Forrás: ÉS

Visky András

Történetek

A fogság és a szökés könyvéből

Csodák

Eljött az idő, amikor a Tanítvány írásmagyarázatát egyre többen hallgatták, még a környező városokba is elment a híre, milyen mélyrehatóan boncolgatja a szent szövegeket, mérlegre tesz minden egyes szót, képzőt és ragot, megkérdőjelezi a legbölcsebb írástudók általánosan elfogadott magyarázatait, akiket pedig korábban egyöntetűen az isteni történet követésre méltatlan szereplőinek tartottak, a Tanítvány egészen más színbe tüntetett fel, ítéleteket változtatott meg, bőkezűen igazságot osztott, sőt addig elment, hogy egészen más hanghordozással olvasott fel jól ismert szövegrészeket.

Sokan nem értették a Tanítvány fejtegetéseit, de még ők sem tudták leküzdeni azt a gyönyörűséget, hogy azok között foglalhatnak helyet, akik azt állítják magukról, kiválóan értik, miről beszél, sőt elmés kérdéseikkel újabb mutatványra ösztönözték a kitérőkre mindig kész beszélőt, a hallgatóság nagy megelégedésére.

Az új tanításra kíváncsi zarándokok, valamint az Írás szenvedélyes értelmezőinek a száma nőttön-nőtt, nem különben a Tanítvány csodálóinak a tábora is, csak éppen az élete nem változott meg senkinek a hallott tanítás hatására, a betegek nem gyógyultak meg a környezetében, a reménytelenek reménység nélkül éltek továbbra is, a tudatlan állatok pedig sokak harsány nevetésétől kísérve nyüszítve menekültek előle, valahol csak megjelent a mindig sietős léptű ifjú tudós.

A Szentéletű távolról figyelte a Tanítványt, de nem avatkozott közbe, időről időre még ő is elment meghallgatni a soron következő előadást, sőt még az is megtörtént, hogy kérdéseket tett fel neki, őszinte érdeklődést tanúsítva.

– Lehet, hogy már menthetetlen – unszolták egyesek a Szentéletűt kétségbeesetten.

– Még nem az – mondta Ferenc. – Ha majd csodákat is tesz, akkor futotta végig a pályát.

A csend

– Hogyan hallható meg a Magasságban Lakozó szava, ha egyáltalán meghallható? – kérdezték a fiatalabb cellatársak Richárd rabbitól. A rabbi hosszú hallgatás után így válaszolt:

– Miután három évet egyedül töltöttem el egy föld alatti, sötét magánzárkában, majd ismét emberek közé kerültem, elcsodálkoztam a szűnni nem akaró, hiábavaló beszéden. Akkor megértettem, a Világ Ura azért szabta ki rám a súlyos ítéletet és vetett börtönbe, mert róla beszélni már tudok, de vele együtt hallgatni és csendben lenni még nem. A magánzárka kellett hozzá, csak ott bírt megtanítani erre.

Forrás

A legsötétebb időszakban történt, amikor a megvadult hatalom egyre-másra végeztette ki a hűségeseket, nőket, férfiakat egyaránt, a fiatal fiúkat és lányokat sem kímélte. A halálok halálára ítélték őket, hóhérok serege vetett kötelet a nyakukba és húzta fel őket a szörnyűséges fára.

A Szentéletű, aki még szabadlábon volt, de már várta sorsa beteljesülését, megkérdezte az asztal körül ülőket, mikor tesz említést arról az Írás, hogy a forrás fölfelé folyt volna.

Voltak, akik a választott nép előtt ketté vált Jordánt emlegették, amikor megállt a felülről folyó víz, a Sóstenger felé aláfolyó pedig, ahogyan olvassuk, egészen elfuta, úgy okoskodva, hogy a megtorpant folyóvíz akár fölfelé tartónak is mutathatta magát, mások meg, ismerve Ferenc észjárását, a törvényért a Sínai-hegyre fölmenő Mózest tekintették olyan forrásnak, amely fölfelé folyt éppen a szent hegyen, de senki nem találta meg a helyes választ. Amikor a hosszú vita elcsigázta őket, unszolni kezdték a Szentéletűt, feleljen ő a feltett kérdésre, ugyan mikor folyt a forrás valaha is fölfelé, egyáltalán folyt?

