Az amerikai Delaware államban még 1996-ban is akasztottak. A hadsereg egy nem túl régi kézikönyve szerint a kivégzést megelőző napon az elítéltet le kell mérni, majd egy azonos súlyú homokzsákkal főpróbát kell tartani. Meg kell határozni a csapóajtó nyitása utáni zuhanás hosszát: ha túl nagy, leszakíthatja az elítélt fejét; ha túl rövid, akkor a haláltusa akár 45 percig is eltarthat. A hurkot viasszal vagy szappannal kell átitatni, hogy csúszós legyen. A kötelet ki kell főzni és meg kell feszíteni, hogy ne legyen benne bog vagy csomó.
Tragikomikus volt, ahogy a brit újságírók kilenc napig üldözték Tony Blair miniszterelnököt, minősítse már Szaddám Huszein kivégzését. Blair kitett magáért: teljesen elhibázottnak nevezte a kivégzés módját, és támogatta a körülmények kivizsgálására irányuló iraki vizsgálatokat. Sir Menzies Campbell, a liberálisok vezetője, teljesen megcáfolva a hidegvéréről szóló legendákat, magából kikelve közölte: fülsiketítő a miniszterelnök állandósuló hallgatása.
Blair szavai helyett viszont kitört a globális kakofónia. Emberi jogi szervezetek ájtatosan összetették a kezüket, az olasz kormány világméretű moratóriumot kért a halálbüntetésre, Ban Ki Mun, az ENSZ új főtitkára pedig elszólta magát: a halálbüntetés az országok magánügye. (Később helyesbített.)
Nemrég a kivégzés szó jogi fogalom volt: törvényes eljárás végén a vádlott azt kapja, amit megérdemelt. Újságíró le nem írhatta ezt a szót, ha túszejtők lefejezték, felnégyelték tehetetlen áldozataikat. Aztán teret nyert a „kivégzésszerű” szakkifejezés. Ez nem egyebet jelentett, mint a megkötözött áldozat hidegvérrel történő meggyilkolását. Mára maradt a gyűjtőfogalom: kivégzés.
Aki azt hiszi: a szó törvényes értelmében kivégezték például 1989-ben Nicolae Ceausescut vagy 2006 decemberében Szaddám Huszeint – valószínűleg téved. Ceausescut falhoz állították, legéppuskázták, Szaddámot felkötötték, elhallgattatták – végtelen a hasonló értelmű szavak és kifejezések száma.
Különösen felkavaró volt az értékrend szó gátlástalan alkalmazása egy diktátor halála ürügyén. A mekkai zarándoklat, a hadzs idején a ceremónia egyik része a Sátán megkövezése: ez is egyfajta értékrend. A muszlimoknál, a zsidóknál a halálbüntetés természetes – talán csak a hindu szent iratok nem említik.
II. János Pál pápa „finomított” ugyan a halálbüntetés megítélésén, de nem változtathatott a Bibliában több helyen rögzített alapelven. A lex talionis (a megtorlás joga) egyszerű: „Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért.” A különbség talán a bosszú – mert nem egyébről van szó – értelmezésében rejlik.
Az úgynevezett nyugati értékrend folyamatosan finomította emberbarát kivégzési módjait. A pallos, a kerékbe törés, a karóba húzás után jött az akasztás, a sortűz, a villamosszék, a gázkamra, majd a technológiai fejlődés csúcsa – a halálos injekció.
Az Egyesült Államok alkotmányának 8. kiegészítése tiltja a „kegyetlen és szokatlan” büntetést, de a legfelsőbb bíróság szerint a kivégzés önmagában ezzel nem ellentétes. Az ötven amerikai szövetségi állam közül tizenkettőben tiltja törvény a halálbüntetést, a többiben legfeljebb a kivégzés bizonyos módjait nem engedélyezik. Újabban egy szövetségi bíró még a halálos injekciót is kifogásolta, mondván: szenvedést okozhat a szerencsétlennek.
A világ mintegy kétszáz országának több mint egyharmadában sorra ölnek meg embereket – zömükben ezt kivégzésnek nevezik. Állítólag a lakosság arányában Szingapúrban a legnagyobb az akasztottak száma.
Európában, az Egyesült Államokban és talán másutt embereket hivatalosan megölni nem vagy csak nagyon hosszú – tegyük fel, gondos – és alapos bírósági tárgyalás, törvényes eljárás után lehet, ahol a vádlott élhet a védelem minden lehetőségével. Nálunk nem neveznék kivégzésnek azt, ahogy Szaddám Huszeinnel Irakban elbántak. Mi viszont nem vagyunk Irak, és pokolian büszkék vagyunk értékrendünkre – ki-ki a magáéra.
Fodor György munkatárs
