Nyerges András
Színrebontás
A kalandokba bocsátkozó Faludy
Faludy György 1946 tavaszán, még emigránsként vetette papírra a Haladásban megjelent, Amerikai jelentés című cikksorozatát, de már ez is jelezte, hogy nem a bohém, extravaganciáiról elhíresült figura, hanem egy komolyan vehető, érett írástudó tér haza: „Mi kezdettől fogva oly mozgalmat jelentettünk, mely egy demokratikus, szomszédaival megbékélt, szláv orientációt kereső, földosztó, Horthyékat felszámoló s persze a nyugati kultúrát is beengedő Magyarországot kívánt.” A polgári demokrácia elszánt híveként, bármely oldali ellenzőinek harcias ellenfeleként mutatkozott be, s szinte kísérteties, hogy amitől 1946 nyarán (Új történelemszemlélet című cikkében) óvott, az még 2006-ban is időszerű: „ha már Horthy Miklós politikai megfontolásokból büntetlenséget nyer, legalább a negyedszázada terjesztett legendától szabaduljunk, mely Európa első és ösztönös fasisztájának, Hitler első és utolsó szolgalegényének borvirágos orra köré font hamis glóriát”.
Itthon valósággal újjászületik. Új kötete verseiről a korábban lekezelő irodalmi élet is elismeri, hogy nemcsak bravúros és ügyes, de helyenként mély és megrendítő. Rabelais-fordítása azt is leveszi a lábáról, aki a Villon-átköltést nem szerette. A Népszavába szabadon ír riportot, cikket, kritikát, verset, és polémiáiban mindig maga mögött érezheti a szociáldemokrata pártot. Kár, hogy ez a publicisztikai termés kiadatlan, sőt, az sincs tisztázva, hogy tulajdonképp mikor és mi történt vele. A róla szóló monográfia úgy tudja, hogy 1950-ben, „a szobi határállomáson június 14-én két detektív leszállította a vonatról”. Ehhez képest 1950. június 15-én a Népszava egy Pausztovszkij-regény általa dramatizált változatát közli, sőt, június 27-én is teljes névvel aláírt cikke jelenik meg Patyomkin Az újkori diplomácia története című könyvéről. Bármily slendrián volt is a rendszer, az ÁVH foglyának cikkeit nem publikálhatták a lapok. Persze, a letartóztatás napjánál sokkal érdekesebb, hogy miért végződött a hazatérést követő négy boldog év letartóztatással. A Rákosi-érában ab ovo gyanús volt minden emigráns, minden nem kriptokommunista szocdem – de még közülük sem vittek el mindenkit. Ráadásul Faludy 1949/50-ben publikált írásai azt jelzik, hogy ő kész volt gesztusokkal jelezni a hatalomnak: ha otthagyják a Népszava kultúrrovatában, színikritikusként, alkalmi költőként, nem fog kilógni a sorból. Ennek bizonyítására az önigazoló, pontatlan memoárjában írottaknál többet és többször tett: mert bár „Rákosi születésnapjára nem sikerült verset kihúzniuk belőlem”, a Május 1. című versben mégis hódol neki: „Egy perc csupán, mindenki izgatott lesz / azt hinné: álmodik / a nagytribünt hajónak véli s látja / mosolyogva Rákosit”. Rajkék kivégzésére (1949. szeptember 25.) is verset írt: „száz fényéven átrepült / Mit éreztem, a gyűlölet / S hörögtem: áradó jövőnk / útján nem állhat senki meg / pácolt nyolc pudvás múmia / ha száz élet volt éltetek / holnapra el kell múlnia!” A Sztálingrádi csata című filmről szóló cikke ódai hévvel ecseteli „Sztálin hadvezéri lángeszének mindent számbavevő, messze előrelátó, a dolgok folyását mindig helyesen mérlegelő, ugyanakkor az ellenség terveit kiszámító, a legnehezebb helyzetben is nyugodt, megfontolt, nyájas és bölcs személyének bemutatását”. Ugyanez megvan versben is: „köszönd Sztálinnak és hadának / melyet legyőzni nincs szurony / mert forradalom küldte célba / s edzette népi hatalom”. Felszabadulás című versében pedig a párt: „egy új, bölcsebb Szokratész”.
