2005 decemberében erdélyi tanár barátom, meghatalmazását, kívánságlistáját elküldve, megkért, hogy éves könyvvásárlási bónuszát, ahogy az előtte való két évben is, vásároljuk le. Az történt ugyanis, hogy azok a határon túli tanárok, akik rendelkeztek magyar igazolvánnyal, valamint éves, úgynevezett oktatói kártyával, évente tizenötezer forintért az Oktatási Minisztérium terhére szakkönyvet vásárolhattak maguknak.
A bónuszt egy-egy kijelölt budapesti és szegedi könyvesboltban lehetett beváltani. Barátom év végére tartogatta a maga keretét, hátha még befut valami igazán fontos. 2005 decemberében azonban kiderült, hogy a beváltást már csak személyesen tehetné meg, a meghatalmazás nem elég. Barátom kiszámolta, hogy Székelyföldről körülbelül ugyanannyiba kerülne az utazás, mint a keret összege, s mivel egyéb sürgős dolga nincs, ilyenformán nem tartana rá igényt. Amúgy is meg volt bántódva, akkortájt zajlott a népszavazás. És azt üzente, semmiképpen nem akarja elenni az anyaországiak kenyerét. Meg azt is üzente, hogy azért ők mindig is szeretni fogják ezt a „kicsike Magyarországot”. És még, hogyha bajba kerülnénk, rájuk mindig számíthatunk, senkitől nem fogják megkérdezni, hová szavazott.
Kaput és falat
Barátom 2006 elején ismét megkért, nézzünk utána, hogyan alakul a könyvkeret sorsa. Év elején sikerült megtudni, hogy „pillanatnyilag nincs keret”. Aztán a választások után, április 24-én a minisztérium megnyitotta a csapokat, de hamarosan megint elzárta. Annyi bizonyos, akik nyár elején jártak errefelé, már személyesen is hiába zörgettek kaput, falat. (A minisztériumi tájékoztatás egységesen „változatlanul” tizennégyezer forintról szólt. Én némileg eltérő számokról értesültem az érintettektől, de pár ezer forinton nem érdemes veszkelődni, nagyobb differenciák fölött is lazán átsiklottunk már.)
A szerbiai (vajdasági) magyar igazolvánnyal rendelkező tanárok kerete az idő tájt 17 500 forint volt. Amit 2005-ben és 2006-ban már vagy ki tudtak váltani személyesen, vagy nem. Mert a Vajdaságból olcsóbb ugyan a közlekedés, a vízumköltség viszont hozzáadódik, tehát ők is ott tartottak, ahol a mádi zsidó.
Arra egyikünk sem gondol, hogy 2007-ben akár csak egy könyvjelzővel is megkínálná őket a „kicsike Magyarország”.
Ficánkolás
Ismerőseim egyáltalán nem lepődtek meg azon, hogy kaptak valamit, és azt visszavették, inkább azt furcsállották, hogy egyáltalán kaptak valaha is valamit. Nagyvonalúan fogadták, hogy nehéz helyzetbe került az ország. Ne firtassuk mi sem, lelkileg, anyagilag mit jelentett nekünk a támogatás, és hogy ennek megspórolása csakugyan hozzásegíti-e kicsike hazánkat a kilábaláshoz. Egy tanár jövedelme persze odaát sem túl magas. A könyvbónusz értéke Romániában a tanárok havi átlagfizetésének negyede-ötöde, Szerbiában hatoda. Kárpátalján (itt tizennégyezer forintos keretről tudtak) a fizetés harmada-fele – abból ficánkolni, Pestre, Szegedre utazni nem nagyon lehet.
Ez az egész könyves ügy személyemben annyiban érint, hogy azóta nagyon óvatosan, de csak-csak megkérnek határon túli barátaim, hogy ezt vagy azt a szakkönyvet vásároljam meg nekik. Szívességért persze szívesség járna, én viszont eleddig nemigen tudtam mit kérni cserébe.
A dolog, buta mód, az év eleji gyógyszerlázban jutott eszembe. Nagy balgán elindultam kedvenc patikámba Qurelint, Algopyrint fölvásárolni – csak ezt veszünk, meg néha Aspirint, Rubophent. Más gyógyszert nem ismerünk. Quarelinből, frontérzékeny lévén, túlfogyasztó vagyok, hol egy hideg front jön, hol egy meleg. Az ember mit csinál, ha éjjel arra ébred, hogy hasogat a kisagya – egy darabig gyürkészi a párnát, aztán odamászik a kredenchez, bekap egy Quarelint, és alszik, mint a tej.
Hanem a Quarelinnel meg az Algopyrinnel most tényleg bajba kerültem. Az elmúlt tizenkilenc évben kétszer próbáltam fölkeresni körzeti orvosomat – beteg voltam -, de a csigalassúsággal kígyózó sor arra késztetett, hogy néhány óra meddő várakozás után, magamban igen illetlen szavakat használva, hazamenjek. Úgy saccolom, nem változtatok életmódot, és eztán sem akaródzik fél napokat sorban állni még egy Quarelin-receptért sem. Megpróbálok másként segíteni magadon.
Csereszolgálat
Induljon el hát a csereszolgálat! Riasztottam erdélyi, vajdasági barátaimat: ha jönnek, semmiképpen ne házipálinkát hozzanak nekem ajándékba, csakis és kizárólag Quarelint meg Algopyrint, de abból rengeteget. Tapintatos emberek, nem kell őket emlékeztetnem, hogy amikor ők voltak nehéz helyzetben, a nyolcvanas években, én is segítettem őket. Vittem gyógyszert, étolajat, cukrot, kávét. Most rajtuk a sor, hozzanak fájdalomcsillapítót. Egyelőre csak azt.
Ráadásul nem is kérek nagy szívességet: Romániában mindössze négy-ötszáz forint a tízes kiszerelésű kedvenc tablettám, Szerbiában száz-kétszáz forint húszas kiszerelésben. Én meg majd cserébe ajándékozok nekik könyveket. Ahogy látom, egyelőre jobban járok a vajdasági cserével, de nem jegelném a romániait sem. Ki tudja, mit hoz a holnap.
No igen, kedvenc kis patikámban összesen egy doboz Algopyrint kaptam. Azt mondta a patikus, nem adhat többet, mert január 15-ig nem tud beszerezni, és mi lesz, ha egy lázas ember beesik, neki mit adjon? Azt osszam be, amit kaptam, vagy szedjem nyakamba a várost. Hát igen, és csakugyan.
Nekem meg, amint kifordultam a patikából, richtig elkezdett hasogatni a fejem, pedig front sem volt, se hideg, se meleg. Azonnal be kellett kapnom egy Algopyrint, és azóta is fáj, egyre csak fáj a fejem, pedig a csereszolgálat még be sem indult, és a nagy reform sem kezdett el úgy istenigazából dübörögni.
Pécsi Györgyi kritikus, az Új Könyvpiac felelős szerkesztője
