Ha a rasszizmus problémáját az amerikai szóhasználatban Michael Richards humorista N-betűs szavával jellemezték (nigger), amit az ő megalázó bocsánatkérése követett, a francia változat sokkal mérgezőbb. A legutóbbi eset Pascal Sevran másodrangú tévés személyiség és önjelölt társadalmi kommentátor nevéhez fűződik, akinek nemrégiben adták ki a könyvét, amelyben obszcén rasszista gondolatokat publikált.
Pascal SevranEgy interjúban Sevran kifejtette, hogy Afrika az ott született gyermekek miatt haldoklik azon szülők miatt, akik túl ostobák ahhoz, hogy rájöjjenek, nem tudják táplálni őket. És a kérdésre a válasz? „Sterilizálnunk kellene a Föld lakosságának a felét”- hangzott el Sevran határozott válasza. A köztudottan feltűnési mániában szenvedő Sevran csak ideig-óráig tartó tüzet gyújtott megjegyzéseivel, és egy nyilvános rendreutasításban is része volt a közszolgálati televíziónál levő munkaadójától – bár nem törölték a műsorról vasárnapi programját, amit egyébként sokan követeltek. Az enyhe büntetésen megdöbbenve, Niger kormánya (amely a jelenlegi éhínség egyik áldozata is) kijelentette, hogy becsületsértés vádjával be fogják perelni Sevrant a francia bíróságon.
Sevran nyomdafestéket nem tűrő véleménye csak a legutolsó az egyre növekvő számú rasszista megjegyzések között, amelyek a francia mainstream-et jellemzik. Egy hónappal korábban Montpellier térségben váltotta ki sokak nemtetszését – és valószínűleg az illető pártból való kizárását is – egy szocialista politikai vezető megnyilvánulása, aki azon siránkozott, hogy a francia nemzeti focicsapat mezőnyében „11-ből 9 játékos fekete”. Ez a megjegyzés egy évvel korábban már Alain Finkelkraut filozófus szájából is elhangzott. Finkelkraut Franciaország „fehér-fekete-arab” focicsapatára utalt, amely megnyerte az 1998-as Világkupát és lett a francia társadalmi integráció ikonja. „Ma, a csapat fekete-fekete-fekete, és Európában a nevetség tárgya.” – panaszkodott a filozófus 2006-ban.
DieudonnéMég néhány fekete francia is csatlakozott a vakbuzgó kórushoz: Novemberben, a Dieudonné néven ismert fekete komikus nem kis feltűnést keltve megjelent Jean-Marie Le Pen Nemzeti Front pártjának éves kongresszusán – a szélsőjobboldaliak nem kis örömére, akik úgy tűnt, végre kiküszöbölhetik a rasszista tüneteket anélkül, hogy megváltoztatnák fajgyűlölő álláspontjukat. Az utóbbi két évben a magát baloldalinak valló Dieudonné még túl is tett Le Penen a zsidózásban, egy sor élces antiszemita megjegyzést ejtve el, lekicsinyelve a holokausztot és a zsidókat, mint a feketék és arabok rasszista üldözőit.
Bár ez az előadás általános elutasítást hozott számára, Dieudonné nagystílű bratyizása egy olyan párttal, amelyet a legtöbb francia kisebbség és szavazók a társadalomból kitaszítottként kezelnek, azt jelezte, hogy mint mindenki, a komikus is egy hatékonyabb módszert keresett, amivel a megosztást mélyítő álláspontját népszerűsítheti. Le Pennel való „kacérkodása” Ahmed Moualek támogatására talált, aki Franciaország meghiúsult zöldövezeti lakásépítési projektjének egyik befolyásos hangja. Moualek elmondta, hogy inkább szállna vitába „egy intelligens rasszistával, mint egy ostoba antirasszistával”, célozva arra, hogy míg Le Pen „beszéde időnként sokkolja az embereket, addig ő egy őszinte ember.”
A fajgyűlölő beszéd és a nyilvánosan kifejezett rasszista nézetek növekvő áradata talán még így is kevésbe jelzi a fajgyűlölet terjedését, mint amilyen mértékben a tolerancia határai változnak. Nicolas Sarkozy, belügyminiszter és elnökjelölt tiltakozást váltott ki, amikor egy rasszista tartalmú kifejezést használt, hogy a tavaly a külvárosban lázongó fiatalokat elmarasztalja.
Az integráció eredményeAz a politikai szűrő, amely az Egyesült Államokban arra sarkall egy Michael Richardsot vagy egy Mel Gibsont, hogy bocsánatkérően megalázkodjon egy nyilvánosan közzétett rasszista inzultus után, kevésbé fejlett Franciaországban. A tavalyi forrongások nagy mértékben megmutatták, hogy Franciaország gyengén teljesített az integráció területén, és egyelőre visszazárta magát egy hivatalosan „színvak” nemzeti ideológiában, amely gyakran egyszerűen kikerüli a faji különbségekből adódó problémákkal való szembenézést. Franciaországban a kormány tagjai között sem fekete, sem arab, vagy közel-keleti származású személy sincsen.
Franciaország hivatalosan elutasítja azokat a tevékenységeket, amelyek nincsenek összhangban a minden állampolgárra kiterjedő „színvak egyenlőség” ideáljaival. Ez elméletben mind szép, de a gyakorlatban sajnos nem működik: tehát tovább folytatódik a hátrányos megkülönböztetés, az egyenlőtlenség elterjedt, és a színvakság fogalmai nem összeegyeztethetőek a faji utalásokkal tűzdelt kommentárok egyre növekvő létszámú kórusával. A színvakság esetleg arra is szolgálhat, hogy Franciaországot vakon tartsa a faji diszkriminációra és egyenlőtlenségre, de a harag és a rasszista megnyilvánulások növekvő áradata azt sugallja, hogy a franciáknak hamarosan nem lesz más választásuk, mint nyíltan felvenni a kesztyűt ezekkel a jelenségekkel szemben.