– A bitófán – válaszolta, anélkül, hogy bármilyen magyarázatot fűzött volna hozzá, vagy bármikor máskor ezt a kérdést szóba hozta volna.

A kert

Egyik álmában a Tanítvány a Szentéletűt látta kertjében sétálni, kora hajnalban, amikor még a nap első sugarai sem látszottak, és csak néhány éber madár hallatta a hangját.

Fölébredvén eszébe jutott, gyermekkorában hányszor láthatta Ferencet gyümölcsfái között, úgy járt a gondosan kaszált füvön, mintha máris felhőkön lépkedne és a köréje sereglett kíváncsi és köztudottan butácska angyalokkal társalogna az Írás titkairól.

Az álom és az emlék megtöltötte a Tanítvány szívét bizakodással, elhatározta hát, hogy követni fogja álmában megjelent mestere példáját, változtat életrendjén és mindennap kora hajnalban, amikor a nap első sugarai sem látszanak még, és csak néhány éber madár énekelget az ágakon, kimegy a kertbe elmélkedni.

Elhatározását azonban nem követte tett.

Arra várt, hogy álmában megjelent mesteréhez iránti hűtlensége miatt a Világ Ura elveszi tőle a kertet és valaki másnak adja, aki majd kivágja a fákat és beépíti a területet.

De a Világ Ura nem vette el tőle a kertet.

Megvizsgálni az Írást

A Tanítvány kora reggel ezekkel a szavakkal fordult a Szentéletűhöz:

– Mester, megvizsgáltam az Írást, és…

– Máris rossz! – vágott a szavába Ferenc. – Akkor gyere hozzám, ha az Írás vizsgál meg téged.

A süket és a vak

Mesélik, hogy a fogságot követő rövid időszakban, amikor még Ferenc teljes ismeretlenségben munkálkodott egy partiumi kis faluban, egy alkalommal csaknem üres templomban tartotta meg a heti rendtartás szerinti írásmagyarázatot. Csak Zele, a templomszolga volt jelen, szokott helyén ült a karzaton, az orgona melletti padon, és a nagyothalló Rebeka néni, aki a főbejárat melletti leghátsó padban foglalt helyet.

A szertartás végeztével Zele megkérdezte a Szentéletűt, miért mondta végig hangos szóval a tanítást, hiszen senki sem volt kíváncsi rá, kivéve a soha egyetlen alkalmat el nem mulasztó Rebeka nénit, aki, ha nem tudná Ferenc, süket, és ezért végigbóbiskolja még a közös éneklést is.

Ferenc, mint akit álmából riasztanak, így válaszolt:

– Hogy ne lett volna itt senki, ezt állítod? Ugyan! Mózes és a pátriárkák le nem vették rólam rettenetes tekintetüket mialatt beszéltem, Ézsaiás csak nagy üggyel-bajjal tudta féken tartani Ráguélt és Száriélt, a lesújtani kész angyalokat, és ott szorongtak a padokban a bölcsek mind, az apostolok és a tudós atyák, a mártírok és a huszonnégy vén. Kész csoda, hogy életben maradtam, Rebeka néni süketsége és a te vakságod után áhítoztam félelmemben. Nem szakíthattam félbe a beszédet ilyen hallgatóság előtt, végzetes udvariatlanság lett volna. Nagy kegyelemben részesültél Zele fiam, hogy Isten elvette látásodat erre az időre és semmit nem vettél észre mindebből.

