Egy történész Napóleonhoz hasonlította. Nem vitás, termete alacsony, ambícióit sem titkolja, és Korzikához is fűzik szálak: első felesége onnan való. Nicolas Sarkozynek minden esélye megvan rá, hogy ő legyen a Francia Köztársaság első külföldi gyökerű elnöke. Nagy kihívás, hogy ellenfele, Ségolène Royal az első női elnök akar lenni.
Nicolas Sarkozy a Mont Saint Michel csúcsán. Az UMP jelöltjeként pályázik az Élysée-palotába (fotó: Reuters – Philippe Wojazer)
Mielőtt eltanakodnánk azon, hogy egy Párizsban született „magyar” kerülhet Európa egyik legbefolyásosabb országának az élére, érdemes szemügyre venni a naptárt. Április 22-én a Francia Köztársaság elnököt választ, s ha ez az első fordulóban nem sikerül, akkor május 6-án tartják a második menetet. Az indulóknak (harmincnál is többen lehetnek) március 15-ig kell előterjeszteniük az ötszáz aláírással alátámasztott jelölésüket. Március 20-án teszik közzé a jelöltek hivatalos listáját, és biztosan közöttük lesz a csaknem nyolcvanéves Jean-Marie Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezetője. Ő 2002-ben a szó szoros értelmében megalázta a szocialistákat, és kibuktatta a második fordulóból Lionel Jospin veretes baloldali politikust, aki azóta sem tért magához. (A francia baloldal tömegesen voksolt jobbra, azaz Jacques Chiracra, ami bizonyos identitásválság forrása lett.)
Az elnökválasztás pikantériája, hogy június 10-én, majd június 17-én tartják Franciaországban a nemzetgyűlési (parlamenti) választásokat. Ekkor dől el, hogy az elnök – a sajátos prezidenciális rendszerben – milyen parlamenttel, esetleg „ellenséges közeggel” lesz kénytelen együttműködni. Ennek a menetrendnek az egyik következménye, hogy a francia szavazó mérlegelni fogja az elnök- és nemzetgyűlési választások lehetséges következményeit, egymásra hatását is; a végeredmény kiszámíthatatlan.
Esély és büszkeség
Egy másik furcsaság, hogy Jacques Chirac köztársasági elnök szűkítette le a korábbi hét évről a jelenlegi ötre az elnöki mandátumot: így került a két választás egymás mellé. A 75. évében járó jelenlegi államfő viszont mindmáig nyitva hagyta azt a lehetőséget, hogy ő is jelölteti magát a posztra. Chirac elnököt alighanem a büszkesége akadályozza meg abban, hogy elismerje: Nicolas Sarkozyvel szemben szemernyi esélye sincs.
Sarkozy ugyanis 1995-ben csúful cserbenhagyta. Amikor beindult az elnökválasztási verseny, a befolyásos Chirac egyik politikai pártfogoltja, az akkor negyvenéves Sarkozy gyakorlatilag politikai hullának nevezte őt, és az ellenfél, Édouard Balladur mellé állt. „A chiraci EEG (agyhullám) lapos… Chirac halott, csak el kell végre lapátolni” – mondta akkor Sarkozy. Nincs politikus, aki ezt elfelejtené. Aki viszont ilyen mondatokat ki mer mondani, arra odafigyelnek – még ha Sarkozyt a végül nyertes Chirac elnök maga is tette lapátra.
Sarkozy mondta önmagáról: én csak egy kicsi francia vagyok (petit francais), kevert vérrel. Remek ötlet: a Le Petit Nicolas klasszikus gyermekmese, csordultak a könnyek. Sarkozy elmondta, hogy ő bizony első generációs magyar bevándorló, akinek első felesége viszont második generációs görög (később átkeresztelkedett) zsidó. Az valahogy később derült ki, hogy a feleség ősei Provence-ból kerültek valamikor Görögországba, tehát színfranciák. Sarkozy gyakran emlegeti, hogy ő igazi külvárosi fickó, bevándorlók leszármazottja. Ez igaz is – ha a külváros és a kertváros között nincs semmi különbség.
Bócsától Párizsig
Nicolas Sarkozy papája – Sárközy Pál – olyan kisnemesi családhoz tartozott, amelynek felmenői állítólag még a 17. század elején II. Ferdinándtól kapták meg a nemesi címet. Ennek okán a papa már a „nagybócsai” címet illesztette a neve elé, miután a második világháború vége felé a „vörösök elől” a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Alattyán felől (Jászberénytől néhány kilométerre délkeletre) külföldre menekült. Ebbe a megyébe a család házasság révén került, Bócsa pedig a Bács-Kiskun megyei tanyavilág egyik jeles központja.
A bohém Sárközy Pál gyorsan elhagyta feleségét, Andrée Mallahot és három gyermekét, köztük az 1955. január 28-án született Nicolas-t. Utóbbinak így nem sikerült kiformálnia magában sem a magyar, sem pedig a zsidó-keresztény önazonosságot – ízig-vérig francia lett.
Ha például George Pataki, New York állam kormányzója Magyarországon jár, elkerülhetetlen a magyar gyökerek felemlegetése. Nicolas Sarkozy 2004-ben pénzügyminiszterként érkezett Budapestre, és az akkor Draskovics Tibor magyar kollégájával kiadott sajtóközlemény mintha szándékosan mellőzött volna minden olyan utalást, amely Sarkozyt közelebb hozná Magyarországhoz.
Nicolas Sarkozynek nem kell a magyar mankó, ő teljesen egyéni, francia utakon jár. Fantasztikus munkabírása, képzettsége, karizmája, szónoki képességei vitték őt mind feljebb a politikai ranglétrán. „Politikai innovátorként” tartják számon, aki kész szembemenni a közfelfogással, bármikor hajlandó sokkolni a közönséget.
Polgármesterré verekedte magát. Párizs egyik elővárosában, Neully-sur-Seine-ben tanácsnok volt, amikor elődje meghalt. A francia törvények szerint ekkor csak a tanácsnokokat kellett meggyőznie arról, hogy ő az alkalmas utód. Címlapokra került, amikor 1993-ban leszerelt egy túszejtőt, egy emberi bombát Neuillyben, és kiszabadította az óvodásokat. Népszerűsége nőttön-nőtt – ettől még Jacques Chirac sem tudott eltekinteni. A ravasz köztársasági elnök olyan miniszteri posztokkal „kínálta meg”, amelyekbe sokan belebuktak volna – de nem egy Sarkozy. Belügyminiszterré, majd pénzügyminiszterré nevezték ki – Sarkozy mindkét poszton ellenállhatatlan volt. Chirac meglepetten tapasztalta, hogy Sarkozyt a kormánypárt (UMP) 2004 őszén a szavazatok 85 százalékával elnökké választotta. Chirac feltételeket szabott: ha így történt, Sarkozy mondjon le miniszteri posztjáról. Az elnök 2005-ben fogcsikorgatva Becsületrenddel tüntette ki, majd jött a meglepetés: 2005-ben újra kinevezték Dominique de Villepin kormányának belügyminiszterévé, s gyakorlatilag miniszterelnök-helyettessé.
Ha én egyszer kinyitom…
Nicolas Sarkozy sosem csinált titkot abból, hogy nem francia miniszterelnök, hanem köztársasági elnök akar lenni. Amikor nemrég megkérdezték, hogy borotválkozás közben – tükörbe nézve – gondol-e a 2007-es elnökválasztásra, így válaszolt: nem csak akkor.
Vasárnap Sarkozyt a kormánypárt – a vártnál alacsonyabb részvétel mellett ugyan – a szavazatok 98 százalékával elnökjelöltté választotta. Chirac megkapta a magáét, Dominique de Villepin – akit az államfő eredetileg szívesen látott volna a maga helyén – most a néhai Salamon Béla szavaival vigasztalódik: „Ha én egyszer kinyitom a számat…”
A francia baloldal, jobb híján, elrettentő manőverekbe kezdett. Francois Hollande, a Szocialista Párt vezetője kijelentette: „Módszerei, politikája és támogatói miatt Nicolas Sarkozy veszélyes elnökjelölt.” Kis szépséghiba, hogy Hollande Ségolène Royalnak, a párt elnökjelöltjének férje is. A Le Monde viszont a baloldal szemére vetette: nagy hiba, ha csak a felszínes változásokat veszi észre Sarkozy körül.
Nicolas Sarkozy, a rafinált populista ugyanis színt váltott. „Megértettem, hogy a humanitás, az emberiesség nem gyengeség, hanem maga az erő. Én megváltoztam. Tudom, mi a vereség, és a franciák millióihoz hasonlóan túl kellett tennem magam rajta” – mondta Sarkozy az elnökjelölést elfogadó beszédében.
Döntetlen
Egy pillanatig sem tett kísérletet arra, hogy elhalássza a baloldali szavazókat. „Az én értékeim a republikánus jobboldal értékei: tisztesség, rend, érdem, munka, felelősség. De nem vagyok konzervatív, mindebben van mozgás és fejlődés. Újítást, kreativitást akarok, és harcot az igazságtalanság ellen” – mondta.
Lehet, hogy Ségolène Royal, a vonzó 53 éves nő talán most még vezet a lassan 52 éves Nicolas Sarkozy előtt. Utóbbi kezdettől fogva „tudta”, hogy csak Royal lehet az ellenfele. A felmérésekből kiderül, hogy mindenképpen lesz második forduló május elején, s a napi állás szerint Nicolas és Ségolène között a verseny állása egyelőre döntetlen.
A jóslás korai, de a nemzetközi lapok írásai érzékeltetik: a minden korábbi francia vezetőnél atlantistább Sarkozy, a jogrend kemény őre, a franciák kalapácsa és az érdekek védelmezője jobb helyzetben van.
Ségolène Royal programját sokan szimpatikusnak tartják ugyan, de túl puhának és formálhatónak. A többség viszont Sarkozyt méltányolja: „Mindenkit meg akarok győzni arról, hogy szenvedélyes eltökéltséggel, kimeríthetetlen energiával küzdök azért, hogy az egység ügye győzedelmeskedjék.” Így beszél egy igazi nagybócsai francia.
Fodor György
