SELYEM ZSUZSA
Olvasó a présben
Ex libris
Zaklatott időkben jó dolog esszét olvasni. A tárgyról, a felzaklató tárgyakról is megtudunk belőlük ezt-azt, de szerzőjük személyes intellektusa az igazán izgalmas: döntései, melyek mellett nem pusztán észérvek vagy tekintélyekre való hivatkozások szólnak, hanem mindaz, ami az emberi döntéseket befolyásolni szokta: érzelmek, morál, szocializáció, érdekek stb.
Ha ezeket a könyveket olvasom, nem értem, mi a baj. Ha egyszer ilyen gazdagon, ilyen izgalmasan, ilyen invenciózusan és ilyen rejtett dialógusokkal beszélnek egymással és hozzám, ugyan miért is gondolnám, hogy az agresszív és olcsó kultúra lassan mindenemet elönti, s hogy nemcsak a közbeszédem színvonala csökken és csökken, hanem az idő is egyre kevesebb, amikor a pontos szavak esetleg megfogalmazódhatnának.
K-dosszié, Trauma, Harag és szégyen, Hátországi napló – egyik cím sem ad okot az ujjongásra. Mégis az az érzése támad az embernek e könyvek olvasásakor, hogy egy írásos kultúra virágzásának idején él. Kitüntetett pillanatban. Na persze: így megy ez a reklámokban is. S hogy megérdemeljük. Ez viszont igaz lehet. Mindazonáltal, ez a négy szerző arra adhat tippet nekünk, olvasóiknak, hogy honnan érdemes szemlélni a dolgokat, milyen összefüggéseket lehet játékba hozni, milyen distinkciókat jó megtenni, és miféle zagyvaságok hova vezetnek.
Kertész Imre: K-dosszié
Mivel Kertész korábbi könyveit, hogy visszafogottan fogalmazzak: nagyra becsültem, és mivel elolvastam Bán Zoltán András kritikáját a Mancsban, gondoltam, megkímélem magam a csalódástól. Föltett szándékom volt nem elolvasni a K-dossziét. Míg egy beszélgetés során önellentmondásba nem gabalyodtam arról, hogy lehet-e egy interjúregényből kiseperni a kérdezőt. Ehhez viszont nem volt elég a Bán-kritika, meg kellett néznem magát a könyvet. Hát megnéztem.
Meglett a válasz a beszélgetésben fölmerült kérdésre (nem söpri ki a kérdezőt, hanem kitalálja, akárcsak önmagát, mert önmagát is kitalálja, vagyis megvan a véleménye a tisztelt valóságról, amely a legordenárébb módon utánozza a legordenárébb emberi fantáziát). Rátaláltam azokra a K-mondatokra, amelyekre hirtelen szükségem lett, és, mellékesen, de tényleg mellékesen, kiderült egy meggyőző, parádésan megírt bírálatról, hogy nem arról a könyvről szól, amelyről mondja, hogy szól. A K-dosszié ugyanis – istenem, mekkora ökör lehettem, hogy képes voltam ezt elhinni – nem egy Nobel-díjas író töprengése önnön jelentőségéről, saját műveinek kritikai visszhangjáról, nem, a K-dosszié egy olyan fikció, amely még bennebb visz realitás és fikció álságos helycseréjének tudatosításába, még kevesebb biztos tájékozódási pontot hagy, gyakorlatilag nullát. Az írásnak az itt a dolga, hogy minden egyes eseményt, találkozást, olvasmányélményt megfosszon az eleve elrendelt jelentéstől, és megfosszon a hozzá rendelhető jelentésektől is. Az a dolga, hogy ne engedje magát ideológiák szolgálatába állítani. Kertész Imre autobiográfiája a sorstalanságot formaelvként működteti: élete sorsfordító eseményeiről sorra írja meg, hogy másképpen is történhetett volna, véletlen volt, olyan banálisan véletlen, mint a kis sárga Camus-könyv pusztán amiatt, mert akkoriban arra volt csupán pénze. És persze tudjuk: innen ered a Sorstalanság első mondata: „Ma meghalt anyám.” – „Ma nem mentem iskolába.”