Otthon

Gyermekkorában a szülőfalujában a Szentéletűt mindenki, beleértve még a dúsgazdag, kemény szívű Magosékat is, akiket pedig joggal a legbüszkébbekként tartott számon az egész falu, Ferike úrfinak szólította. Ő arra gondolt, valamiféle derűs félreértés áldozata, hogyan is lehetne ő úrfi, semmije sincs, nem is lesz, nincs is szüksége semmire. Már majdnem átlépte a felnőtt kor határát, amikor kiderült számára, el kell mennie innen, hogy végre elfelejtsék ezt az örökös úrfizást. Akkor dőlt el benne véglegesen, átszöki a határt Gellért költővel, Magyarország felé veszi az útját, és ott keres tanítómestert magának. Mikor aztán évek múltán visszajött, és életében először fölment a szószékre, hogy az övéihez szóljon, tüneményes beszéde alatt egyenként kimentek a templomból az emberek, és mikor befejezvén a tanítást ő is kijött az istentisztelet végére egészen kiürült szent hajlékból, a falu népe egy akarattal megdobálta.

– Végre megérkeztem! Végre itthon vagyok! – mondta ragyogó arccal Ferenc, meg sem kísérelve, hogy a záporozó kövek és a napon keményre száradt tehéngané elől elhajoljon.

Mózes és Áron

A vizsgálati fogság ideje egyre inkább elhúzódott, de a vádirat még mindig nem került tető alá, hiszen semmilyen felforgató tevékenységet nem tudtak a Szentéletű és társai számlájára írni. Egyik alkalommal a vizsgálat lefolytatásával megbízott főtiszt a következő váddal állt elő:

– Ti állandóan az Írást bújjátok, és a népet is az Írás tanulmányozására ösztönzitek, tiltjátok a hetednapi munkát még a betakarítás idején is, elvonjátok az embereket a dicsőséges új világot felépítő munkáktól. Ez a bűnötök.

Mikor befejezte, Ferenc fia Ferenc, a Szentéletű minden tagját szent remegés kerítette hatalmába, ott helyben leborult, és a következő szavakkal köszönte meg a Világ Urának mérhetetlen jótéteményeit:

– Hálát adok neked, Világ Királya, hogy ekkora tisztességet szereztél nekünk, hogy bennünket is azzal vádoljanak, mint Mózest és Áront, a te szolgáidat. Mert így szólt a Fáraó, a Tóra szerint: „Mózes és Áron! Miért vonjátok el a népet az ő munkáiktól?”

Temetés

Az ítélet kihirdetését követő napokban Ferenc fia Ferenc, a Szentéletű napokig nem vett magához ételt, a bedeszkázott ablakra függesztett szemmel nézett messzire, némán és mozdulatlanul. A hetedik napon, amikor már alig pislákolt benne a Lélek, és arra sem volt ereje, hogy fogódzkodás nélkül álljon, odalépett hozzá Anti, és ezt mondta:

– Ha nem temeted el feleségedet és gyermekeidet, ha nem szakítod el tőlük szívedet, hiábavalóvá teszed a Világ Ura döntését, aki ide küldött téged az oroszlánok vermébe. És látva hűtlenségedet, mindannyiunkat kienged hamar, az üldöztetés pedig újra elkezdődik hétszeres kegyetlenséggel, mindaddig amíg nem talál fiakat, akik készek eljönni a fogságba Izrael elveszett juhaiért.

Akkor Ferenc magához hívta társait, akikkel együtt volt a cellában, kért tőlük nyolc szappandarabkát, majd miután magához vette az apró kavicsokként világító törmelékeket, megjelölte őket egy-egy betűvel és lerakta őket maga elé, az egyiket a feleségéért, hetet a gyermekeiért, és késlekedés nélkül belefogott a temetési szertartásba. Elmondta a temetési beszédet, közösen elsuttogták a Mózes imáját a kilencvenedik zsoltár szerint, végül pedig Richárd rabbi kaddist mondott, egyet-egyet a gyermekekért és a feleségért.

