Népszabadság * Kiss Álmos Péter * 2007. január 20.
Január 18.: ebben robbantásban tizenheten haltak megKép: REUTERS – Thaier Al-SudaniRégóta nem titok senki előtt, hogy Irakban nem mennek jól a dolgok, és az amerikai közvélemény egyre kevésbé támogatja a háborút. A helyzet megoldására két ellentmondó terv született. Az Iraq Study Group 2006. december elején kiadott jelentése Irak lassú talpra állását az amerikai csapatok fokozatos kivonásával és az amerikai támogatás fokozatos megvonásával akarja ösztönözni, az iraki helyzet megoldását egy általános közel-keleti rendezés részévé teszi, melybe nemcsak Iránt és Szíriát kell bevonni, de Izraelt és a palesztinokat is.
Az alternatív terv az American Enterprise Institute biztonságpolitikai szakértője, Frederick Kagan munkáján alapszik. Abból indul ki, hogy egy amerikai kudarc következményei elképzelhetetlenül súlyosak lennének nemcsak az Egyesült Államok, de Irak, a Közel-Kelet és az egész világ számára is. A kudarcot csak a polgárháború irányába mutató folyamatok visszafordításával lehet elkerülni, de az iraki politikai rendszer még nem elég stabil, a fegyveres erők még nem elég erősek ahhoz, hogy úrrá legyenek a helyzeten – a siker érdekében ideiglenesen növelni kell az amerikai csapatok létszámát. A jelek szerint az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa papírkosárba dobta az Iraq Study Group jelentését, és az alternatív terv mellett döntött: az elnök 2006. január 10-i beszédében fölvázolt új amerikai stratégia egyértelmű és világos katonai sikerrel akarja megalapozni a politikai megoldást, és ehhez 20 000 fővel növeli az Irakban szolgáló amerikai kontingest.
A terv kritikái egyelőre elakadtak a létszámnövelésnél: a 280 000 fős iraki biztonsági erők mellett 140 000 amerikai és 16 000 más katona szolgál Irakban; ha az ország problémáját nem lehetett közel 300 000 emberrel megoldani, mi a valószínűsége, hogy további 20 000 ember jelentősen befolyásolja az eseményeket? A kérdés indokolt lenne, ha az új stratégia csak abból állna, hogy a megnövelt létszámmal mindent a régiek szerint kell csinálni. De a terv ennél sokkal messzebb megy – a kérdést úgy kellene föltenni, hogy mik az új stratégiai célok, ezeket milyen feladatok végrehajtásával lehet elérni, és a megnövelt létszám elegendő-e ezekhez a feladatokhoz?
Irakban tipikus negyedik generációs háború folyik. A fegyveres erőszak monopóliuma kicsúszott az állam kezéből: nem-állami hadviselők (felekezeti és etnikai milíciák, terrorista szervezetek, bűnbandák) alkalomszerű szövetségei küzdenek egymással és a gyenge központi hatalommal, melynek fegyveres erői maguk is erős felekezeti befolyás alatt állnak. Nincsenek frontok, nincs egyenruhát viselő ellenség katonai infrastruktúrával, hátországgal. A kezdeményezés nagyrészt a felkelők kezében van. Civilek elleni támadásaik, az államapparátus és az infrastruktúra szabotálása sokkal inkább fegyveres propaganda, mint fegyveres harc: a kép- és hanganyag manipulálásával sikert lehet csinálni a kudarcból, áldozatot az agresszorból, szabadságharcost a gyilkosból; el lehet hitetni a lakossággal (és a világgal), hogy a kormányerők képtelenek megbirkózni a felkeléssel.
