Aligha kezdődhetett volna rosszabbul a 2007-es esztendő XVI. Benedek számára. Természetesen nem a pápa tehet arról, hogy Stanislaw Wielgus csak varsói érsekké való kinevezését követően ismerte el ügynökmúltját, de a főpapi kinevezések ügye mégiscsak a katolikus egyházfő felelőssége. Ráadásul a varsói egyházmegyéről van szó, amelyik súlyát tekintve az egyik legjelentősebb a kontinensen. A Vatikánt valóságos sokként érte, amikor minden kétséget kizáróan kiderült: Wielgus együttműködött a kommunista titkosszolgálattal. Sőt bennfentesek szerint a Kúriában nem is elkeseredéssel, hanem indulatosan, dühvel fogadták a főpap drámai bejelentését. Ez ugyanis azt jelenti, hogy becsapta a vatikáni tisztségviselőket, roppant kellemetlen helyzetbe hozva a katolikus egyház fejét. Ha ugyanis még kinevezése előtt beismeri múltját, egy ideig nyilván foglalkoztak volna az üggyel, de távolról sem okozott volna ekkora károkat, ráadásul XVI. Benedek renoméja sem került volna veszélybe.
Helyesen cselekedett-e a katolikus egyházfő, amikor lemondásra késztette a lengyel főpapot? Vagy Stanislaw Dziwisz krakkói bíboros-érseknek, II. János Pál egykori személyi titkárának van igaza, aki még szombaton úgy foglalt állást: Wielgusnak nem kell lemondania, mert felesleges a rendszerváltás után 17 évvel felemlegetni a titkosszolgálati aktákat? Miként cselekedett volna hasonló helyzetben II. János Pál? Nos, erre a lengyel főpapok reakciója adhatja meg a választ, akik szinte egy emberként sorakoztak fel Wielgus mögött. Vagyis elképzelhető, hogy ha még ma is a lengyel származású katolikus egyházfő irányítaná az egyházat, akkor igyekezne elsimítani az ügyet.
A lengyel főpapok kiállása Wielgus mellett részben érthető. Kétségtelenül roppant érzékeny és kényes kérdés az egyházak (s itt most nem csak a katolikusról beszélünk), a lelkipásztorok, lelkészek szerepe a kommunizmus idején. Sajnos, ha manapság valaki a papoknak a rendszerrel való esetleges együttműködéséről ír, gyakorta az indulatok vezérlik, s hajlamos igencsak egyoldalú ítéletet alkotni, azaz vagy felmenteni, vagy teljesen elítélni az egyházi szereplőket. Bár az alkotmány a kommunizmus idején – papíron legalábbis – vallásszabadságot biztosított, ám az egyházak csak akkor működhettek, ha lojálisak voltak az államhoz, s ennek része volt az is, hogy egyes papok együttműködtek az állammal. Sokukat kényszerítették erre, s jelentéseikkel senkinek sem ártottak, ám akadtak olyanok is, akik szántszándékkal törték ketté paptársuk pályafutását.
Hogy ki tartozott egyik vagy másik kategóriába, erre csak a levéltári akták adhatnak választ. De Wielgus ügyében ez csak másodlagos kérdés. Az ő esetében ugyanis nincs mentő körülmény, hiszen eltagadta múltjának egy fontos részletét. XVI. Benedek tanult tavalyi regensburgi beszéde hibáiból, amikor diplomáciai tapasztalatlansága miatt olyan beszédet mondott, amelyet félremagyarázhattak azok, akiket szándékos rosszakarat vezérelt. A bajor származású egyházfő ezúttal hamar belátta: nagyobb kárt okozna azzal, ha hivatalában hagyná a lengyel érseket. Mert bár leváltása fájdalmas lépés, ráadásul XVI. Benedek nem szívesen változtat korábbi döntésein, de amennyiben Wielgus maradt volna a varsói érsekség élén, az súlyos szégyenfoltja lett volna az egyháznak. Az megint más kérdés, időben lépett-e a pápa? Már két hét óta keringtek hírek a lengyel főpap ügynökmúltjáról, ám az egyházi és állami testület csak pénteken állapította meg minden kétséget kizáróan: a hír igaz. XVI. Benedek nyilvánvalóan nem akart az egyházi jelentés elébe menni.
