Nemrég a moszkvai televízió egyik adásában Jevgenyij Primakov egykori orosz miniszterelnök csaknem egy órán át siratta Szaddám Huszeint. Jurij Andropov, majd Mihail Gorbacsov egykori tanácsadója a Jelcin-korszakban a hírszerzés főnöke, majd külügyminiszter volt. Rövid ideig még lehetséges államfőnek is tekintették. Ma már azonban kénytelen beérni a mindenkori belügyes veteránok „fedőfoglalkozásával”, az orosz kereskedelmi kamara vezetésével.
A Nyugat arab üdvöskéje
Tény, hogy kevesen ismerik annyira a kivégzett iraki elnök életét, mint az idős korára egyre beszédesebb orosz politikus. Az amerikai Irak-szakértőkkel folytatott vitáiban ráadásul gyakran igaza is van. Joggal érvel például azzal, hogy jó másfél évtizede az USA iraki jelenlétét szorgalmazó republikánus „héják” a színfalak mögött egészen az iraki-iráni háború utolsó szakaszáig támogatták a kegyetlenségével kérkedő Huszeint. A pakisztáni közvetítők révén Irakba juttatott modern amerikai fegyverzettel Washington nagy megelégedésére Bagdad sikerrel ellensúlyozta az iráni túlerőt. Arról, hogy eközben Huszein katonái tömegesen irtották a rebellis iraki és kurd falvak lakosságát, keveset beszéltek akkoriban az Egyesült Államokban.
De azokban az években az iraki tisztikar és a katonai hírszerzés képviselői a francia meg az olasz hadiipar fellegváraiban is egymásnak adták a kilincset. Jól jellemzi a Párizs-Bagdad viszonyt, hogy az 1970-es évek közepén Jacques Chirac akkori francia miniszterelnök két gyönyörű középkori harlekinruhát ajándékozott Szaddám Huszein kamasz lányainak. A francia fővárosban tárgyaló iraki vezető pedig különgépen hozatta Bagdadból vendéglátója kedvenc halfajtáját.
A látványos gesztusok hátterében hatalmas kőolajüzletek húzódtak meg. Párizs ezért készséggel vállalta az iraki légierő modernizálását, egy korszerű rakétaelhárító rendszer kiépítését, sőt az atomarzenál megteremtését. A francia fegyverszállítmányok 1977 és 1980 között több mint négymilliárd dollárt tettek ki. A lépfenét és más biológiai, bakteriális fegyvereket, amelyek titkairól, iraki tárolásuk veszélyéről pár éve annyit cikkezett a világsajtó, az NDK mellett Olaszországból és Belgiumból érkezett szakértők „honosították meg” Huszein birodalmában.
A gyorsan cserélődő iraki vezetőket az iraki olajkincsre szintén igényt tartó Szovjetunió is gyakran a Nyugat és Izrael ellen bevethető eszköznek tekintette. Az évek múlásával azonban nemegyszer Szaddám Huszein diktált a Kremlnek. Megtehette, mert ő volt az egyedüli a Szovjetunió „antiimperialista” arab szövetségesei közül, aki gálánsan – olykor előre! – fizetett a fegyverszállítmányokért. Emiatt a szovjet pártvezetés, főleg az Usztyinov marsall vezette ipari-katonai komplexum nyomására, ugyancsak szemet hunyt Bagdad urainak rémtettei, többek között az iraki kommunista pártvezetés, sőt szinte az egész párttagság módszeres kiirtása felett.
Ukrán dalok kurd hegyi falvakban
Egyedül az iraki-iráni háború kitörése okozott némi zavart az aggastyánokból álló szovjet pártvezetésben. Ugyanis mind Teherán, mind Bagdad újabb szovjet fegyverszállításokra számított. A Kreml urai a kérdés mérlegelésekor hol Leninre, hol a várható profitra hivatkoztak a napokig tartó vitában, amelynek végén salamoni döntés született: mindkét ország megkapta a másik katonáinak és lakosságának lemészárlásához szükséges fegyvereket. Igaz, Iraknak sokkal nagyobb szállítmányokat küldtek Moszkvából, mint a perzsa államnak.
Azokban a hónapokban Jevgenyij Primakov, ezúttal a tekintélyes tudós „fedésben”, ingázni kezdett Moszkva és Bagdad között. Még az 1960-as években, a Pravda tudósítójaként összebarátkozott iraki újságíró kollégájával, Tarik Azizzal, később annak barátjával, az akkor még tüntetően udvarias, kissé szégyenlős, könnyen piruló fiatal katonatiszttel, akit Szaddám Huszeinnek hívtak.
Amikor Primakov már Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár és Jurij Andropov KGB-főnök szeme és füle volt az arab világ országaiban, a mindkét részről gondosan ápolt barátságból termékeny politikai kapcsolat lett. Primakov informálisan közvetített a barátai által irányított rezsim és az önálló államért harcoló kurd politikai elit között is. Egyik kurdisztáni útja alkalmával, ahogyan kocsija a kacskaringós hegyi úton haladt, szomorú orosz, majd ukrán népdalokat hallott. Először azt hitte, megőrült. Hamarosan azonban kiderült, hogy a környező hegyi falvakban a Musztafa Barzani táborához tartozó kurd felkelők élnek, közülük az 1950-es évek legelején több ezren a Szovjetunióban – fegyveresekkel őrzött telepeken – ették a menekültek keserű kenyerét. Ott némelyikük orosz vagy ukrán asszonyt vett feleségül: az ő honvágytól gyötört hangjukat vitte a szél Primakov kocsija felé.
Az áhított kurdisztáni olajmezők
A „proletár internacionalizmus” e korai megnyilvánulásának azonban ma már kevés a hozadéka. Oroszországnak nincsenek jelentős ütőkártyái az olajban gazdag Kurdisztánban, amelynek fiatalabb vezetői a szülők nemzedékével ellentétben nem Keletre, hanem Nyugatra tekintenek. Jevgenyij Primakov mostani szerepvállalása mégsem véletlen. Akár nehéztüzérségi előkészítésnek is tekinthetjük. Hiszen erős a valószínűsége annak, hogy Washington sorozatos kudarcai után a Kreml politikai és gazdasági értelemben támadásba lendül a káoszba süllyedő Irakban, ahol a megszállás előtt egyedül az orosz Lukoil csaknem négymilliárd dollárt fektetett a mesés gazdagságú nyugat-kurnai kőolajlelőhely feltárásába.
Kun Miklós történész