Nem új probléma ez: a XX. század második felétől a fegyveres konfliktusok jelentős része felkelések és lázadások sorozata. Az elfojtásukra gyártott valamennyi forgatókönyv szerint a negyedik generációs háború kulcsa a civil lakosság fölötti kontroll. A felkelők csak úgy tudnak küzdeni és életben maradni, ha a civilektől szereznek ellátást és információkat, ha akcióik előtt és után (de gyakran akció közben is) a civilek között rejtőznek. Ehhez meg kell nyerniük (vagy akár a legbrutálisabb terrorral is ki kell kényszeríteniük) a lakosság egy részének aktív támogatását. A kormány számára ugyanezért létfontosságú elvágni minden kapcsolatot a felkelők és a civilek között, a maga oldalára állítani a lakosságot, és így megfosztani a felkelőket logisztikai és társadalmi hátterüktől. A lakossági kontroll párja a területi kontroll: nem elég egy körzetet járőrökkel és helyőrséggel dominálni – birtokolni kell közigazgatási, igazságszolgáltatási, gazdasági, politikai értelemben is. A központi hatalom intézményeinek, tisztviselőinek, biztonsági erőinek állandóan jelen kell lenniük és zavartalanul kell működniük. A feladatok csak részben katonaiak, de jelentős fegyveres erő nélkül megvalósíthatatlanok: a hadviselés más formáitól eltérően az élőerőigényt nem az ellenség ereje, hanem az érintett lakosság létszáma befolyásolja (a szakirodalom minden ezer civilre 20 katonát-rendőrt-csendőrt javasol). A jelenlegi amerikai katonai doktrínában mindez „clear-hold-build” (megtisztítani-megtartani-építeni) címszó alatt található.
Megtisztítani: az érintett körzeteket lehengerlő túlerővel meg kell szállni, át kell kutatni minden lakást és épületet, föl kell kutatni a fegyverraktárakat és pokolgép- műhelyeket. El kell fogni vagy meg kell semmisíteni a felkelőket, föl kell számolni vagy minden kétséget kizáróan kormányellenőrzés alá kell vonni a milíciákat és más alternatív hatalmi központokat. Korlátozni és ellenőrizni kell a lakosság mozgását, meg kell akadályozni minden kapcsolatot a civilek és a felkelők között.
Megtartani: meg kell akadályozni, hogy a felkelők visszaszivárogjanak a biztosított körzetekbe. Ennek leghatékonyabb eszköze a kormánycsapatok kis alegységeit – afféle társadalmi védőoltásként – a lakosság közé telepíteni: szerezzék be ellátmányukat a helyi piacról, éljenek a civilek között, teremtsenek mindennapi kapcsolatokat, járőreik és ellenőrző pontjaik feleljenek az új ismerősök, új barátok biztonságáért. Így gyorsan megnyerik a helyiek bizalmát, megbízható információkat kapnak a felkelők hátrahagyott erőiről és beszivárgási kísérleteiről.
Építeni: azonnal helyre kell állítani a hétköznapi kormányzás unalmas és bürokratikus elemeit a szemétszállítástól az anyakönyvvezetésig, és meg kell kezdeni az újjáépítést. Helyesen alkalmazva ez a lakossági kontroll kiváló ösztönző eszköze: a helyi gazdasági élet azonnal megérzi a helyi vállalkozók bevonását (ahol a civilek együttműködnek a biztonsági erőkkel) vagy az erőforrások visszavonását (ha folytatódnak a felkelők támadásai). Az irányítást helyi tisztviselőkre kell bízni – ez hozzászoktatja a civileket, hogy alapvető szolgáltatásokért ne alternatív hatalmi központokat (jótékonysági intézményeket, mecsetet, helyi kiskirályokat), hanem kormányintézményeket keressenek föl. A biztosított területekről kiindulva fokozatosan ki lehet terjeszteni a kormány hatalmát, mint ahogy az olajfoltok szétterülnek és lassan összeérnek a víz felszínén.
Az iraki és amerikai csapatok már sok ilyen hadműveletet hajtottak végre, de nem mindenütt jártak sikerrel. Sok esetben a felkelők visszaszivárogtak, kiszorították a „megtartani” fázis erőit, és folytatták a lakosság megfélemlítését. Más esetekben iraki politikai érdekek akadályozták a hatékony és erélyes föllépést egyes milíciák ellen – leállítottak hadműveleteket, szabadon engedtek letartóztatott milíciatagokat.
