Arcok – Halmos Géza
Népszabadság * Falusy Zsigmond * 2007. január 13.
Most, a történtek ismeretében már nyugodtan kijelenthetjük: azért, hogy Halmos Gézát egy paradicsomos, hagymás, raguszerű húsételről nevezték el, főleg a Delta magazin a felelős. A folyóirat ugyanis, mely népszerű-tudományos formában tárja a világ csodáit olvasói elé, képes riportot közölt egyszer Peruról, az inkák országáról. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt: Halmos elhatározta, hogy indián lesz.
Tizenkét éves múlt ekkor. Más talán kinövi ezeket a dolgokat, de ő Baján született, a világjáró szabólegény, Jelky András városában. Gépipariban tanult, targoncára és árokásóra szerzett jogosítványt, ám a gépeknél egyszerűbb szerkezet érdekelte: a kerékpár. Szívós volt, kíváncsi, bár amikor önmagáról beszélt, következetesen kerülte a kaland szót. Soha nem volt kalandvágyó, és ha az évek során számtalan furcsa helyzetbe keveredett is, igazából csak nyugalomra vágyott. Sokáig például cipész akart lenni. Úgy érezte, nincs jobb annál, hogy az ember egy csendes műhelyben ragaszt és varr, miközben beszívja a bőr illatát. Ismét a történtek ismeretére utalunk, mikor eláruljuk: Halmos Gézából soha nem lett cipész.
Elkezdett viszont kerékpározni. Először a környéket járta be, majd a megyét, aztán az országot, részt vett egy huszonnégy órás biciklitúrán, és addig-addig tekert, amíg rádöbbent arra, hogy neki ez az élete. Hamarosan egy helyi biciklisboltban kezdett dolgozni. Egyik nap éppen Budapestre készült – természetesen kerékpárral -, amikor egy másik biciklista állította meg, hogy megkérdezze, melyik út vezet Szegedre. Az utazóról hamar kiderült, hogy svájci, és éppen a Duna-deltába tart, Halmos Géza pedig rögtön felajánlotta, elkíséri Baja határáig. A két kerékpáros tehát elindult. Halmos Géza legközelebb Constantából jelentkezett, és egy hét szabadságot kért munkahelyétől. Még egyszer telefonált. Ezúttal Isztambulból beszélt, mondta, hogy már úton van hazafelé, csak egy kicsit késni fog.
Polgári szolgálatosként tudta le katonaidejét, leszerelése után pedig azonnal nyeregbe szállt: ezúttal Egyiptomba indult. Törökországon és Szírián keresztül jutott Libanonba, ahonnan Ciprus érintésével hajózott Haifába. Két hónapig pedálozott egyedül, ám a magánynál és a kiszámíthatatlan terepnél is nagyobb nehézséget okozott valami: a saját neve. Halmos Gézát gázainak hitték az izraeliek, gizainak az egyiptomiak, az ellenőrző pontoknál rendszeresen megbámulták az emberek, mert ilyet se láttak errefelé: bicikliző magyart. Egyszer aknamezőn aludt, máskor kibucban, néha arab suhancok akarták kővel megdobálni, legnagyobb baj azonban már hazafelé, a palermói kompon érte: letörött a biciklije lámpája.
Aludt pajtában és tűzoltóságon, utcán és betegek között egy kórházban. Kolumbiában egy Petőfit fordító nyugdíjassal találkozott, a mindig szeles Patagóniában pedig megtanult vitorlával közlekedni: sátrának két sarkát a kerékpárra kötötte, a harmadikat a nyakába, és így haladt előre. Visszatérve mindent a kerékpározásnak rendelt alá. Előbb a Fekete-tengert próbálta megkerülni, ám az abháziai állapotok miatt kénytelen volt megszakítani útját, és Törökországba hajózni. Trabzonban kötött ki, ahol gyors egymásutánban előbb elütötték, majd megvendégelték, melyek következtében Halmos Géza megtanulta némi fatalizmussal szemlélni a világot. Ezután tett még egy levezető túrát Görögországon és Olaszországon át, majd elhatározta, hogy elkerekezik az atlantai olimpiára. Estefelé érkezett a miami repülőtérre és nemsokára már a Florida belsejébe vezető természetvédelmi területen pedálozott. Megkapó utazás volt: a hold sütött, az úton aligátorok szunyókáltak, ő pedig, hogy el ne aludjon a nyeregben, időnként megállt, meztelenre vetkőzött, és addig csípette magát a moszkitókkal, amíg fel nem ébredt.
