Eredetileg ezt a cikket álnéven akartam megjelentetni. Úgy terveztem, hogy megkérem a szerkesztőséget, a nevem helyére írja azt: Nóném János, a fényképemet pedig ezúttal ne közölje, nehogy azonnal lelepleződjünk mindannyian. Aztán pedig a Nóném (magyarul no name) név alatt beszámoltam volna arról, hogy mi folyik a szocialista pártban. Hogy különböző nagytőkés csoportosulások már egy ideje szervezkednek Gyurcsány Ferenc eltávolítására, és hogy állítólag már találtak is maguknak egy múzeumi főigazgatót, mint frontembert, természetesen a belső ellenség megtévesztésére. Bizalmas források szerint – írtam volna – ez a bizonyos megfelelő ember a megfelelő puccsra a Szépművészeti Múzeum főigazgatója lenne, már csak azért is, mert köztudomású, hogy a Fidesz-kormánnyal közelebbi kapcsolatban állt, mint a szoclibbel. Így aztán minden gyanún felül álló személyiség, aki ugyanakkor abszolút feltűnés nélkül találkozhat például a Van Gogh-kiállítás ürügyén Hiller István kulturális miniszterrel, mellesleg pártelnökkel és az összes többi, kultúrára éhes, ámde valójában titokban összeesküvő szocialista politikussal. Nóném Jánosként még azt is elővezettem volna, hogy a burzsuj pártütők Gyurcsány talán legközelebbi emberét, Szilvásy György kancelláriaminisztert szemelték ki új vezetőnek, és a dolgok már annyira előrehaladtak, hogy amennyiben a tavaszi kongresszuson mégsem sikerülne vele kiütniük az elnökségre pályázó Gyurcsányt, akár új pártot is létrehozhatnak. Így állunk. Én, Nóném János ezt felelősséggel állíthatom.
Aztán arra gondoltam, hogy mégse állhatunk így. Még tréfából és játékból sem. Mert ez nem játék és nem vicc. Ami a Fidesz és támogatói körében mindennapos gyakorlattá vált, az még viccből sem követhető és utánozható. Egy olyan napilap, amely a jobboldali szavazók körében nyilvánvalóan a legnagyobb hatású és legszélesebb körben olvasott, és amely naponta számtalanszor hazugozza le a miniszterelnököt, a kormányoldalt és a kormányhoz közeli sajtót, még véletlenül sem bújhatna egy ismeretlen szerző neve mögé, amikor meghökkentő támadást intéz saját pártjának néhány vezető személyisége ellen. Schmidt Máriát és Áder Jánost megtámadni álnéven mindennek nevezhető, csak egyenes, őszinte beszédnek nem. Az pedig, hogy a lap főszerkesztője napokig még csak nem is válaszol a magyar lappiac vezető újságjának, a Népszabadságnak a megkeresésére, a polgári illemszabályok minimumának is a súlyos megsértése.
Nem játszom a naivat és a megdöbbentet, mert ettől a laptól évek óta nem várok jobbat, mint ahogy ennek a konkrét orvtámadásnak is van konkrét előzménye a lap és a Fidesz történetében. Ám az igazán szomorú az, hogy az ilyen és ehhez hasonló eljárást még a megtámadottak is szó nélkül tudomásul veszik. Nem a főigazgató asszonyra gondolok – mert ő legalább egy rövid közleményben visszautasította az állításokat (mire kapott még egyet a fejére a laptól), aztán még azzal az ügyes ötlettel is előállt, hogy na jó, akkor talán rendezzenek tévévitát közte és az ismeretlen szerző között -, hanem Áderra. Schmidtnek nincs pozíciója a pártban, Áder viszont mégiscsak valaki. Ehhez képes egy senki megvádolja őt pártütéssel a jobboldal mértékadó (hát ez az, micsoda mérték!) lapjában, és erre egyetlen szava nincs? Nem kéri ki magának? Mint ahogy a választások után Pokorni sem kérte ki magának a pontosan ugyanilyen inszinuációt? Ülnek otthon, és remegve várják, hogy majd jön értük a fekete autó? Mi ez? Normális demokratikus közélet? Pártdemokrácia? Vita értékekről, taktikáról, stratégiáról, alternatívákról? Na és Kósa, a sokak által már kinézett Orbán-utód, aki az elmúlt hónapokban néhányszor valóban érzékeltette, hogy nem egészen ugyanazt az álláspontot képviseli, mint a főnöke. Miért kellett neki közleményt kiadnia arról, hogy ez is csak Gyurcsánynak használ? Ő – mármint Kósa – meg sem volt említve a cikkben. Vagy netán találva érezte magát? Esetleg attól félt, hogy hamarosan őt is megtalálják? Nyilván sejt vagy tud valamit. De ez volna a bátor, egyenes, őszinte új politikai nemzedék? Hátborzongató. Az újság vezetése meg mossa kezeit, oszt jó napot.
