A választókat nem érdekli az ideológia, Bernard Sanders megnyerte a demokrata és a republikánus szavazókat is (fotó: Reuters – Larry Downing)

Bernie Sanders, Vermont magányos politikai bozótharcosa igazi csodabogár. Politikai karrierjéhez egy olyan címkét választott, amely az Egyesült Államok egyes részein még mindig szitokszónak számít. „Demokratikus szocialista vagyok. Szerintem a társadalom célja, hogy összeegyeztesse a gazdaságot és a foglalkoztatást megteremtő vállalkozói osztályt a kormánnyal, és így biztosítsa, hogy mindenki elérjen egy bizonyos életszínvonalat” – foglalja össze politikai hitvallását. Bíznak benne azok is, akik amúgy zsigerből utálják a politikát és a politikusokat, személye pedig meggyőzte a republikánus vagy demokrata szívű szavazókat is.

Ígéretek helyett bizonyítékok

Sanders zseniálisan játssza meg a független kártyát, mégpedig úgy, hogy különválasztja a politikát (politics) és a közpolitikát (policy). A lakossági fórumok műfajában jártas magyar politikusokat is megszégyenítő érzékkel alakít ki kapcsolatokat az emberekkel, el tudja hitetni velük, hogy nem politizál, hanem problémákra kínál megoldásokat. Például az igazságtalannak tartott és mégis milliárdokat felemésztő egészségügyi ellátásra, amelynek reformjával már sok politikus megpróbálkozott – a kilencvenes években épp Hillary Clinton bukott meg vele nagyon látványosan. Nos, Bernie Sanders a praktikus végénél fogta meg a problémát: nyugdíjasok egy csoportjával átment a kanadai határon, és bevásárolt azokból a gyógyszerekből, amelyek az északi szomszédnál lényegesen olcsóbbak, mint az Egyesült Államokban. Az akcióban volt némi teatralitás, a szavazók azonban a pénztárcájukon érezték, hogy Sandersnak igaza van.

Nem jellemző rá a szakmával járó politikusi óvatosság, kimondja, amit gondol. Több demokrata politikussal szemben, aki 2003-ban az iraki invázió mellett szavazott, majd a kampányban hirtelen a háború ellen fordult, ő mindvégig ellenezte az amerikai beavatkozást, és felszólalt a szabadságjogokat megnyirbáló hazafias törvény ellen is. Tiszta szívből utálja a nagyvállalatokat, és meg van győződve arról, hogy az állam – a magánszektorral ellentétben – nagyon sokat tudna tenni az állampolgárokért. Ha akarna. Sanders mondataiban rendszeresen felbukkan Norvégia, Svédország vagy éppen Finnország mint a jóléti állam erős bástyája, ahol olyan, az amerikai valóságtól elrugaszkodott fogalmak is részei a mindennapi valóságnak, mint a mindenkinek járó egészségügyi ellátás vagy a tandíjmentes felsőoktatás. A szocialista politikus pedig szívesen sokkolja hallgatóit olyan információkkal, mint hogy Norvégiában a szülők egy évig csak azért kapnak fizetést, hogy gondoskodjanak a gyerekükről.

Külön utakon

Sanders Brooklynban született, szülei lengyelországi zsidók voltak, édesapjának a családja nem élte túl a holokausztot. A Chicagói Egyetemen tanult, dolgozott ácsként és újságíróként is. Először 1972-ben indult a szenátusi versenyben egy szocialista párt színeiben, és első nekifutásra 2,2 százalékot tudott szerezni. Két évvel később ismét megpróbálta, de ekkor sem jött össze a győzelem. Átértékelve esélyeit, legközelebb már csak Burlington város polgármesteri címét pályázta meg, és tízszavazatnyi különbséggel meg is nyerte a választást 1981-ben. Az ötvenes évek kommunista boszorkányüldözéseinek emlékéből merítve sokan csak Burlingtoni Népköztársaságként emlegették a várost, Garrison Nelsonnak, a Vermonti Egyetem politikaprofesszorának pedig a televízióban kellett elmagyaráznia, hogy nem várható szovjet támadás a szomszédos légitámaszpont ellen. Bernie hívei mindenesetre kiérdemelték a „sanderisták” becenevet, de ellenfeleinek is rá kellett jönniük: komolyan veszi magát és a vállalásait is. Rendbe tette Burlington költségvetését, ha telefonon keresték, mindig felvette a kagylót, és nemegyszer hajnali kettőkor jelent meg a tűzoltóknál vagy a közterület-fenntartóknál mindaddig, amíg nem javítottak a szolgáltatásokon. Mindemellett megszerzett egy baseballcsapatot is, és természetesen Vermonti Vörösök a neve. Háromszor választották újra a polgármesteri székben, maga mögé utasított demokrata és republikánus jelölteket is, de sikerült legyőznie azt az ellenfelét is, akit mindkét nagy párt támogatott.

Sandersnak ezek után független jelöltként hatszor sikerült bekerülnie a képviselőházba. Irodája falán ott függ Eugene Debsnek, az amerikai Szocialista Párt 1912-es elnökjelöltjének a képe. A szavazóit viszont nem igazán érdekli, hogy a republikánusok rendszerint szélsőségesnek bélyegzik. Sanderst pedig az nem érdekli, hogy a demokraták szeretnék befogni őt a saját táborukba.

Kifizetődő függetlenség

Az időközi választások kampányának kezdetekor a demokraták felajánlották ugyan, hogy Sanders indulhat az ő színeikben, a sokat próbált politikus azonban határozottan elhárította az ajánlatot, és kitartott a függetlenség mellett. A demokraták segítsége így abban merült ki, hogy nem állítottak saját jelöltet, Sanders kampányához pedig a párt olyan nagyágyúi vonultak fel, mint Charles Schumer New York-i szenátor, Harry Reid szenátusi frakcióvezető vagy a vermonti kormányzó, a párt elnökjelöltségéért is induló Howard Dean. Ellenfélnek megmaradt a meglehetősen unalmas, ám annál gazdagabb republikánus jelölt, Richard Tarrant: hétmillió dolláros kampánnyal próbálta meg felvenni a versenyt Sanders népszerűségével. Nem sikerült neki. A tizenhat évnyi képviselői megbízatás után a szenátusba is beszavazták Sanderst a vermontiak.

Az amerikai politikai rendszerben a független képviselő a fehér holló kategóriájába tartozik, ezt a tényt támasztja alá az is, hogy a múlt héten a munkáját megkezdő szenátusban is mindössze ketten vannak, akik sem demokratának, sem republikánusnak nem vallják magukat. Igaz, a másik független képviselő, a washingtoni veteránnak számító, 65 éves Joe Lieberman az előválasztásokon még demokrata jelöltként indult, pártja azonban több fantáziát látott a kampányát az Irak-ellenes álláspontra kihegyező újonc Ted Lamontban, és kihátrált Lieberman mögül. A tavalyi év politikai divatja – a szókimondó háborúellenesség – még elég volt Lamontnak, hogy megszerezze a demokrata jelöltséget, a szenátusi posztot azonban már Lieberman nyerte el, függetlenként. A jelenlegi helyzetben ugyanakkor a függetlenség azt is jelenti, hogy a két politikus, Sanders és Lieberman a demokratákkal szavaz majd, ők biztosíthatják tehát az eddig ellenzékbe szoruló párt minimális többségét a szenátusban is.

Vándor Éva