Népszabadság * Székely Anna * 2007. január 13.
Cirillbetűs cégér: Könyvek– Taxi? Taxi? – harsan a kérdés, bár még le sem szálltam a vonatról. A bőröndöm nehéz, a lembergi hiéna tekintete vérfagyasztóan nyájas. Sóhajtok, és átlépem az utolsó lépcsőfokokat meg az elveimet.
Útban belvárosi szállásom felé, közös nyelvismeret híján a közel egymilliós város reggeli csúcsforgalmában Activity show-t rendezünk. De sofőrömnek fogalma sincs arról a magyar személyről, akit ki kellene találnia. Nem tudja, hogy városának névadója, Leo fejedelem a XIII. században IV. Béla magyar király egyik lányát, Konstanciát vette feleségül, s később egy darabig magyar fennhatóság alá is került ez a vidék.
Nem tehetek szemrehányást az élelmes ukrán fiatalembernek, hiszen magyar ismerőseim közül is csak ketten tudták, hogy a korábban a Szovjetunióhoz tartozó Lvov ma Ukrajnában van, megint régi ukrán nevén, Lvivnek hívják, s hogy annak idején Lembergként már évszázadokkal ezelőtt híres egyetemi város volt, az Osztrák-Magyar Monarchia része, az egykori Galícia központja, ukránok, osztrákok, lengyelek, zsidók, örmények együttélésének páratlan színtere. Szolgált itt katonatisztként még Bolyai János is, a neves matematikus, és állítólag remekül érezte magát, forgolódott a társasági hölgyek körül, párbajozott kedvére.
De hogy el ne aléljak a gyönyörűségtől, amiért akad olyan hely itt Kelet-Közép-Európában, ahol valamikor a legkülönbözőbb nemzetiségű, vallású és társadalmi állású emberek békében tudtak élni egymással, Jaroslaw Byschkewitsch, a Lvivi Történeti Múzeum tudományos munkatársa elmagyarázza, azért ez az együttélés itt is csak II. József türelmi rendeletének idetelepítése után vált zökkenőmentesebbé. Némileg korábban háború a tatárokkal, zsidó gettók, kizárólag a katolikusok választójoga, ukrán királyok megmérgezése, tűzvész, kolera és a váltakozó fejedelmek váltakozó nemzeturalma jelentette a világ folyását.
Lemberg mindig
valahogy idegen
test volt az ország testében,
nyugatias szellemét
furcsálkodva figyelték.
A Monarchia utáni időkben pedig a vallási türelem elfogyott, a zsidók nagy részét a II. világháborúban elhurcolták, a Szovjetunió idején pedig azokat vitték kényszermunkára, akik nem akartak áttérni a pravoszláv hitre. És közben mindegyik nemzeti hatalom más néven szerette városát. Leopolis, Levensburg, Ilyvo, Lemberg, Lvóv, Lvov, Lviv. Kelet-Európa e fertályán el lehet szédülni a népek, vallások és nyelvek forgószelében.
Monarchiás időket idéz a városközpont A rövid történelemóra után némi zavarral, századok súlyával a vállamon rovom Lemberg utcáit. Hangulatomból csak egy pillanatra zökkenek ki, amikor meglátom a Városháza tornyán a hatalmas plakátot: Futball Európa-bajnokság, 2012, Ukrajna-Lengyelország. Hohó, barátaim! Én máris megszerettem Lemberget, és drukkolok az ukránok európai uniós csatlakozásához is, de ezt azért mégse… Maradjunk a múltnál. És Lemberga úrhölgy kopottas ruhája alól ledéren kiteregeti bájait. Párizsi kovácsoltvas díszek, Róma ódon, kanyargós utcái, szlávos krakkói kőcsipkék, a bécsi szecesszió bérházai, minden fordulónál egy újabb székesegyház, valami újabb meglepetés. De amint szippantok a középkor, Galícia és a Monarchia levegőjéből, a következő lépésnél hasra esem egy kátyúban, és képen töröl a XX. század. No, nem az elképesztő modernitással, hanem az elmúlt évszázadnak azzal a szakaszával, amely, úgy látszik, felfalni igyekezett a korábban itt élt nemzetek produktumait. Megcsap a II. világháború utáni keleti tömb sajátos tehetetlenségének, szegénységének a lehelete. Szépség és enyészet erős, egyidejű jelenléte.
De az emberek mintha tudomást sem vennének a folytonossági hiányokról.
