Forrás: NOL

Népszabadság * Tompa Andrea * 2007. január 13.

Kezdetben vala egy romantikus angol költő, aki előbb lerakta a műfaj elméleti alapjait, aztán megírta az első krimit. Mert a krimi mint logikai játék, ahogy a szerző fogalmaz: az analitikus elme játékszere, sakkhoz hasonló szigorú szabályok szerint működő feladvány valahol A Morgue utcai gyilkosságban született, E. A. Poe tollából.

Georges Simenon: Maigret és a bíró háza

Akkor még mint elméleti lehetőség a magasirodalomban kereste a helyét. Aztán további angolok siettek Poe nyomába, Chesterton és Arthur Canon Doyle, mindannyian egy-egy halhatatlan figurát és köré történetek tucatjait teremtve. A hős előbb még öncélú elméleti feladványokat oldott meg, aztán detektív lett, mint Brown atya és a jó Sherlock Holmes, és már csak a gyilkosság érdekelte. Rövidesen folytatódott a sor a Georges Simenon-féle Maigret főfelügyelővel. S e nyomozók, leválva szerzőjükről, önálló életre és életrajzra téve szert, afféle pipázó hősökként a főbejáraton vonultak be az irodalmi hősök elit panteonjába.

Ki honnan, én a megtévedt sznobok útvonalát követve, a műfaj atyjától jutottam el a nagy mesélőig, Simenonig. Van, aki szabadabb olvasó, és egyszerűen csak megáll apja könyvespolca előtt és leemeli az egykor még sárga gerincű, salátává olvasott krimiket és falni kezdi őket. Amerre nézek, széles könyvespolc-szerte, Borgestől Nabokovig minden kedvenc íróm (hogy Jungról vagy a filmesekről ne is beszéljek), sokra tartja e szigorú műfajt, amelynek alapja végső soron bármilyen irodalom két fontos építőanyaga: a játék és az oknyomozás. Egyiket sem kedvelte az előző rendszer.

A kézreálló, könnyű papírra nyomott, gondosan fordított (ez esetben Ertl Istváné az érdem) és (mely ritkaság ma!) hibátlanul szedett kis Maigret-k – húsznál is több jelent már meg a Park Kiadónál, és még legalább ennyi van hátra, zöme először magyarul – fogva tartanak. Nem lehet úgy olvasni őket, ahogy a konyhából nézi az ember a tévét: itt minden részlet lehet fontos is meg nem is, együtt játszunk az íróval. Ő, Maigret azért kicsit mindig előbbre jár, az olvasó sietve követi.

Simenonból nem a modern ponyvák élethazugsága árad, nem is moralizál, csak mesél. A tanítóból, a varázslóból és a mesélőből – az író három arca lenne ez – benne az utóbbi a meghatározó, bár gyilkosságai mélyén rendszerint a hét főbűn valamelyike lapul, s a pszichológiai motívumra, az okra Maigret-vel együtt kell rájönnünk. És Simenon olyan pontosan mesél, ahogy arra csak a költészet képes. Például Maigret és a bíró háza című történetben: tudja, hogy áll egy kalap, egyetlen pontos jelzője van rá, hogy az olvasó is azonnal megláthassa azt a nagyon is konkrét embert. Tudja, hogy egy tengerparti településen, L”Aiguillon apró városában a tejfölös kagyló, a mouclade a helyi kulináris sajátosság. Hogy egy bíró – akinek a házában nem mellesleg egy ismeretlen hullát találnak – armagnacot iszik és portói bort. Hogy milyen a lápvidék, hogy néznek ki a kagylószedők meg az osztrigatenyésztők. Meg hogy kedd este mit főzne egy váratlan vendégnek egy minden lében kanál néni s ebből mi következik. És van, persze, amire csak homályosan utal, rendszerint a kor tabuira: szexuális természetű női betegségre, meg homoszexualitásra, vagy éppen egy gazdag, de a francia arisztokrácia által kitaszított zsidó kereskedőre.

Ezekben a könyvekben nem általános képletek mozognak egy elvi térben. Mindenkinek van arca, testtartása, szokásai, furcsaságai, még ha úgynevezett átlagember is. Mindenki olyan konkrét, mintha kinéznénk az ablakon és járókelőket figyelnénk meg. „Gazdag ház volt, lassú, csendes lifttel” – írja egy másik könyvében, mert a gazdagsághoz csend és lassúság tartozik. Egy mondat és máris ott vagyunk. S csak loholunk a lépcsőn Maigret után.

Park, 168 oldal, 1500 forint

Comments are closed.