Az olimpia eseményeit végül nagybátyja texasi otthonában követte Halmos Géza. A sport nem érdekelte túlságosan, az egész csak ürügy volt egy újabb utazásra, viszont, ha már itt volt, átruccant Mexikóba, majd onnan tovább Guatemalába. Egy olyan világba érkezett, amelyről eddig fogalma sem volt. Minden más volt, az ételek, az emberek, a zene. Az élet lassabban folyt, ráérősebben és mégis izgalmasabban, a rádióban állandóan végzetes szerelemről énekeltek, de kint, az utcákon senki sem foglalkozott a halállal: mindenki élni akart. Mindez nagy hatással volt Halmos Gézára. Az a felismerés, hogy neki kerekeznie kell, most már irányt is kapott: Latin-Amerikát.
Legközelebb két év múlva tért vissza, egy kerékpárral és hatszáz pólóval, melyek eladásából akarta fedezni a költségeit. Hosszú és változatos út várt rá. Aludt pajtában és tűzoltóságon, utcán és betegek között egy kórházban, benzinkúton és az őserdőben. Brazíliában egy szójaszállító kamion sodorta le az útról, Kolumbiában egy Petőfit fordító nyugdíjassal találkozott, a mindig szeles Patagóniában pedig megtanult vitorlával közlekedni: sátrának két sarkát a kerékpárra kötötte, a harmadikat a nyakába, és így haladt előre. Peruban egyszer katonáknál keresett szállást. Azok állig fegyverben nézték, és valamit magyarázni próbáltak neki. Rendben, mondta végül Halmosnak a parancsnokuk. Itt alhat, ha nem zavarja a lövöldözés, mert ők éppen a gerillák támadását várják.
Az elkövetkező években Halmos Géza többször megfordult Dél-Amerikában. Bekerekezte az egész kontinenst, benézett mindenhová, beszélgetett az emberekkel, aztán egyszer csak rájött valamire: amennyire érdekli őt ez a világ, legalább annyira érdekli az ittenieket Magyarország. Legközelebb már egy diavetítővel érkezett. Ahol csak megállt, vetíteni kezdett, és a képeket a magyarokról szóló történetekkel egészítette ki. Egy vendégszerető, vidám népről beszélt, bár később már egyre többször tett még hozzá valamit. Estresados, mondta, ami annyit jelent, hogy annak a távoli, egzotikus országnak, a magyarok földjének lakói is tele vannak stresszel, félnek a holnaptól, és nem csupa szórakozásból áll az életük.
Olyan volt Halmos, mint egyfajta utazó nagykövet, vagy inkább házaló, aki nem szövettel és lábossal, hanem Budapest, Pécs, Sopron, Eger, a gemenci erdő, vagy a Hortobágy képeivel járja a vidéket. Ha látott egy meszelt falat, már megállt, hogy vetítsen. Csak áramra volt szüksége, vagy még arra sem: egyszer az őserdő mélyén a diát és a lencsét a nap felé tartva magyarázott a Mátyás-templomról.
Néha úgy érezte, ezek között az emberek között le tudná élni az életét. Különösen Peru tetszett neki, és amikor egyik ismerőse megemlítette, hogy addig lakhat az egyik házában, amíg akar, nem habozott elfogadni az ajánlatot. Két éve volt ez. Halmos Géza azóta az év nagy részét Cuzcótól hatvan kilométerre, egy Urpay nevű faluban tölti. Vizet a patakról hoz, villany viszont van a házban. A helybéliekkel hamar összebarátkozott. Giso, mondják neki az inkák leszármazottai, ami ugyan egy paradicsomos húsétel neve, ám kiejtésben még ez áll legközelebb a Gézához. Ő rendszeresen vetít nekik, és azt tervezi, hogy megvalósítja a Cuzco-Baja tengelyt: fiatal perui művészek alkotásait állítja ki Magyarországon, és a magyarokét Peruban, melyet egy ideje második hazájának tekint.
Szereti ezt az országot. Szereti a hegyeket, a házakat, a hófehérre meszelt templomokat, szereti a tiszta levegőt és a gumisarut viselő embereket, akik között ott él ő is, Giso, a ragunevű indián.
