Esterházy Péter
„Mert ez a mi hazánk”
Beszámolok, kérdezek.
Őszi, magyar, fiatal tüntető, háttérben égő autók, futó (támadó, menekülő) emberek, egy kezdő demokrácia fölösleges mindennapjai, a férfi izgatottan, komoly pátosszal mondja a kamerába: Árva hazánk nem szenvedhet tovább. Nincs több harmincnál, árva hazánk nem szenvedhet tovább. Honnét jön vajon ez a mondat? Ilyen mondat nincs, aztán lám, mégis itt van. Nyilván valahonnét a kuruc korból, mondanánk elsőre, hej, Bercsényi, Bezerédi. Arról volna szó, hogy az ország sorsát szívükön viselők bírják nyelvünk egészét, így mindenhonnét vehetnek szót, mondatot – ahogy a helyzet irálya kívánja?
Nem rejtem véka alá, ezt nem hiszem. Még azt sem, bár az már közelebb vinne, ha a kurucok helyett Thaly Kálmán dagályát vesszük. A jobboldal vagy annak látható, agresszív része az ősszel végérvényesen kikötött egy egyszerű, igen-nem nyelvnél, mi az igen, ők a nem (bár tulajdonképpen amit hallani lehetett, az mindig ilyesmi volt), fekete-fehér, kuruc-labanc. Ezen a nyelven nem kell gondolkodni, mérlegelni, másra és magunkba nézni, de nincs is rá igény, látván látszik, hogy mi van, rárontás van, árulás van, szenvedés van, árvaság van, ezen a nyelven lényegében egy mondat mondható, fontos, legitim mondat: Monnyon le! De hát mi a következő mondat? Nincs. Pedig árva hazánk nem szenvedhet tovább.
*
A külföld felé ácsingózó posztmodern, erről még majd alant, stílusdiktatúra foglyaként újságot kértem a sztyuárdesztől (turistaosztályon már nem jár, de a posztmoderneknek időnként suba alatt odanyomnak egyet), a kisasszony rám mosolygott: Azonnal utánanézek, gróf úr. Na, fűzfa, ez meg honnan van? Jól van, Julis, minden rendben, de bakákat nem fogadhat. Ez a lány sincs harmincnál több. Hol tanulta ezt, kitől, mitől? Köze van az árva hazához? Ez a mondat honnan jön, a köztársaság mely áporodott, megzápult zugából? Honnan a bánatból? Mert ugye remélhetem, nem ezt értjük élő hagyományokon, állampolgári méltóságon, magyarságunk vagy tradícióink tiszteletén? Honnan gondolhatta ez a lány, hogy itt vannak még grófok? És mért örült ennek? Vagy nincs ebben ennyi, csak megbotlott a nyelve? Csupán kedveskedni, vagy legyen: gazsulálni akart, járhattam volna rosszabbul is?
Az újságok persze jól jöttek. Nagyon szívesen, gróf úr.
*
Glossza. Reszket a bokorka. – Bemondta a tévé, hogy Kóka János miniszter – kicsi, kedves, fiús (reformos) mosoly – szerelmes. Nemá, vaze. Ne ilyen ócsón, amikor minden drágul.
*
Gyurkovics Tibor január 6-i Magyar Nemzet-beli cikkéből megtudhatjuk (ha nem tudtuk volna), hogy ezek a zsidók, illetve nem ezek, hanem még azok ott a XIX. században, akik ottan beáramlottak, hogy azok minden igyekezetük és jó szándékuk ellenére pezsdülést ugyan hoztak, de eredetiséget nem, utánozni bravúrosan igen, alkotni nem, és hogy ez tulajdonképp Ady véleménye volna, így Ady öccse, így Jezovics, az elbeszélő, így Gyurkovics. És hogy ez azóta is így van, mert úgy tűnik, nincs ezeknek (Kafka kivételével) identitásuk, pedig identitás kell, köll, ami nem akarat és szándék kérdése, az a mélyből fakad, az, kérem, adva van. Nincs mit tenni, van, akinek van, van, akinek nincs. És akkor váratlan ugrással a posztmoderneknél terem az írás, mert azok is olyanok, mint ezek a szerencsétlen, „mohó identitáskereső zsidók”, nincs nekik – ezért aztán hiába „szépek, okosak, szelídek, mint az ehető gesztenye, de valami vad, igazi íz hiányzik belőlük” (hacsak úgy nem), és „nem véletlen, hogy inkább külföldön jeleskednek, kifelé írnak, zenélnek, föstenek, ügyesen vagy óvatosan kerülgetik az identitást, a személyit nem annyira, mint a nemzetit”, nem is olvassák őket idehaza etc. „Ady, Ady nagy gézengúz volt, nagy gazember, mindig mélyre tapintott.”
Elég, elég ebből a, szerintem, üres, sunyi zagyvaságból, ebből a hígított mély Németh László-paródiából. Itt abba is hagyhatnám, vagy talán el se kellett volna kezdeni, a szokásos dilemma, hagyni egy ilyet, hadd bűzölögjön magában, vagy hát mindennek volna határa, ezt már mégse. Nem kérdezem meg, kik azok a posztmodernek, bár mondott újság szokta őket említeni, noha egyszer azért végre jó volna megtudni, kikre is gondolnak, akár lista is lehetne, akár kurzívval is lehetne, mert láthatóan valami zsidószerűek ezek, bár ezt mint esztétikai irányulást még pontosítani kéne, vagy ez már megtörtént? zsidó művészet? zsidó tudomány? entartete? De ezek alapján nem kérdezem azt se, hol a Kohn, amire menetrendszerűen meg lehetne sértődni, hogy már megint antiszemitázzák az ártatlan magyart.
Tíz, tizenöt évvel ezelőtt még azt hiszem, kiabáltam volna, mert nem hittem volna a szememnek, kiabáltam volna abban a reményben… mindegy is, milyen reményben. Most úgy látszik, ez egy elfogadott hang, legalábbis nem látom, hogy bárki konzervatív magyar hölgy vagy úr kikérte volna magának ezt a hangot. Vajon mit tart erről a cikkről mondjuk a hajdani X (úgy is mint a Sorstalanság nagy tisztelője) vagy a művelt Y a Heti válaszból, sorolhatnám, vagy, metaforikusan szólva, a Professzorok Köre? Csak a miheztartás végett, hogy tudjuk, hol élünk. Csupán a Schmidt megénekelte csőlátásomról volna szó? Mert én úgy érzem, hogy megint átléptünk egy határt, ilyen szöveg 15 éve nem született volna, vagy ha igen, nem egy prominens személytől, vagy ha igen, nem jelenik meg egy prominens napilapban. Ez így tényleg rendben van? És akkor mi ez a rend?
Nincs miért bújócskázni.
Gyurkovics kis színesének pontos a címe: Honnan jöttél? Papedli, de nem hagyom ki, hogy ne citáljak egy posztmodernt, egy Párizsra kacsingatót, Illyés Gyulát, 1936-ból (onnét szól Gyurkovics hangja is): Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 02. szám
