Az utóbbi időkben, különösen a csípőcsont- és combnyaktörésem miatti két műtétem és két hónapi kórházi tartózkodás után, végre idehaza vagyok, barátaim, ismerőseim fölkeresnek, és egyre többször hallom feltenni a kérdést: Feri bácsi, meg tudja-e mondani, mi a hosszú életnek – a szellemi frissesség megtartásával – a titka?
Erről a problémáról évek óta nemcsak sokat gondolkozom, hanem legalább ugyanannyit vitatkoztam is egy Párizsban élő magyar biokémikussal, Róbert Lászlóval, aki az MTA-nak is levelező tagja – akárcsak jómagam. Ő már több tudományos és népszerűsítő könyvet publikált, nemcsak franciául, angolul – sőt ha jól tudom, magyarul is – az agy működéséről, ami nyilván a legfontosabb az életkor idejének meghatározásában, persze a véletlennek hitt, esetleges halálos balesetek kizárásával. (Más kérdés persze, hogy van-e véletlen? Ugyanis szerintem nincs, csak véletlenül fordulhat elő, mint azt egy bolognai szép diáklánynak feleltem.)
A kérdésről persze sok tudományos és népszerűsítő tanulmányt írtak, már a görög filozófusok is foglalkoztak vele. Az életkor meghosszabbodásának több okát fedezte fel már a tudomány. Hogy csak néhány példát mondjak: az életforma, amit az ember választ nevelkedésekor, az étkezési mérséklet, ami például kiküszöbölheti a koleszterin- szint növekedését, a nem dohányzás, az alkoholnak franciásan mérsékelt fogyasztása, a gond, amelyet a test követelményeire fordítunk, mint a mozgékonyság, sportolás. Sok része van a kor határainak kialakításában az élet jó ritmusának, a stressz elkerülésének, a nyugodt és munkás életvitelnek, amely kihasználja a szórakozás, pihenés és a jó alvás által nyújtott lehetőségeket is.
Ezeknek a kritériumoknak – amihez a normális szerelmi és családi életet is hozzá kell kötni -, azt hiszem, megfeleltem. Erre tanított nyomdász, könyvkiadó és szerkesztő édesapám és nagyszüleim. A családi életforma, amelyről már Montaigne mester is megállapította – sőt még Jean-Jacques Rousseau is, -, hogy mennyire fontos benne, ha bárki a gyermekkorát nyugodt, békés és egymást szerető családban töltheti. Ehhez persze hozzájárult a tanítóikkal és tanárokkal való megértő viszony, amelyben szülővárosomban részem volt a zsidó elemiben, amelybe több keresztény fiú járt, mint zsidó, mert ott a német nyelvvel is meg lehetett ismerkedni. Bár édesanyámat ötéves koromban elvesztettem, és a veszteség manapság is szorongatja a szívemet, mégis mondhatom, hogy boldog gyermekkorom volt.
A személyes szerencsének is nyilván része lehet abban, hogy immár közel jutottam századik életévemhez. De ez a megállapítás, úgy látszik, vonatkozik apai, anyai családom férfi tagjaira is, kivéve édesapámat. Őt Auschwitzba szállították, miként a Magyarország különböző tájain élő más családtagjaimat is, mintegy harmincat.
Ezzel kapcsolatban talán jeleznem kell egy hibámat, amelyet soha nem bocsátottam meg magamnak és amiben feleségem is osztozott 67 éves házasságunk alatt: képtelenek voltunk bárkit is gyűlölni, beleértve nyílt ellenségeinket is. Valahogy velem született az érdeklődés az emberek iránt, és amikor észrevettem, hogy valaki nem kedvel, megpróbáltam kitalálni, miért talál utálatosnak.
Róbert László tudós barátomnak egyszer azt vallottam, úgy vélem, elég sok megpróbáltatásom idején is voltaképpen a kíváncsiság tartott életben. Édesapám szerkesztőségi irodája után, ahol az első világháború idején sokat tanultam, tulajdonképpen mindig viszketett bennem a kíváncsiság az emberek viselkedésének okain túl a magam lelkiállapotai iránt is. Ez arra a meggyőződésre juttatott, hogy minden emberi lényben meg lehet találni a jóindulatot, a kölcsönösség érzékenységét, az őszinteségre való hajlamot. És amíg az ember nemcsak arra kíváncsi, hogy mi történik körülötte vagy messze tőle, hanem arra is, hogy ami történik, hova vezet, akkor valójában örökké buzgó forrásra találtunk. A jövő elképzelése legalább annyira érdekelt, mint az elmúlt dolgok, az emlékek újraélése. Ezért lett belőlem előbb irodalmi kritikus, azután történész és végül újságíró is. Valami „prófétai” örökség ösztökélt arra, hogy kitaláljam, mi lesz velünk holnap, ötven vagy száz év múlva.
Úgyhogy örömmel olvastam a minap egy angol tudományos lapban, hogy egy amerikai, pszichológusokból és antropológusokból álló egyetemi munkacsoport valamivel közelebb jutott a hosszú élet titkának megfejtésében. Többévi kutatásuknak az volt az eredménye, hogy minél több időt tölt az ember tanulással, annál több az esélye a hosszú életre. Márpedig ami engem illet, a tanulást és okulást nem hagytam abba soha. Még ma is az a piarista diák vagyok, aki tizennyolc évesen az országos tanulmányi verseny első díját kaptam meg azért az értekezésért, amelyet Vörösmarty Mihály életbölcseletéről írtam a Gondolatok a könyvtárban című, megrendítően csodálatos költeményének margójára.
Az amerikai munkacsoport kötetnyi statisztikájából az is kiderült, hogy a tudósoknak, gondolkozó művészeknek nagyobb az esélyük akár a száz életév elérésére is, mint például egy könyvkötőnek vagy bankhivatalnoknak, még ha az illető kulturált, de nem szenvedélyesen önművelő ember. A munkacsoport mindenesetre arra lyukadt ki, hogy az agyműködés intenzitásának fenntartása, a szerelem folytatása nyugdíjaskorban is az egyik fő oka az élet meghosszabbodásának.
Így fedeztem fel: nem rossz úton jártam, amikor azt mondtam Róbert Lászlónak, ha nem érdekelne még mindig az emberiség sorsa, a tudomány haladása, a hitigazságok és az igazi észigazságok különbsége, ha nem érdekelne, mikor fog eljutni Ádám és Éva ahhoz, hogy megízlelhesse az élet fájának gyümölcsét, vagyis mindentudók legyenek, akkor, azt hiszem, nyugodtan fordulhatnék a fal felé, azután, hogy mindenkitől és mindentől szépen elköszöntem.
Milyen csodálatos érzés nem félni a haláltól (csak a szenvedéstől) és – bármilyen ellentmondásosan hangzik is – hogy az agyműködés elmúltával egy egész élet tapasztalata is eltűnjön a porban és hamuban. Ámde még nehezebb elképzelni, hogy ugyanaz az ember ugyanabban a formában, a koponyájában működő számítógép továbbműködésével túlélje halálát, amikor már a szíve is megszűnt dobogni.
A szerző a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője
