Népszabadság * Návai Anikó * 2007. január 19.
Juliette Binoche (42) nem lacafacázik. Ha egy szerep szőkét kíván, jöjjön a hidrogén, parókával nem éri be. És szabás-varrást is tanult, nemcsak szöveget, mikor Oscar-díjas alakításának (gyengébbek kedvéért: Az angol beteg) konyhamestere, Anthony Minghella megkereste, hogy játssza el a Bűnös viszonyok főszerepét: egy Londonba emigrált, a nyomor szélén küszködő bosnyák anyukát.
– Párizsban élsz, nap mint nap beleakadsz hasonlóan szerencsétlen sorsú kelet-európai bevándorlókba. Idegesítenek? Nem érdekelnek? Sajnálod őket?
– Én magam is bevándorlók gyereke vagyok, tehát szívvel-lélekkel átérzem a problémáikat. Olyannyira, hogy szerintem a bevándorlók adják egy erős nemzet gyökerét. Imádom az olvasztótégely gondolatát. Szerintem nem lenne természetesebb dolog, mint határok nélkül szabadon közlekedni a világban. Nevezz nyugodtan hurráoptimistának, de így már sokkal érthetőbb, miért üt szíven, ahogy a bevándorlókkal bánnak. A politikusok persze minden korlátozásra kaphatók, ha arról van szó, hogy szavazatokat kell nyerni.
– Ezek szerint másodgenerációs francia vagy?
– Anyám lengyel származású, apám pedig Brazíliában született és Marokkóban nőtt fel. Innen ered, hogy imádok utazni. Mikor színésznő lettem, az volt az első gondolatom, hogy elköltözöm valahova, ahol rendesen megtanulhatok angolul, hogy ha egy tajvani, egy lengyel, egy olasz vagy egy arab rendezővel hoz össze a sors, ne jöjjek zavarba. Most például éppen egy iráni rendezővel készülök dolgozni, jelenleg egy amerikai filmet forgatok és van egy izraeli filmszerződésem.
– Melyik film kedvéért lettél szőke?
– Látod, azt meg el is felejtettem. A tajvani miatt. És az amerikaira festették vissza a hajamat barnára.
– Térjünk vissza Minghellára, aki Az angol beteg óta most először hívott dolgozni.
– Az Oscar már csak a hab volt a tortán, mert az igazi élmény a közös munka volt. Emlékeim szerint vele dolgozni olyan, mint egy nagy utazás, ahol mindent megosztunk, aztán jól meglepődünk. Mégis tele voltam kérdőjelekkel, mikor megkeresett emiatt a szerep miatt, vajon ugyanazt váltja ki majd belőlem a közös munka, mint annak idején? Megvan-e még az a közös víziónk, ami akkor? És legnagyobb örömömre úgy zökkentünk vissza a kölcsönös bizalomba, mintha sose hagytuk volna abba.
– Pedig most nem te voltál az első jelöltje.
– Tudom. Azzal hívott fel, hogy végigpásztázta egész Kelet-Európát, de nem találta meg azt a színésznőt, akit megálmodott, és elküldte a könyvet, hogy egy hónap múlva indul a film. Persze nem tudtam letenni, közben meg mardosott a lelkiismeret-furdalás, mert akkor már javában készültünk a Few Days in Septemberre. Ha Santiago Amigorena nem olyan tündér és nem mondja, hogy egy életre meg fogom bánni, ha most kihagyom Anthonyt, nem vállaltam volna el. És Santiago ahelyett, hogy választott volna magának egy másik színésznőt, inkább csúsztatta a filmjét és kiengedett, hogy megcsináljam a Bűnös viszonyokat.
– És annyira beleszerettél a szerepbe, hogy azóta fejkendőt hordasz.
– Jó ziccer lenne, ha most rábólintanék, ugye? Nem kell semmilyen kellék, hogy nap mint nap eszembe jusson, mennyi tragédia történik a világon. Viszont hadd mondjam el, nemrég voltam Iránban, ahol a nők úgy veszik föl a fátylat, mikor elmennek otthonról, ahogy mi cseréljük le a papucsot a tűsarkúval. Aztán hazamennek, leveszik, föltesznek valami jó kis zenét és legalább olyan jól érzik magukat a bőrükben, mint mi, európai nők.
– Amira mindent megtesz a fiáért. Tőled tanulta?
– Ha az a minden, hogy bízol a gyerekedben, hogy megtalálja a helyes utat és a helyét az életben, akkor igen. Mert ez a leggyötrelmesebb. Minden anya majomszeretettel próbálja óvni a gyerekét, de muszáj elengedni, hogy megálljon a lábán. Ez a legnehezebb, elengedni. Türelem és szeretet, ez a két dolog a kulcs.
– Elengedni, de mindig megvédeni…
– Mint egy anyaoroszlán, persze. Nemrég láttam egy dokumentumfilmet a Titanic túlélőiről, ahol megszólaltattak egy nagyon idős hölgyet, aki elmesélte, hogy annak idején az anyukájával együtt sikerült rákerülnie egy mentőcsónakra, miközben egy csomó kisgyerek a süllyedő hajón rekedt. És végignézte, ahogy a tulajdon mamája átadta a helyét egy pár kicsinek, ő meg inkább odaveszett. Hát ezt nevezem anyának.
– Folyamatosan játszol, hol színpadon Londonban, hol filmen szanaszét a világban. Közben zsonglőrködsz, hogy tökéletes anya legyél.
– A tökéletes elmúlt, azt már feladtam. Különben se okos dolog mindig tökéletességre törekedni. Maga az élet sem tökéletes, semmi nem úgy történik, ahogy az ember elképzeli. A kapcsolatok is másképp alakulnak, a gyerekek is másképp cseperednek. Próbálok jó anya lenni, és rugalmasan alkalmazkodni ahhoz, ahogy az élet hozza. Csak a munkámban nem ismerem a kompromisszumokat. Hál” istennek ott tartok, hogy válogathatok. Ha stúdiófilmben játszom, elkényeztetnek a körülményekkel, ha meg független filmben, akkor tudomásul veszem, hogy sokkal kevesebb a pénz, sokkal kevesebbel kell beérni. Valamit valamiért.
– Két gyereked van, különböző kapcsolatokból, de egyikből sem lett házasság. Lehet, hogy te csinálod jól vagy túl válogatós vagy?
– Nincs jó válasz. Én csak megpróbálok túlélni. Tisztességesen, ahogy csak lehet. Az élet nekem végtelen tanulási folyamat, mert az ember csak kérdezni tud, válaszolni alig. Különben is, kérdezős típus vagyok. Ilyennek születtem, és ha végignézed a magánéletemet, ott az ékes bizonyíték. Az a lényeg, hogy mindig hű maradj magadhoz, ne próbáld meg ésszel megoldani azt, amit csak szívvel lehet. A barátok fontos segítőtársak, mert nem elvakultak, viszont feltétel nélkül szeretnek és bízhatok bennük.
– Márciusban leszel 43. Egy hollywoodi színésznő ebben a korban már a lejtőn érzi magát.
– Én meg a hegy tetején és egy mákszemnyi szorongás sincs bennem. Viszont sosem voltam hollywoodi színésznő.
– Ennyire más lenne Európa?
– Az ember úszik az árral és örül annak, ami van. Húsz évvel ezelőtt nem tudtam volna eljátszani egy kamasz fiú anyját.
– De ilyesfajta szerep nincs mindig.
– Keresd meg! És ha nem találod, írasd meg magadnak! Vagy ülj le a számítógéphez és írd meg magad.
Hollywood, 2007. január