A temetési szertartás végeztével vizet kért, szó nélkül elfogadta Bátyustól a megtört és feléje nyújtott málékenyeret, és miután evett és ivott, járni kezdett az ágyak között, anélkül, hogy fogódzkodott volna.

Az Írás szava

Antitól, az északi vidékek tanítójától hallották ezt az első fogságból származó történetet:

Amikor az egyik reggel nem tudtam fölemelkedni az ágyból, megfogtak és átvittek a holtak házába. Ez egy óriási barakk volt, oda fektették egymás mellé a végelgyengülésben szenvedőket, onnan pedig hajnalonta közös sírokba szállították azokat, akikben nem volt vagy alig volt már élet. Már hosszú idő óta nem bírtam összezárni az állkapcsaimat, száraz volt a szám, mint a tüzes kemence. Halott voltam a holtak között, és vártam a hajnalt, hogy szekérre rakjanak és kivigyenek engem is a frissen megásott gödörbe. Szürkületkor belopózott hozzám egy fogoly, és egy papírfecnit nyújtott át nekem, amire a következő, Írásból vett idézet volt írva: „Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről: nyisd szét a te szájadat és betöltöm azt.” Akkor úrrá lett rajtam a harag, minden maradék erőmmel pereltem a Világ Urával: „Csont és bőr vagyok, szétnyitotta számat a kór, már éhségérzetem sincs, bizony belém költözött a halál, és Te ezt küldöd nekem vigasztalásul?!” Akkor az egyik altiszt jókora taligát tolva maga előtt, átment a barakkon. A taligán a tiszti konyha ellátmányát, kenyeret, túrót, tojást, friss zöldségeket vitt. A járgány valahogy megakadt a priccsemben, és oldalra borult. Odavonszoltam magam négykézláb, és segíteni kezdtem. Amikor a végére értünk, az utolsó öl eledelt visszadobta a priccsemre. Összeszedtem minden erőmet, még jobban szétnyitottam a számat, ahogyan az Írás parancsolta, és enni kezdtem. Rövid idő múlva ismét megerősödtem, és munkára jelentkeztem.

A Szó felborította a szekeret, és felborított engem is, tette hozzá a Tanító.

Szamár

Sokan voltak azok, akik valamilyen módon a Szentírás képtelenségeit próbálták bebizonyítani Richárd rabbinak, és ha csak tehették, vitába szálltak vele. Egyik alkalommal ezt mondták neki:

– A Bibliában az áll, hogy Bálám próféta szamara beszélt. Hogyan is állíthat ilyet a szent könyv, hiszen lehetetlen egy állatnak beszélnie?

– Valóban lehetetlen – mondta erre a rabbi -, de az Írásban nem azt olvassuk, a szamár kezdett el beszélni, hanem azt, hogy: És megnyitá az Úr a szamárnak száját. A szamár nem magától beszélt, hanem a Világ Ura, akinek neve legyen áldott, vitte végbe a csodát. Az egész Írás az Örökkévaló cselekedeteinek a könyve, aki nem így olvassa, bizony a szamárnál tudatlanabb.

A hetedik pecsét

A tanítók cellájában napokig tartó vita alakult ki a halálfélelemről. Voltak, akik azt állították, az utolsó ítélet okozza a halálfélelmet, és ettől hívő és hitetlen egyképpen retteg, mások avval érveltek, hogy az ember örökkévaló életre teremtetett és nehezen tud megválni testétől, ismét mások azt ecsetelték hosszasan, hogy a halál pillanatában végigpörög előttünk az egész életünk filmje, és ettől a szembesüléstől félünk.