A pápának azért sem lehetett más választása, mert bizarr fintora lenne a sorsnak, ha éppen a varsói egyházmegyét vezetné olyan főpap, aki egykor együttműködött a kommunista titkosrendőrséggel. Egykor Gniezno-Varsó érsekeként szolgált a lengyelek legendás főpapja, Stefan Wyszynski bíboros, aki – sokéves börtönbüntetés után – kivételes diplomáciai érzékével érte el, hogy a katolikus egyház viszonylag szabadon működhetett a kommunista Lengyelországban. Ebben az egyházmegyében ölték meg a titkosrendőrök az egyház ellenállásának jelképévé vált lelkipásztort, Jerzy Popieluszkót, akinek boldoggá avatási eljárását még II. János Pál indította el. 1981 óta pedig valóságos élő legenda, Józef Glemp bíboros irányítja az egyházmegyét, az a főpap, aki megannyi körlevelével állt ki a Szolidaritás szakszervezet mellett, s járult hozzá – barátja, a „lengyel pápa” szellemi támogatásával – a kommunizmus bukásához.
A Wielgus-ügy nyomán feszültebbé válhat a lengyelek és a pápa viszonya. Erre utalt a lengyel hívek vasárnapi reakciója. Azon a szentmisén ugyanis, amelyen Wielgus bejelentette visszalépését, szinte hisztérikusan követelték: a vádak ellenére maradjon az egyházmegye élén. Többen a pápát hibáztatták a főpap lemondásáért. Igaz, a többség azért belátta: le kellett mondania, hiszen egy felmérés szerint a megkérdezettek kétharmada vélekedett így.
Bár XVI. Benedek megválasztását követően is hangsúlyozta, hogy különös figyelmet szentel a lengyeleknek – tavaly májusban ellátogatott Varsóba, Krakkóba, elődje szülővárosába, Wadowicébe, továbbá Auschwitzba -, a közismerten katolikus nép kezdettől fogva mintha némi bizalmatlansággal fogadta volna a német származású egyházfőt. A nacionalista lengyel sajtó eddig sem vesztegetett sok jó szót Joseph Ratzingerre. Elsősorban azt vették rossz néven tőle, hogy rendkívül keményen lép fel az ultranacionalista, xenofób és antiszemita, mindeközben magát katolikusnak mondó program, a Radio Maryja ellen.
A haladó szelleműek ezzel szemben változást akarnának az egyházban. A haladóak és a nacionalisták között egyre mélyebbé vált a szakadék Lengyelországban, s ezt a problémát kellett volna orvosolnia a párbeszéd emberének tartott Wielgusnak. Ám még mélyebb válságba sodorta egyházát.
Az eset az országot irányító Kaczynski fivérek számára is roppant kínos. Ők ugyanis a kommunista múlttal való teljes leszámolás szükségességét hangoztatják, s az egyházat eddig a kommunizmussal szembeni ellenállás bástyájának, az örök tisztaság mintájának mondták. A legkellemetlenebb helyzetbe azonban nyilvánvalóan XVI. Benedek került. Egyetlen módon enyhítheti a válságot, ha mielőbb kinevezi az új varsói érseket.
Az egész eset komoly tanulsággal szolgálhat a pápa számára: nem bízhat meg teljességgel még közvetlen munkatársaiban sem; azokban, akikre egyes fontos kinevezéseknél támaszkodnia kell(ene). Ki tudja, mindez talán arra készteti, hogy felgyorsítsa a Vatikán reformját.
Az mindenesetre csak hosszabb távon dőlhet el, csökken-e a pápa presztízse az eset nyomán. Egy biztos, senkinek sem lenne jó, ha XVI. Benedek szempontjából „annus horribilis” lenne a 2007-es év.