És még ez is kevés volt, mert Faludy 1946-tól szinte mást sem tett, mint azt bizonyította, hogy veszélyes ellenfele minden antidemokratikus megnyilvánulásnak. Egyenrangúnak képzelve a két munkáspártot, nem átallott történelmi kérdésekről vitázni „Révai elvtársam”-mal, aki nem volt ilyesmihez szokva. 1946 áprilisában megírta a Haladásban, hogy szerinte „a jövendő útja az a kompromisszum, amely a gazdasági kollektivizmus és az individuális szabadság (ha tetszik: a polgári demokrácia) között esedékes. Ezt a megoldást a szociáldemokrácia valamennyi párt közül a legjobban találhatja meg”. Máskor meg kibeszélte, hogy „…a kommunista párt az írók megszerzésére, a művészek átléptetésére nem csekély áldozatra hajlandó, kivált, ha azokat tőlünk viheti el”. Azzal is sokféle ellenséget szerzett magának, ahogyan a magyar közelmúlt kérdéseit kezelte. Vitán felül álló antifasiszta múltja jogán tyúkszemére hágott a Révai-féle népfrontpolitikának. Kétségek az egység körül című cikkében (1947. október 19.) a népi írókról elismerte, hogy „…tehetség szempontjából belletristáink jelentékenyebb hányadát képezik”, de hozzátette: „…közös, gyakran fasiszta ízű múltjuk és a legnemesebb magyar tradícióval, a Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila forradalmi baloldaliságával való szakítás fűzi őket egybe. Ennél is jobban jellemzi őket Szabó Dezsőtől Erdélyi Józsefig az európai szellemiségtől való gyanús faji elkülönülés és a hűvös, tiszta gondolkozás helyére léptetett ál- és félművelt halandzsa. (…) E romantikus, jobbra, balra forradalmár népi íróknak a baloldal igyekezett a hóna alá nyúlni. Ideológiai zavarodottságuk ellenére voltak szövetségeseink. Taktikai tévedésünket a felszabadulás után a kommunista párt megismételte. Megint szövetségesekre volt szükség, megint el kellett nézni ideológiájukat, népszerűségük mellé politikai hatalmat is kaptak, melyhez a forradalmi demagógia és az ellenforradalmi antiszemitizmus egy-egy pótadagja engedélyeztetett számukra, szíverősítőnek”. Az elsikkasztott történelem című cikkében még folytatta is azok jellemzését, akiket Révaiék éppen körbeudvaroltak: „…kiállásuk duzzogásra, félreállásra korlátozódott. Az ellenforradalmi kormányokat a mindenkori opportunisták mértéktartásával szolgálták, azok vezetőivel, Gömböstől Imrédyig személyes jó viszonyt ápoltak s gondosan vigyáztak, hogy háromfelé bandzsítva, állásfoglalásaikba kétértelműséget keverve Magyarország bármilyen irányú pusztulása vagy fennmaradása esetén, nem túlságosan válogatós kormányzatok számára elfogadhatók maradjanak”.
Hogy mindennek meglesz a böjtje, előbb csak a Szabad Nép kritikusának, Keszi Imrének a cikkei jelezték, aki 1947-ben még az Őszi harmat után című verseskönyv recenziójába is beleszőtt egy baljós, dodonai megjegyzést, miszerint „Faludy tehetségéhez méltatlan kalandokba bocsátkozik”. 1948-ban már „…kávéházi vagy inkább önképzőköri radikalizmus hangján fenegyerekeskedő Faludy György”-ről beszélt, kinek színikritikáiban „…a hang, a magatartás komolytalansága éppen megfelel a vallott nézetek komolytalanságának”. 1949 januárjában aztán a Pravdában határozat jelent meg „a színikritikusok egy hazafiatlan csoportjáról”, akik „diszkreditálni akarják irodalmunk és művészetünk haladó jelenségeit s éppen a hazafias, politikailag céltudatos műveket támadják dühödten, állítólagos művészi fogyatékosságaikat használva ürügyül”. Ez már jelezte, hogy Faludy színikritikusként sincs biztonságban.
Színházi mérleg címmel 1950. január 3-án az államosítást követő első évadot félidőben értékelő cikket írt, és (talán arra emlékezve, hogy 1948-ban Keszi azt rótta fel neki: nem tiszteli eléggé Molie`re-t, és „…egy könnyed mozdulattal megbirizgálja Homérosz és Shakespeare tekintélyét”), most főleg arról írt, hogy „…a szovjet darabok, magyar kezdeményezések mellett a klasszikusok előadása erősen lemaradt. Eddig egyet sem láttunk a három, nyárelőttről maradt klasszikus színmű kivételével. Amit hiányolunk, nem Molie`re vagy Shakespeare, kikre előreláthatólag még sor kerül, hanem inkább a görög klasszikusok…” Vesztére a Madách Színház munkájára is kitért, mondván: „…igen jó együttesének fejlődése egyelőre akadozik. A gyakran hiányos rendezői munka az előadáson belül stílusbeli egyenetlenségeket teremt. Súlyosbító körülmény, hogy a kitűnő színészi anyagot nem jól használja.”
1950. szeptember 15-én, az első magyar színházművészeti konferencián Új magyar dráma és kritika című referátumában a Madách Színház igazgató-rendezője, Horvai István alaposan visszavágott neki: „A jobboldali szociáldemokrata befolyás kritikai életünkben elsősorban Faludy György és Hárs László személyéhez fűződött. Amíg a jobboldali szocdem kritika nyíltan szerepelhetett (Kassák, Hárs és Faludy személyén keresztül), főellensége volt a kommunista kultúrpolitikának. Liberalizmus, elvtelenség zászlaja alatt harcolva céljuk az volt, hogy maguk köré gyűjtsék az új magyar dráma, a szocialista realizmus minden ellenségét. Az egyesülés után a nyílt harcot vinni tovább nem lehetett, de a jobboldali szociáldemokrácia, mint életünk minden területén, itt is hátulról, aljasan támadott. Faludy György Színházi mérleg című cikkében színházaink figyelmét nem az új magyar és szovjet darabok felé irányítja, hanem a klasszikusok felé. Amikor színházaink műsorpolitikájának főhibája éppen a klasszikusok túlzott műsorra tűzése volt, akkor sopánkodik Faludy arról, hogy kevés a klaszszikus! Világos, honnan fúj a szél! Minél inkább megyünk vissza a görögök felé, annál inkább eltávolodunk munkásosztályunk harci problémáitól, az imperialista háborús uszítók elleni küzdelemtől. Sorolhatnánk tovább is Faludy ellenséges nézeteit, de ez az ízelítő is elég bizonyíték munkásságára.”
Így bizonyult Keszi állítása végül is igaznak: a kalandok, melyekbe Faludy keveredett, tényleg méltatlanok voltak.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 03. szám