Miután már mindenki elfáradt a szenvedélyes szóváltásban, Richárd rabbihoz fordultak, hogy megtudakolják az ő véleményét is a halálfélelem dolgában. Richárd rabbi ezt mondta nekik:

– A halálfélelem a hetedik pecsét miatt van, amiről János, a látó beszél. Mert azt olvassuk a Jelenések könyvében, hogy amikor a Bárány felnyitotta a hetedik pecsétet: „lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy fél óráig”. Mindannyian attól félünk, nem fogunk tudni csendben maradni fél órán át, és a külső sötétségre vettetünk.

Kísértés

Történt egyszer, hogy a tanítók celláját sötétség és búskomorság szállta meg, egyikük sem tudott örülni már a másik jelenlétének, betegség gyötörte testüket, és hatalmába kerítette őket a szeretteik utáni emésztő vágy. Ha az ablakra néztek, akkor csak a rácsokat látták és a mindig zárva tartott zsalut, ha pedig egymásra tekintettek, akkor meg ki-ki önmaga elfogyatkozó erejét és a rohamosan romló testet volt kénytelen szemlélni. Jánoska, a Nevetés Gyermeke már csak negyedére zsugorodott tüdővel vette a levegőt, a Szentéletűt súlyos vesebántalmak gyötörték, Richárd rabbit tüdővész támadta meg, Bátyusnak úgy tönkrementek a lábai a Duna-csatorna építésénél, hogy csak vonszolni tudta magát, Sándor, az Angyal naponta többször is elájult, és már nem bírta teljesíteni a kiszabott normát, Józsefen, az óráson egyre jobban kezdett elhatalmasodni az elmebaj. Mind gyakrabban fordult elő, hogy nem szelíd bárányokként viselkedtek az őrökkel, hanem öklelő kecskék módján. Félrehúzódva, magukba roskadva töltötték napjaikat, visszhangtalan, süket csendben.

– Vajon helyesen cselekedtünk-e, amikor ellenálltunk és nem szűntünk meg legalább egy időre nyilvánosan és házanként tanítani és tanulni az Írást? – szólalt meg egyik nap Anti, az északi vidékek tanítója megtörten, majd szavainak a Szentírás szavaival is nyomatékot adott. – Mert áll a próféta szava, mikor ezt mondja: Azért hallgat az eszes ebben az időben, mert gonosz idő ez.

Az Írás ítéletét hallva még nyomasztóbb lett számukra kilátástalan helyzetük, és már mindannyian az árulás küszöbén toporogtak, elfogyatkozó erővel. Akkor, a legfelső ágyon, föltápászkodott a Szentéletű, és ezt mondta:

– Igazat mond az Írás, bizony hallgat a bölcs a gonosz időkben. De kire hallgat? – A kérdés mint a Lélek friss fuvallata ismét bizakodással töltötte el a megfáradt foglyokat, nemcsak az Írás szavaira emlékeztek már, hanem a megszólító hangra is.

– Bizony tolvaj és rabló az, aki keserűségében elválasztja a szót attól, aki szól – mondta akkor töredelemmel Anti tanító, és visszatért belé is a lélek.

A lépcső

– A szószékre vezető lépcsőnek lefelé kellene haladnia – mondta a Szentéletű tanítványainak, és ugyanezt mondta másnap a templomban is, nem is mondta, sokkal inkább fölkiáltott a szívében, fölfelé lépkedve a lépcsőn.

A közepéig sem jutott, amikor a lépcsősor megváltoztatta irányát: a szószék a templom legmélyebb pontja lett, a Mózes-szék pedig a legmagasabb.

Azon a napon a parázna Gómerről, Diblajim leányáról beszélt, akit Hoséá ben Beéri prófétának a Világ Ura parancsára feleségül kellett vennie, hogy a hűtlenség bűnét nyilvánvalóvá tegye a Teremtőtől elszakadt nép előtt. Amikor az írásmagyarázatot bevégezte és áldást mondott, elindult a szószékről a Mózes-szék felé, de olyan hosszú időbe telt, amíg az utolsó lépcsőfokhoz ért, hogy a záróéneket szent rettenettel többször is elénekelte a gyülekezet.

