem a feleségét is, ahogy útra készen, menekülve áll az ajtóban. Fehér kosztümben látom, és pici fehér kalap van a fején, Audrey Hepburn hordott ilyeneket. Ez a fehér kalap nyugtalanít engem. Ott áll egy nő, aki elhagy egy férfit, és felteszi a fehér kalapját. Keze a kilincsen.
Szív feláll, az ajtóhoz megy, kezében a diktafon, a küszöbön mondja el az utolsó mondatokat.
– Csak azért a fehér kalapért mondtam el ezt az egészet. Azt hiszem, nem lenne értelme ennek az életnek, a szökésnek, a bujkálásnak, ha ott és akkor, abban a borzasztó pillanatban a férfi felesége nem teszi fel a kicsi, fehér kalapját. Szerintem ezen a kicsi, fehér kalapon múlt minden – mondja még Szív, és kikapcsolja az alapítvány magnóját.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 03. szám