Mert ez itt az „oszt jó napot” modell. Nem baj, ha megsértjük a választási szabályokat, majd kimosnak a jogászok, oszt jó napot. Robbantani kell, a többi nem számít. Támadni, megfélemlíteni, sokkolni, aztán majd lesz, ami lesz, nem érdekes. Állandó, egészpályás letámadásra kell berendezkedni a napi politikában és az egész jobboldali médiában, mindegy, hogy fúj-e a bíró vagy sem, elvégre kiállítani úgysem mer, és ha mégis megtenné, bizonyára lesz olyan jóakarónk, aki finom figyelmeztetésként kiírja a nevét, címét, telefonszámát valamilyen hírportálra. Igenis be kell küldeni a frontharcosokat szügyig a Balatonba, onnan mutogassák meg a kameráknak, hogy azt az üdülőt privatizálta el a néptől Gyurcsány és Szilvásy, oszt jó napot. Ha három évvel később jogerősen pert veszítünk, legföljebb kifizetjük azt a félmilkót, és már a kutya sem fog emlékezni arra, hogy miért, arra viszont még holnap is fognak, hogy a képviselő úr a vízben állva sajtóértekezett, mert az a rohadt üdülő mégiscsak a Gyurcsányé. Hogy árpádsávos zászlókkal vonulnak föl a gyűléseinken? Na és? Mi van abban? Van például nyilaskereszt? Na ugye. Rossz az, aki rosszra gondol, oszt jó napot. Nyilatkozunk egy szélsőjobboldali hetilapnak? Már miért volna ez baj? – kérdezi még a szelíd szavú, művelt lelkész-képviselő is. Olyanokat is mondtam nekik, amikkel ők nem értenek egyet, mégis közölték, nem cenzúrázták. Mint ahogy a Kossuth-téri tüntetők pódiumán sem mondtam semmi olyat, ami elfogadhatatlan volna. Úgyhogy ne akarják nekem a másik oldalról megmondani, kivel állhatok szóba és kivel nem! A saját szavaimért vállalom a felelősséget. Oszt jó napot.
Csakhogy kíváncsi vagyok, elmenne-e a Fidesz bármelyik képviselője (már ha meghívnák, persze) mondjuk a nemzeti érzelmeit ugyancsak fennen hangoztató Le Pen pártjának kongresszusára. Hiszen még ha egyetlen kifogásolható szót sem mondana ott, a meghívás elfogadását, a jelenlétét, a megszólalását mégis mindenki Le Pen megtámogatásának fogná fel – természetesen. Ebbe a csapdába nyilván nem sétál bele egyetlen fideszes sem, itthon azonban mégis nyugodtan, gátlások nélkül működtetik az „oszt jó napot” modellt. Se a személyes önérzet, se a demokrácia, se az ország nem számít, csakis a mindennapos háború a fontos. Fidesz-ököl, vasököl, oda sújt, ahova köll. Oszt jó napot. Katasztrófamodell.
A szerző újságíró