– Sehogy sem tudtam fölkapaszkodni Mózes székéig – mondta a történtek után, fénylő arccal, fáradtságtól elgyötörten.

Manassé király

A Szentéletű nagyon nehezen mozdult ki a házból szombat napon, egész idejét az Írás tanulmányozásával töltötte, és sajnált mindent pillanatot, amelyet másra volt kénytelen fordítani. Egyszer azonban, már késő este nagy késztetést érzett, hogy meglátogassa Andrást, a szent hajlék tudós építőét, aki egész életét rátette arra, hogy házat építsen az Örökkévalónak, mert ha a Világ Ura örömét találná benne, amiképpen maga szokta volt mondani, talán mi magunk sem leszünk többé otthontalanok a világban. Csakhogy mire az építkezés végére ért, András belerokkant a roppant teherbe, azt érezte, Istennek nem áll szándékéban a felszentelés ceremóniáját követően sem beköltöznie az új házba, hiába munkálkodott hát élete teljes idejében.

Ezen a napon Ferenc Manassé király történtét olvasta a Királyok könyvéből meg a Krónikákból, és kimondhatatlan örömet érzett afelett, hogy az Akháb király mértéke szerinti gonosz ember teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt és visszatért az ő atyáinak útjára. Amikor késő éjszaka megérkezett Andráshoz, Ferenc az Írás előtt találta barátját, de az arcán nem látta azoknak az örömét, akik a Teremtő szavait ismételgetik, amikor a szent könyvet olvassák. Meg is kérdezte tőle, ugyan mi történt vele, mi az oka annak, hogy sem az öröm, sem a szent félelem jelei nem látszanak rajta. András így válaszolt:

– A mai napon Manassé királyról olvastam, aki gonoszul cselekedett az Úr szemei előtt, a pogányok utálatossága szerint, a legförtelmesebb bűnöket vitte véghez, igézést, varázslást és jegymagyarázást űzött, átvitte a fiát a tűzön, ördöngösöket és titokfejtőket tartott, akikről pedig azt olvassuk a Tórában, irtassék ki az ilyen az ő népe közül, ráadásul az Akháb házának mértékét emlegeti vele kapcsolatosan az Írás a Királyok könyvében, de a Krónika könyve, bár nem hallgatja el a gonosz király förtelmességeit, mindezzel szemben arról ír, hogy teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt, és megismerte, hogy az Úr az igaz Isten. És én továbbra sem tudom befogadni Manassét a szívembe – folytatta András -, azt hajtogatja bennem a lélek, bizony meghamisították Manassé életét azok, akik azt hiszik, a Törvény elől elmenekülhetnek.

A Szentéletű ezt mondta Andrásnak:

– Engem angyal kényszerített, hogy ebben az órában hozzád eljöjjek és elmondjam, Manassé király története az egyetlen vigasztalásom, mert megértettem, hogy a Világ Ura megmásította a reám kimondott ítéletét, sőt egy pillanatra még a törvényt is visszavonta, hogy megkegyelmezhessen nekem, és akkor fölálltam és táncolni kezdtem az Ő színe előtt.

Akkor András szívén békesség lett úrrá, fölemelkedett a helyéről és táncolni kezdett maga is a Világ Ura színe előtt, fölemelte a kezét, hogy visszaadja a Törvény értelmezésének a terhét annak, aki a Törvényt adta, Isten pedig jókedvűen elvette tőle ezt a terhet, és még azon az éjszakán beköltözött abba a házba, amit András épített neki.

