Türtőztetem magam, hogy hagyományos toleráns természetemhez hű maradjak, ne ragadjon el a hirtelen ítéletalkotás kísértése. Barátaim közül néhányan gyakran faggatnak, olvasom-e rendszeresen az internet szaporodó oldalait. Határozottan szoktam válaszolni, hogy alkalmanként igen, de rendszeresen nem, két okból is. Az idő szűkös, okosan kell sáfárkodni vele, hiszen a polcon hívogatón riszálják magukat az ellenállhatatlan könyvek, különbek minden egyéb bölcsességnél. Aztán meg azért nem, mert a monitor nem szemétkosár, amelynek a tartalmát mindenfajta szedett-vedett limlomtól előbb-utóbb ki kell üríteni.
A minap mégis elcsábított a véletlen. Keresnem kellett valamit a varázslatosan mindent tudó Google-on, és az egér megakadt egy olyan videónál, amely néhány hónappal ezelőtt Ekrem Kemál György mozgalmának gyűlését rögzítette. A hajdani Regnum Marianum helyén, ahol egyébként annak idején feleségemmel örök hűséget fogadtunk egymásnak, a dobogón valamiféle „Kroko tanár úr” bukkant föl. Nem lehet tudni, a kamera volt-e gyönge minőségű, vagy tanár uram nem szívesen engedte megörökíteni az arcát, a képen csak azonosíthatatlan sötét folt látható. A hang annál ércesebb és figyelemfölkeltőbb. A kedves úr azzal kezdte szónoklatát, hogy Kossuth Lajost aztán igazán nem lehet antiszemitizmussal vádolni, hiszen – mint mondta – „zsidó szabadkőműves páholynak” volt a tagja. Ennek ellenére ő, Kroko tanár úr, derék magyar hazafinak ismeri el. Megnyugodtam.
Tanár úr ezután arról adott számot, hogy tétlenségének szerencsére vége, ismét taníthat iskolában, és keményen biztosította hallgatóságát, miként a múltban, a jövőben sem kell tartani attól, hogy valaha is bármelyik kölyök liberális meggyőződéstől fertőzötten kerülhet ki a kezei közül. Ezt a bejelentést a hallgatóság dörgő tapssal és éljenzéssel jutalmazta.
Semmi baj, mondogattam magamban, elvégre demokráciában élünk, alapvető és elidegeníthetetlen joga kimondani mindenkinek, ami a szívén. Legföljebb lesznek, akiknek nem tetszik, miképpen az is logikusan megtörténhet, hogy másnak meg az nem tetszik, amit én gondolok. Megtörténhet ezenkívül az is, hogy más a demokrácia nagyobb dicsőségére betapasztaná a számat, megtiltaná véleményem kifejtését, miközben megköveteli, az ő mondanivalójának senki fia ne szabjon határt.
Ezen füstölögtem, de mert közben is járt az agyam, eszembe jutottak Kende Péternek a Szép Szó januári első számában megjelent szavai. Alapjában egyetértettem velük, azon mégis tanakodtam magamban, nem túl borúlátó-e, amikor a közeljövő várható – mondjuk – veszedelmeit taglalja? Mert ő bizony nem túlságosan rózsásnak látja demokratikus kilátásainkat a közelmúlt eseményeinek és a beharangozott indulatoknak a fényében. Annyira talán – morfondíroztam tovább – mégsem annyira akut a vész. Nem változtattam meg a későbbiekben sem toleráns meggyőződésemet, mégis, mire a végére ért Ekrem Kemálék videója, mind erősebb lett bennem a meggyőződés, talán nem kell sommásan elvetni Kende Péter aggodalmait, van helye a töprengésnek és az emlékeztetésnek, emberek, azért legyünk észnél.
Várkonyi Tibor
