WAGNER ISTVÁN
Végletek között ingázott
Tárlat
Noha sohasem volt szürrealista, hanem inkább posztimpresszionistaként definiálhatnánk, manapság Frida Kahlo karizmatikus személyiségével és tragikus sorsával szokás párhuzamba állítani a fiatalon elhunyt Amrita Sher-Gil (1913-1941) életét és művészetét. Legalábbis azokban a szakmai körökben, ahol ismerik az indiai-magyar származású festőnőt, mert munkássága javarészt még fehér foltnak számít az egyetemes művészettörténet-írásban. A felfedezés örömével világpremiernek tartják most a bajorok is retrospektív tárlatát Münchenben, bár becsületükre legyen mondva, hogy korrekten közlik az előzményeket. Kezdve a család bölcs döntésével, amikor hagyatékának javarészét az indiai államra bízták, amely az alapját képezte aztán Újdelhiben a National Gallery of Modern Art 1954-es megnyitásának. Folytatva a Tate Britain 1982-es londoni kollektív kiállításával (amikor ő egy volt a hat indiai festő közül), aztán a Centre National des Art Plastiques 1985-ös párizsi csoportos tárlatával (amely a francia földön működött indiai piktorokra koncentrált), végül az Ernst Múzeum 2001-es budapesti vállalkozását említik (amely immár kizárólag Amrita Sher-Gil indiai-francia-magyar vonatkozásait vizsgálta). Azt hiszem, mi is elfogadhatjuk azt a diplomatikus konklúziót, amelyet Münchenben megfogalmaztak: világviszonylatban ez az eddigi legterjedelmesebb bemutató, amely oeuvre-jének szinte kizárólagos közgyűjteményi birtokosa jóvoltából India határain túl látható.
A magyar kulturális turista már a lépcsőházban örömmel fedezheti fel német földön élő unokahúga, Navina Sundaram Családi album címmel erre az alkalomra készült félórás filmjében a kiskunhalasi szénakazlakat vagy az alföldi szélmalmot és a falusi temető fehér sírköveit. A pannókon szívesen olvashatja budapesti születésének említését, írói és fotográfusi vénájú szikh arisztokrata apja mellett magyar-zsidó nagypolgári származású édesanyjának operaénekesi és zongorista tehetségét, vagy azt a tényt, hogy egy időben Bartók Bélával egy házban laktak. Nem hallgatják el azt sem, hogy a família vidéki birtokán Amrita már gyermekként megismerkedett a magyar népmesékkel, a vitrinekben korai rajzain és akvarelljein ezeknek figurái keverednek az első némafilmek hőseivel. „Katica sosem viselt kesztyűt…” – böngészhetjük az egyik irkalapon a kisiskolás képaláírást. A família korabeli felvételeiből kinagyított óriásfotókon dunaharaszti csónakázások, csoportos fürdőzések és napozások idézik a vidám vakációkat, miközben átütő festői tehetsége miatt már tizenhat évesen elkezdte művészeti tanulmányait az École des Beaux Arts kurzusain. Amrita hol hagyományos indiai száriban, modern francia estélyi ruhában vagy vitézkötéses kosztümkabátkában pózol, a falusi búcsúkra pedig magyar népviseletbe öltözött, mint ahogy a párizsi bohémélet jelenetei is váltakoznak az itthoni családi együttlétekkel a vidéki kúria teraszán és parkjában avagy fővárosi erkélyükről nyíló panorámával.
A francia fővárosból hol angolul, hol pedig magyarul levelezett édesanyjával, amelyekben – többek között – áttételesen szó esik feltételezett biszexualitásáról is, de számunkra sokkal fontosabb beszámolója 1934-ből, amelyben a fölött örvendezik, hogy rajongva szeretett barátnője – Lang Edit zongoraművésznő – jóvoltából eljuthatott a Hatvany-villába, ahol megismerhette a báró remek magángyűjteményét, és bár ezt külön nem említi, benne valószínűleg Courbet téli táját is. Még érdekesebb ugyanebből az évből egy másik levelének kitételét olvasni: „Biztos írta már a Gáspár Margit (igazán nincs benne semmi „Miklósos”), hogy fent voltunk nála. Várakozáson felül rendes nő volt. Csendes, egyszerű, egész szimpatikus. Nagyon rábeszélt arra, hogy írói pályára lépjek! Mivel felfedezni vélt bennem olyan eredeti vagy éleslátásbeli képességeket, amik e pályához szükségesek…” Az egyik terem közepén felépített fekete labirintusban non-stop videovetítés folyik, egyszerre két vásznon is, a nagypolgári família látványos társasági életéről és „úri passzióiról”, zenei aláfestésként magyaros zongoradarabokkal, francia sanzonnal vagy indiai szitármuzsikával.
Saját feljegyzései szerint Amrita Sher-Gil példaképe volt a „paraszt Brueghel” flamand falusi világa és Gauguin egzotikus tahiti periódusa éppúgy, mint a nagybányai iskola vagy a naiv vásári piktúra, majd pedig a hindu templomok monumentális freskófestészete és az ázsiai miniatúraművészet egyaránt. Ebből az eklektikából alakult fokozatosan egyéni stílusa, amely a statikus beállítás és a vérbő kolorit kontrasztjával sokkol, de kiteljesedését megakadályozta hirtelen halála. Münchenben kizárólag hazai vonatkozású festményei is viszonylag széles tematikai és formai skálát képviselnek. A Pihenő akt (1933) modern frizurás unokahúgát örökíti meg, amint „ágyban, párnák közt” fekszik, a francia műtermi modellek frivolságával. A Burgonyahámozó nő (1938) félprofilban ülő, meditatív alakjával az asztalon zöldpaprika, paradicsom és kék zománcú kancsó harsány csendélete konkurál. A Falusi vásár Magyarországon (1939) dekorativitása beillene akár naiv festők karácsonykor forgalmazott képeslapjának is. Előtérben talicskán ülő nagykendős kofák és subás-gubás parasztok kucsmában vagy kalappal, amint zöldséget, gyümölcsöt árulnak kupacokban, itt-ott tele zsákok meg üres vesszőkosarak. A háttérben vakítóan fehér templomtorony rajzolódik a téliesen sötétszürke égboltra. Miközben ez a három vászon az újdelhi közgyűjteményből jött, Hegymegi Kiss Áron budapesti magántulajdonából érkezett az 1939 táján festett Kertben. A korallpiros cseréptetejű nyaraló krómsárga falára zöld szőlőinda kúszik, a faragott lábú fehér asztalon három alma virít a tányérban, mellette pedig a korábbról már ismert füles-fedeles kanna kobaltkék színfoltja mint afféle „szívélyes üdvözlet Nagybányáról”.
(Amrita Sher-Gil életműve Münchenben, Haus der Kunst – megtekinthető 2007. január 7-ig.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 01. szám