A K-dossziéban nincsenek nevezetes anekdoták vagy fölfedett titkok. Megtalálta azt a szikár szerkezetet, amely nem ad semmit hozzá az eddig kialakult Kertész-képhez – itt éppen az ellenkező folyamat történik: Kertész visszavonja interjúiból mindazt, ami valamiképpen rögzítené az ő arcát. Vagy a világ arcát, ahogyan ő látná. A tájékozódás nulla pontját célozza meg, ahol kizárólag a véletlen irányítja az eseményeket. Amiről beszél, azt megtisztítja. Nem egyszerűsít, mégis ilyen egyszerűnek tűnő mondatokat találunk: „Auschwitz után fölösleges ítélkeznünk az emberi természetről.” És ez egészen más mondat, mint a híres Adorno-féle. Annak – ha jól megnézzük – éppen az ellenkezője. Éles, nehéz, kegyetlen: tiszta.
Valamikor két ember beszélgetett, van róla hanganyag, talán egy szép napon nyilvánosságra kerül. Ez a könyv viszont más történet: két kitalált ember beszélget Kertész Imréről, a 64291-es számú fogolyról és a Nobel-díjas íróról. A valóságnál semmi nem tud jobban elkábítani. A fikciónak a K-dossziéban az a szerepe, hogy kijózanítson.
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 261 oldal, 2490 Ft)
Heller Ágnes: Trauma
A kötet öt Heller-esszét tartalmaz, melyeknek a pszichoanalízis egyik alapfogalma, a trauma a közös eleme. A Freud 150. születési évfordulója alkalmából megjelent kötet – a könyv hátsó borítóján lévő ismertetés szerint – tizenöt év alatt íródott. Nem azért mondom, hogy kikövetkeztessük a következő lépést (1150 ki tudja, micsoda) – inkább azt tudatosítanám, hogy a Freud eszméinek virágzása óta eltelt hosszú és interpretációkban gazdag időintervallum mennyire artikuláltan jelenik meg Heller Ágnes esszéiben. A legártatlanabbnak tűnő, egyetlen szakkifejezést sem tartalmazó mondata mögött is ott van minimum egy Deleuze-Guattari-féle Freud-kritika.
Az írások tétjének nem csupán a művelt, kiérlelt interpretációt látom, hanem a szembesülést a pszichoanalitikus hagyománnyal. A szembesülés rendkívül módszeres és rendkívül személyes. Korunk nagy vitáit világítják meg ezek az esszék egy újragondolt Freud felől. A legelső írás (ha jól emlékszem, eredetileg az ÉS-ben jelent meg, a Szabó István-vita folyamán), A trauma szégyene, a szégyen traumája a posztkommunista országok akut kérdésének, a diktatórikus rendszert valamilyen mértékben fenntartó ügynökök felelősségének elgondolására teremt tágas teret. Nem az ítélkezésnek. (Ennek sok értelme, a K-mondat szerint, nem volna). Heller inkább azt javasolja, gondolkodjunk el a szégyen fogalmán, a veszteség elviselésének a nehézségén, nézzük meg, mi múlik ebből az egyénen és mi a társadalmon.
Korántsem tét nélküli a töprengés, nem vég nélküli időhúzás a különféle korok különféle alakjainak a felidézése: Heller az esszékben nem a distinkciók megszüntetése kedvéért próbálja megérteni a szituációt (Bácskai Tamásét, Szabó Istvánét és a rendszerváltás utáni Magyarországét), hanem olyan határokért, amelyeket jogosabban, megalapozottabban és indulatmentesebben jelölhet ki.
A második esszében a K-dosszié kapcsán – miért is nem ezt olvastam a tavasszal! – gondolja újra sokadszor azt a traumát, amelyet Auschwitz jelentett az ember számára. A fiktív önéletrajz Heller értelmezésében úgy jön létre, hogy a „főhős”, nem a fantázia segítségével ugyan, hanem az emlékezet révén, mégis csupán kitalált, költött alak. Mert a trauma elbeszélése a legnehezebb feladat. Megtörtént: Kertész megírta a Sorstalanságot. Köves Gyuri történetét viszont „nem lehet többé már más korban már másként elmondani”. Heller így fejti meg a „dosszié” szót: Kertész történetét a trauma írja le, más történettel nem szolgálhat, így önéletrajzához nem maradt más, mint tényközlések és személyleírások.