Székek

Hét méregzöld szék várakozott a Tanítvány teraszos kertjében, az öreg almafa alatt, egész nyáron át, a beszélgetőkre. De a Tanítvány és a körülötte élők süketen és hitetlenül éltek egész nyáron át, csak a legszükségesebb kerti munkákat végezték el, ezeket is csak kényszerből, sötét arccal, morgolódva. Mintha a kiirtott gyomok a szívükben hajtottak volna ki, és a porcsinfüvek sűrű függönye a szemük elé került volna, hetek teltek el, hogy egyikük sem indult meg valamelyik kanyargós ösvényen, lépteit a két oldalt sorjázó fákhoz vagy bokrokhoz igazítsa. A ribizli és az egres fonnyadtan hullt le a fölmagzott gazba, a rózsatöveket még virágzás előtt megfojtotta a folyondár, a fiatal mogyorófát gyors lefolyású kór támadta meg. Tulajdonképpen meg is feledkeztek a kertről, hiába csapkodott benne a kasza, hiába karmolászott a foghíjas gereblye, a kert életére senki sem volt kíváncsi, legkevésbé a Tanítvány, akinek mindegyre megkeményedett az arca, ha a kertjére gondolt. Örömtelenül, kívánságoktól gyötörve feküdt le napra nap, és elgyötörten ébredt, mint aki egész éjszaka a Semmivel tusakodott. Egyik reggel, amikor már megritkultak a lombok és szobája ablakából tisztábban láthatta a szőlőlugas védelmezte teraszt, csak az asztalt pillantotta meg, a körülötte várakozó székek nyomtalanul eltűntek. Megkérdezte a szomszédokat, a postást, a gázost, a villanyóra-leolvasót, egyre idegesebben ide-oda telefonálgatott, hirdetést tett fel a helyi újságba: mindhiába, a székekről nem tudott meg semmit. Akkor rávetette magát a félelem sok karú istensége, és szorította, szorította, amíg minden erejét elveszítve remegni kezdett. A teste már majdnem teljesen kihűlt, amikor rátaláltak, csak egy apróka, újszülött lepkénél is kisebb lélekdarab világított ránctalan homlokán.

Szöveg és dallam

Raffael atyáról, a leghosszabb szakállú tanítóról az a hír járta, hogy egész héten át készül az írásmagyarázatra, nagy gonddal utána jár minden egyes szó értelmének, és ha alkalma adódik rá, nem mulasztja el mások véleményét is megkérdezni a kijelölt rész értelméről, de mikor eljön az írásmagyarázat ideje, akkor felolvassa a kijelölt szakaszt, és sohasem fűz egyetlen mondatot sem a Szentírás szavához, imádkozik, áldást mond és lejön a szószékről. Ennek ellenére a környéken neki van a legnagyobb számú hallgatósága, messze földről érkeznek hozzá zarándokok, hogy hallhassák a felolvasást, aminek párja nincs, mert olyan, mintha a világ életében akkor először hangzanának el az isteni kijelentés szavai, és a leghomályosabb helyek is az ő felolvasásában egyszerre megvilágosodnak.

Egyszer megkérdezték tőle, miért nem fűz magyarázatot a Szentírás igéihez, jóllehet az egész hetet arra szánja, hogy megértse a szent szavak értelmét? Az atya akkor elmesélte, hogy amikor még fiatal volt és a legtehetségesebb írástudók hírében állott, meglátogatta őt Ferenc fia Ferenc, a Szentéletű, és leült az asztalához, hogy hallgassa fejtegetéseit az Írásról és a tanulásról. Mikor befejezte, Ferenc ennyit tett hozzá Raffael írásmagyarázatához:

– A Világ Ura kezünkbe adta az Írást, és szívünkbe ültette a tanulás vágyát. Azért tanulunk, hogy az Írás szavait ugyanúgy ismételjük el a nép füle hallatára, ahogyan atyáink hallották, és nem azért, hogy elfedjük a Szót magyarázataink sokféleségével.

Attól kezdve Raffael még szorgalmasabban tanult, de nem fejtegette többet az Írást, hanem csak felolvasta a gyülekezet előtt, és így közvetítette a Szó legtitkosabb értelmét, amit még a legtudatlanabb is felfogott és szívébe zárt.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 01. szám