Népszabadság * Kis Tibor * 2007. január 16.
Nicolas Sarkozy első kampányfogásához még az ínyencek is elismerően csettintettek: miután pártja vasárnapi jelölőgyűlésén (megszámolták!) nyolcvanszor ejtette ki beszédében a száján a „Franciaország” és ötvenszer a „köztársaság” szót, hivatalos elnökaspiránsként vajon hová máshová is vezethetett volna első útja, mint a francia szellem mesevárába – a Mont-Saint-Michelre? Hosszasan és áhítattal szemlélte a fenséges tornyokat, mielőtt nekivágott volna a meredek lépcsősornak, és látszólag sokáig keresgélte a hely (és a kampány) szelleméhez leginkább illő szavakat. „Nagyon alázatos szeretnék lenni, mert ez egy hosszú út” – mondta aztán, szembefordulva a kamerákkal. Vagyis igazi Sarkozy-antrénak lehetett szemtanúja több millió francia: a legkisebb részletében is kiszámított és hatásvadász színjátéknak. Éppen olyan volt ez az apátsági közjáték, mint Sarkozy minden eddigi gesztusa azóta, hogy nagyjából négy évvel ezelőtt, több apró, alig észrevehető jelzés révén közölte igényét Chirac utódlására.
Azzal, hogy pártja most elnökjelöltté emelte őt, Sarkozy élete egyik legboldogabb és legnehezebb pillanatához érkezett. Boldog, mert hogy annyi nehézség árán az ország konzervatív fele mégis mögé sorakozik fel – márpedig ez hatalmas és bizakodásra okot adó erő az államfői posztra olyannyira áhítozó politikus számára. De egyben rémisztően nehéz helyzettel is szembe kell néznie az ötvenes évei elején járó „Sarkónak”. A Chirac öröksége terhes; az ország politikailag megosztott, gazdaságilag nehezen lépést tartó, szociálisan pedig kifulladt. A társadalom elbizonytalanodott, gyanakvó. Senki nem tudja, mit is akar a választó az adott helyzetben, és főleg: kit?
Ilyen körülmények között a kiválasztott könnyen lehet akár Sarkozy is (főleg azután, hogy Chirac újbóli indulása lényegében kizárható). Miért is ne? Félig magyar, félig görög-zsidó származása ellenére a „kis Nicolas” már régóta a legfranciább francia politikus; elegáns, az esze vág; könnyed és minden ízében: hazafi. Mindez együtt: alapfeltétel Franciaországban az államfői poszt elnyeréséhez. Amivel igazán gondja lehet Sarkozynek: az a kollektív emlékezet. Például az a tény, hogy ő igen sokáig a konzervatívok ultraliberális szárnyát képviselte. Ez hendikep. Igaz, Sarkozy tanulékony, úgyhogy pontosan tudja: neki most a centrum felé kell húzódnia. E metamorfózis máris viharos gyorsaságú – talán ezért sokan nem is érzik igazán hitelesnek. Így szóvá teszik, hogy miután annyi időn át a gyárosok puszipajtásának számított, most munkásvédő beszédeket mond, és előszeretettel hivatkozik a francia baloldal olyan ikonjaira, mint Jaures.
E váltás célja nyilvánvalóan a szavazatmaximalizálás – és nincs is ebben semmi kivetnivaló. Amúgy pedig: hasonló populista húrokat penget fő ellenfele, a szocialista Ségolene Royal is. Nemcsak ebben hasonlít egyébként a két ellenlábas. Abban sem nagyon különböznek, hogy egyik is, másik is a politikai megújulást és a generációváltást írja zászlajára.
Minden arra utal, hogy a baloldalon nagyon tartanak Sarkozy színre lépésétől. Royal is így érzékelheti, mert kifejezetten „Sarko” legyőzéséhez alkalmas speciális fegyvertárat kezd most válogatni. Sarkozy jelölésével a radikális francia jobboldal kezd galoppba – kommentálja a fejleményeket a szocialista párt. Kétség sem lehet afelől, hogy ennek a bősz vágtának maga Sarkozy könyörtelen és megsemmisítő erőt szán.