Nem tudom, túl logikusnak tűnik, még gondolkodnom kell ezen. Most csupán azt említem meg, hogy Kertész-interpretációját Heller egy felszabadító, nagyvonalú megjegyzéssel zárja, miszerint tudja ő jól, hogy Kertész nem szereti a könyveiről megjelent kritikákat, de nem baj, ő úgyis inkább az olvasóknak, s nem a szerzőnek írt, s egyébként is – itt most Heller Ágnes zárómondatát kell idéznem, mert számomra megrázóan érinti a K-féle kijózanító fiktivitást: „Ez is egy olyan játék, melyet szeretünk játszani.”
Az utolsó esszé gondolatmenetével nem értek egyet, de kifejtésére most nincsen tér (mire meg lesz, addigra talán belátom, hogy igaza van), inkább a két tulajdonképpeni Freud-eszszéből két dologra hívnám fel a figyelmet: Heller jelzi, hogy az anyakoncepció Freudnál el van fedve, ez az egyik, a másik meg az, hogy olvasatában Freud teóriája tud mit kezdeni a történeteink alapját képező brutalitással.
(Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2006. 140 oldal, 1500 Ft)
Adam Michnik: Harag és szégyen
A szerző a lengyelországi ellenállás egyik legendás alakja, a diktatúrában kétszer is börtönbe zárták politikai tevékenysége miatt, 1989 után napilapot alapít, most is azt szerkeszti. Ebben az esszékötetében 89 utáni írásai szerepelnek. A kivívott győzelem utáni reménytelenségben.
Diktatúrák után már csak a szabadság elviselhetetlenségével kell valahogy megküzdeni. Így megy ez minden posztkommunista országban. Michnik nem győzi elégszer idézni Tocqueville-től: „Ha igaz az, hogy sok konzervatív csak azért védte a kormányt, hogy megőrizhesse különféle juttatásait és pozícióját, úgy azt is el kell mondanom, hogy sok ellenzéki mintha csak azért támadta volna, hogy maga is szert tegyen e kiváltságokra. Tény, igen sajnálatos tény, hogy a közéletben tapasztalható hataloméhség és az élősdiség az adófizetőkön nem egy bizonyos politikai párt sajátja. Ez az egész nemzet súlyos és állandó fogyatékossága.” Egy lengyel író által idézett francia filozófus mondatában saját nemzeti partikularitásainkra ismerhetünk.
Michnik írásainak megvan a távlata saját maguktól: így már érthető, hogyan tudta elkerülni azt, amit egy diktatórikus rendszer ellenállói közül olyan kevesen: hogy ne fagyjon rá a – valóságos, hiteles – hősiesség, ne merevedjen bele abba az emberileg alig elviselhető helyzetbe, hogy bizony, igaza volt. Megmondta, és jól mondta meg. Sikerült. Jaj. Czes³aw Mi³osztól idézett pontos szavaival: „kik saját ártatlanságuk betegei”. Jó szellemek eszköze című esszéjében látható, hogyan csinálja. Esszéket ír: figyel másokra, olvas, történeteket mesél, vitába száll, helyet ad. Azt mondja legelső mondatában, hogy a „hajts fejet a hatalom előtt, ha kedved leled benne, taposs bele mások méltóságába, ha arra van szükséged” életbölcsesség soha nem szűnő unalmát a rossz szellemek súgják a füledbe. Bosszankodik a manicheus – jót-rosszat stabil szétválasztásban tudó – álbölcsességen, és komolyan veszi a döntéseket. Michniknél látványos, hogy ez így van rendben, hogy az olyan magatartás, amely ideologikus precizitással és állandósággal tudja, ki a rossz, ki a jó, az fel van mentve a személyes döntések felelőssége alól.
A távlatot a francia forradalom árnyalt elemzése, a tizenkilencedik század nagy politikai mozgásai, a különféle közép-európai országok huszadik századi párhuzamos történetei és – talán a Közép-Európában élő emberekre jellemző módon – az irodalom biztosítja Michnik számára. Amikor foglalkozhatna hatalmi harcokkal, ő mondjuk Stendhal regényein gondolkodik. De Maistre A hóhér dicsérete című munkáján is. A tömeget folyton hatalmába kerítő agresszión.