A siker kulcsa Bagdad: Irak csak úgy maradhat egységes állam, ha a főváros vegyesen szunnita-síita-keresztény marad. Ezzel a felkelők is egyetértenek: erőfeszítéseiket Bagdadban koncentrálják (a harcok 80 százaléka a főváros 30 km-es körzetében zajlik), és mindent megtesznek, hogy tiszta szunnita és síita közösségeket teremtsenek, melyeket aztán egymás és a kormány ellen fordíthatnak. Az új stratégia az iraki hadsereg és nemzeti rendőrség 18 dandárát (72 000 főt) és az amerikai erők kilenc dandárát (36 000 főt) koncentrálja Bagdadban. Bagdadtól nyugatra, a felkelés stratégiai mélységeként szolgáló al-Anbar tartományban a hét iraki és három amerikai dandárt is megerősítik egy további amerikai dandárral, hogy megakadályozzák a felkelők mozgását. Ezek az erők (közel 140 000 ember) már elegendőek a „megtartani-építeni” fázisokhoz, és az iraki miniszterelnök ígérete szerint vége a hadműveletekbe történő politikai beavatkozásnak is.
Az új stratégia része egy egyértelmű és határozott figyelmeztetés Szíriának és Iránnak: hagyjanak föl az iraki zavaros vizekben halászással, a felkelők támogatásával. A figyelmeztetés hangsúlyozására az elnök egy további repülőhordozó harccsoportot irányított a nyugat-ázsiai vizekre, és kilátásba helyezte Patriot ütegek telepítését
közel-keleti szövetségesek területére. Bizonytalan, hogy ez mennyire fogja jobb belátásra késztetni a két kormányt. Mindenesetre ez kezdeti lépés lehet a felkelés külföldi támogatásának korlátozása felé: külföldi támogatás (elsősorban kiképzés, fegyver- és lőszerellátás) és határokon túli menedékhelyek nélkül egy felkelés – még a legnépszerűbb is – hamar elsorvad.
A terv végrehajtásához szükséges létszám rendelkezésre áll oly módon, hogy ha egyes amerikai alakulatok helyszínre érkezését előbbre hozzák, más alakulatok leváltását pedig késleltetik, és a csapatok (a tartalékos- és nemzetőr-alakulatok is) hoszszabb ideig szolgálnak a hadszíntéren. Kétségtelen, hogy ez további terheket ró a túlterhelt szárazföldi erőkre – de egy vereség szétzúzná erkölcsi tartásukat, kiterjesztené a konfliktust az egész közel-keleti régióra, tovább radikalizálná a muzulmán világot, ismét menedékhelyet teremtene a terroristáknak, és súlyos kárt okozna az USA nemzetközi tekintélyében.
Az iraki, koalíciós és amerikai fegyveres erők képességei ismertek; a terroristák és milíciák reakciója kiszámítható; a terv végrehajtása során a civil lakosság magatartása modellezhető; az új stratégia legbizonytalanabb eleme az iraki miniszterelnök: korábbi ígéretei a síita milíciák és halálbrigádok megfékezésére csak ígéretek maradtak, és egyáltalán nem biztos, hogy ez változni fog a jövőben. Nem bíztató Bagdad katonai parancsnokának személye sem: Abud Qanbar altábornagy síita, gyakorlatilag ismeretlen tényező, akiben a koalíció nem nagyon bízik; kinevezéséről a miniszterelnök sem parlamenti partnereivel, sem az iraki, sem a koalíciós katonai vezetéssel nem egyeztetett.
Az amerikai kormány célja egy többé-kevésbé demokratikus jogállamot létrehozni, ahol a vallási és etnikai kisebbségek jogait tiszteletben tartják, bevonják őket a kormányzásba, és megosztják velük az ország javait. Az évtizedeken át keményen elnyomott síiták ma már nem feltétlenül osztják ezt a jövőképet. Sokan úgy érzik, eljött az ő idejük: a nemzetközi koalíció fegyveres támogatására egyelőre még szükség van, de a síiták hamarosan elég erősek lesznek ahhoz, hogy bosszút álljanak a korábbi sérelmekért, rákényszerítsék akaratukat a szunnitákra (és előbb-utóbb talán a kurdokra is), és létrehozzanak egy valóban új, független (bár valószínűleg egyáltalán nem demokratikus és szabad) Irakot.