Az ódon díszletek között nyugati és keleti autók futnak, bolhapiacokon kínálgatják a hamis ikonokat. A sárgásszürkében játszó, tiszteletre méltó háttér előtt minden, ami mozog, meglepően színes. Kék, sárga, zöld és piros minibuszok járnak különböző irányokban, és az emberek a karjukat lengetve bárhol megállíthatják őket, ha fel akarnak szállni. Mondják, mióta ilyen minibusz-magánvállalkozások alakultak, sokkal jobb lett a város tömegközlekedése. Engem a kék és citromsárga villamos nyűgöz le. Míg nosztalgiázom, ők komolyan gondolják. Bakelitülések, sárga nejlonotthonkát viselő kalauznő. A fiatal villamosvezető-nő több kanyarban is lepattan a járgányról, átállítja a váltót, majd mosolyogva visszaül, és a szerelvény üget tovább. Esetleg még tisztelettudóan megvárja, amíg egy szintén sárga nejlonotthonkát viselő nénike hosszú cirokseprűvel elkotorja a lehullott faleveleket a sínekről. A vezetőfülke ugyan némiképp huzatos, de milyen jó is annak, akinek nincsenek gondjai holmi Combinóval.
– Miért van itt ekkora tömeg? – kérdem Gergelyi Pétertől, a Lvivi Magyarok Kulturális Szövetségének egyik prominensétől, amikor végre elvergődöm Piac téri irodájukba.
Svejk a kávéház előtt – Mentőbemutatót rendeznek a megyében, és az autók innen rajtolnak – világosít fel Péter, a Lembergben élő néhány száz magyar egyike, a Katonai Főiskola tanára, aki zeneszerzés szakot is végzett, jó darabig muzsikált, majd a legnehezebb, ínséges időkben mindenféle munkát, fordítást elvállalt, kísérletezett, ügyeskedett, ahogy a többi magyar is, hogy el tudja tartani a családját. Ma a város egyik legjobb szinkrontolmácsa.
– Mostanában sok ilyen akció van – meséli -, hiszen Lviv megalapításának 750. évfordulóját ünnepeljük. A főünnepség néhány héttel ezelőtt zajlott óriási felhajtással. Minden utcasarkon valamilyen együttes adott műsort, az Operaház előtti téren Gert Hoff tűzijáték- és lézershow-ját bámulta a sok tízezres közönség. Tudja, mikor láttam utoljára itt ennyi embert? Amikor a rendszerváltás után bejelentették, hogy lebontják Lenin szobrát… Tisztán emlékszem, amikor emelték a daruk a fajsúlyos politikust, a hatalmas mellszobor előredőlt, és felemelt karja már nem felfelé, hanem hirtelen a feketéllő tömegre mutatott, az embersereg egy torokból hördült fel ijedtében. Na, azért a mostani ünnepség sokkal vidámabb volt. Persze rengetegbe került.
– Ilyen gazdag a város, hogy szórhatta a pénzt?
– Minden költséget szponzorok álltak. Nagy cégek, bankok. Ennek fejében ígéretet kaptak, hogy legálisan bizonyos megrendeléseket juttatnak nekik. Jól jött ez az évforduló, végre alkalmat adott arra, hogy régen esedékes építkezéseket, tatarozásokat elvégezzenek. Lemberg mindig valahogy idegen test volt az ország testében, nyugatias szellemét furcsálkodva figyelték, és csak hagyták, hadd nőjön itt a gaz…. De nemcsak Lemberg, tulajdonképpen egész Nyugat-Ukrajna a bénultság állapotában volt az elmúlt évtizedben, miközben minden pénzt Kelet-Ukrajna fejlődésébe tömtek, és az felvirágzott. Alapvetően a politikai kettéosztottság az oka ennek, az egyik nagy párt képtelen szót érteni a másikkal.
– Egy magyar számára ez eléggé ismerősen hangzik.
– Ugyan, ami Magyarországon zajlik, kutyafüle ehhez képest. A magyar társadalomban diffúzan benne élnek ilyen-olyan nézetek. De itt… Hallott már valaki olyat, hogy az egyik párt mondjuk csak Kelet-Franciaországot, a másik pedig csak Nyugat-Franciaországot képviselje? Ráadásul a gazdaság nagy része is még mindig az egykori klánok kezében van. Mondtam is a tanítványaimnak, pusztítsatok ki minket, fiaim, az én generációmat teljesen, csak úgy indulhattok tiszta lappal.