„Nem kötelező benevezni a patkányversenyre.” Ez Michnik.
(Nagy élmény ez a könyv – a következő kiadása esetén viszont alapos korrektúrázásra lesz szüksége: nagyjából minden harmadik oldalon található egy sajtóhiba.)
(Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 477 oldal, 2500 Ft)
Nádas Péter:
Hátországi napló
„Tényleg el tudunk-e képzelni egy jobb századot, avagy csak azért áltatjuk magunkat utópiákkal, hogy minél előbb minél többet felejthessünk és gyilkolhassunk?” – kérdezi Nádas Péter kötete címadó esszéjében, „csöndesen”, a WTC ikertornyainak leontásáról és a róla szóló közbeszédről írván. Szeptember 11. óta a közbeszédet – melynek értelemszerűen mi is részei vagyunk – dominálja az utópia vagy a katasztrófa vizionálása, egy korszakváltás iránti igény. Csakhogy, Nádas szerint, a beszédek nem néznek szembe olyan realitásokkal, mint például az, hogy Oszama bin Laden „a csődöt mondott titkosszolgálatok projekciója”, hogy a tömeggyilkosság „jó ideje az emberi együttélés természetes adottságaként” van elfogadva, melynek kérdései szimplán technikaiak (Nádas sorolja: hányat, hogyan, mi lesz a nedvekkel).
Azt figyeltem olvasás közben, hogyan kerüli el a moralizálást. Iróniával: „Az etnikai tisztogatás, a tömeggyilkosság és a népirtás nem tartozik többé a legitim nemzeti ábrándok közé” – írja Kertész-esszéjében.
Másik fogása, hogy a retorikus kérdéseket ponttal zárja: „Vajon mitől.”
Megint másik, hogy nagyon konkrétan beszél, nem engedi meg magának és olvasójának, hogy általános ítéletekkel nyugtassa magát. Ehhez pedig utánanéz a kérdés tudományos anyagának. És ha arra jut, hogy „mit lehet erre mondani, tényleg semmi mást, mint hogy vannak olyan állatok, melyek többet halmoznak fel, mint amennyit el tudnak fogyasztani” – akkor tényleg nem mond semmi mást, csak annyit, hogy vannak olyan állatok, melyek…
Az ember mint szörnyeteg. Hogyan méregeti egymást. Milyen rejtett szimbolikus jelentések vannak a legbanálisabb mozdulatsorban, melyeket ráaadásul ismer is az ember, pusztán nem hajlandó elismerni még csak a létezésüket sem. Például, hogy mit jelent, ha két tekintet találkozik.
„…a reneszánsz óta alig akad ember, aki a saját tudatának archaikus vagy mágikus tartalmain kívül bármitől visszariadna vagy bármiről lemondana”. Olyan ember beszél, akinek a huszadik századi történelem valahogyan – hogyan? hát, nincs más: tanulás, beszélgetés, figyelem – nem elvont eszméket jelent. Akinek a mások munkáiról – versekről, regényekről, képekről, szobrokról stb. – szóló írásai demonstrálják, hogy „a befogadáshoz nincs szükség kevesebb energiára, mint a megmutatkozáshoz”.
S tehetünk néhány lépést Mészöly Miklós műveinek – és, számomra legalábbis, az irodalom tétjének – megértése felé is. Nádas szembenéz vele: szigorával, radikalitásával, „szuperszemélyes éntelen” prózájával: „Nincsen posztmodern magyar szerző, aki ne az ő köpönyegéből lépett volna ki, de egyetlen szava van hozzájuk: onánia. S ezzel aztán el is van állva szinte minden út, amelyen közönséges halandók mennek haláluk elébe. Még feladhatná személyes ritmusát.” Igen. Ezt tette meg Nádas a Párhuzamos történetekben.
Be kell fejeznem. De azt még ideírom, hogy a Bukott angyala című Petri-esszét olyan szépnek találom, amilyen szépek csak a világ rettenetét tudomásul vevő angyalok lehetnek.
(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006. 250 oldal, 2500 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 02. szám
