Népszabadság * Kelen Károly * 2007. január 9.
Szeretek itt élni. Éppen most mondom ezt, amikor egy sohasem volt érzés tört rám: a félelem.
Leginkább azt szeretem, hogy gyerekek vesznek körül. Nemcsak az enyémek, és nem éppen kicsik, harminchoz közeledő, a világot nyitott szemmel néző, a mi nemzedékünket világos fejjel meg- és mindig méltányolható indulatokkal elítélő fiatalok. Közülük azokat ismerem elsősorban, akik – évek óta váltva egymást – bejárnak a szerkesztőségbe, hogy megírják, amit maguk körül látnak a magyar felsőoktatásban, és összeállítsák velem a lap Diploma mellékletét.
Egy-két évig dolgozgatnak nálunk, azután befejezik az iskolát, kevés nekik már az itteni tér, és megkeresik helyüket a világban. Egyikük például a nagy pesti egyetem világhálós újságját írja-szerkeszti. De ez sem elégíti ki, ezért naponta-kétnaponta frissülő blogot is vezet a világhálón. Véleményez mindent. Életmódot, kultúrát, politikát.
„I hate it here” – „Utálok itt lenni.” Egy képregényhős mondatát választotta címnek, az ő bőrébe bújva próbálja elősorolni, mi az, amit gyűlöl itt, ami nélkül jobb volna élni ebben az országban.
Sokan olvassák,szabad viták zajlanak nála. Személyeskedést, odamondogatást sem nélkülözve. Érvre érvvel, okosságra butasággal, őszintén és figyelve a másikra.
Legnagyobb ellenfele a rasszizmus. Nem bírja a gyomra, felkapja a fejét, ha kisebbség-, cigány-, zsidógyűlölettel találkozik. S állandóan találkozik. Ő meg ír róla, utánanéz, megmutatja, bebizonyítja. Válaszol az ellenvetésekre, mindenkivel vitatkozik a végtelenségig, bármennyire reménytelennek tűnik is. Nem érti, nem akarja megérteni, hogy van, akivel fölöslegesen. Hiába.
Most megértették vele.
Beletrafált egy kétes ügybe, és kapott néhány jól kiszámított pofont. Éppen annyit, hogy folyjék a vére, de nyolc nap alatt meggyógyuljon, így a rendőrség ne indítson eljárást, ha ő nem tesz feljelentést. S ezt újabb verés kilátásba helyezésével meg is ígértették vele. Meg azt, hogy törölni fog. Úgyhogy ne is keressék a világhálón, hogy milyen szöveg ért ilyen büntetést.
Tisztességes újságírói munkával rámutatott tettek és szavak közötti ellentmondásra. S már ez is ennyire fájt! Mert nem fér össze a nimbusszal. Amit azzal szerezhet valaki, ha forradalomról zagyvál, tömegbe verődve tör-zúz az utcán, még a hatósággal is ujjat mer húzni.
Akiknek mesélem a történetet, nem csodálkoznak, csak az döbbenti meg őket, hogy most közelünkben történt a gazság. Hét napja jönnek a jó tanácsok. „A rendőrségre ne számíts. Különben is, az ilyenek csak az erőszakból értenek. Lehet találni verőlegényeket…”
Állj! A rendőrség tehetett volna valamit, ha időben érkezik. Legközelebb talán úgy is lesz. Addig is nekünk marad a régi feladat. Kikutatni, feltárni, megírni.
És nem félni.