A lembergi fiatalokon egy csöpp aggodalom sem látszik. Elözönlik az utcákat, randevúznak az operaház előtti téren, cigiznek, csókolóznak, veszettül mobiloznak, ahogy bármelyik európai egyetemi városhoz illik. Lembergnek ma már tizennégy tudományegyeteme és számos főiskolája van, a középiskoláknak, szakközépiskoláknak meg se szeri, se száma.
Töprengtem, vajon honnan veszik a lembergi nők a divatos holmikat, hiszen az üzletek többségében elég szerény a kínálat. A lányok pedig vékonyak, karcsúak, formás fenekükhöz még a hidegben is gyakran miniszoknya tapad, és nagyon divatos darabokban feszítenek. Aztán új ismerősöm, Helena Slavina, egy huszonegy esztendős diáklány kalandtúrára vezetett… Lerobbant házak folyosóin kacskaringóztunk, emeletre fel, pincébe le, és jó kis boltokban farmerekre, finom fehérneműkre, francia kozmetikumokra leltünk.
– Azért ne higgye, hogy ezek az üzletek mind titokban, adócsalással működnek – győzköd rokonszenves hévvel Helena. – Egyre kevesebb az ügyeskedő, szigorodik az ellenőrzés. Tudja, a szüleink eleget nélkülöztek, az én korosztályom már meg akarja szerezni magának mindazt, amire vágyik, de nem mindegy, hogy milyen áron. Nagyon unjuk, hogy Ukrajnát a korrupció országának tekintik…
– Látom, idegen. Segíthetek? – a szomszéd asztaltól egy ősz hajú öregúr szólít kifogástalan angolsággal. Egy belvárosi ház vizelettócsás udvarán át jutottam a kávéházba. Diszkrét félhomály, próbálom kibetűzni a kötet vastagságú, angol nyelvű étlap egyes tételeit.
– Itt monarchiabeli desszertmenüket lehet kapni, szlovén, bukovinai, vagy mondjuk tiroli specialitásokat. Mit kér? Meghívom egy italra. Ne ijedjen meg, öreg vagyok én már. És nem is a nyugdíjamból fizetem. Az anyám lengyel volt, Potoczky lány, tudja, az egyik lengyel arisztokrata család leszármazottja, és meg tudtam menteni valamit a vagyonból. Engem azért nem zsuppoltak ki a háború után, mert az apám és a feleségem ukrán volt. Ők már nincsenek közöttünk. A két fiam Kanadában él, számomra nem maradt más szórakozás, csak a könyvtáram, az itteni finomságok, meg az, hogy figyeljem, hogyan tér magához ez a város a többirányú évszázados hányattatásból. Megjegyzem, A nagy Habsburg elnevezésű fondü a kedvencem. Persze, Ferenc Józsefről kapta a nevét, nézze, itt van a képe az étlapon. Akar inni kávét Redl ezredes módra? Nem. Inkább ezt kóstolja meg, meglátja, egészen különleges íze van.
Tudta, hogy a háború után kitelepítették innen a lengyelek nagy részét Lengyelországba? Pedig a két háború között Lemberg lakosságának majdnem kilencven százaléka lengyel volt. Akkor egy darabig szinte kiürült a város. Aztán betelepítették az ukránokat más területekről. Először úgy lötyögött rajtuk ez az ősi város, mint egy idegen gatya. De ugye látszik, hogy már belenőttek, megszerették, és a város is megszerette őket. Maga magyar? Azt tudta, hogy a maguk Martinovics Ignáca is tanított egykor a Lembergi Egyetemen, ott, ahol évszázadokkal később én? Képzelje, azután, hogy a Mongolfier fivérek feleresztették az első hőlégballont Párizsban, a másodikat éppen Martinovics konstruálta itt, Lembergben. Kiváló koponya volt, szegény fickó, tudom, csúnyán végezte. Látja, ezért nem féltem én Lemberget. Mert ilyen nagyságok alakították a szellemét évszázadokon át. És a kultúra beleivódott minden kődarabba. Körülnézett az interneten, mióta itt van? Azt hiszi, egy bolond vénember ilyet már nem is ismer? Nézze meg, mennyi új lembergi kulturális csoportosulás van. Fiatal alternatív színházak, irodalmárok, zenekarok. Most meg mit köhécsel? Ja, nem mondtam, hogy mit fog inni. Bécsi kávét erős borssal. Kávé á la Sacher Mazoch. A híres író, ő is itt született, róla nevezték el a mazochizmust. Na, azért meg ne fulladjon.
