LÁSZLÓ EMESE
A semleges látás személyessége
Ketten egy új könyvről – Nádas Péter: Hátországi napló. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006. 256 oldal, 2500 Ft
„Nádas úgy ír itt is, másutt is a politikai közösség, az ember világáról, mintha a természetről írna – a természetleírásai viszont társadalom-metaforák” – állapítja meg Balassa Péter Nádas-monográfiájában az 1995-ben megjelent Esszékkel kapcsolatban. A korábbi esszékötet megjelenése óta tizenegy év telt el, Nádas esszéisztikájának egyik fő alapvonása azonban megmaradt: az emberi viszonyok ábrázolásának, föltárásának átfogó jellege. Noha a harminchárom írás legtöbbje aktuális politikai, társadalmi, művészeti problémákat érint, ezek mégis túlmutatnak saját ideiglenességükön, mindig többről, mindig másról is szólnak: a kötet írásainak egyik fő kérdése és tétje a személyes én és az énen túlmutató általános, az egyéni és a közösségi egymáshoz való viszonya.
A cím a naplóként való olvasást – a legszemélyesebb elbeszélői módok egyikét – kínálja fel az olvasó számára, a szövegek személyessége viszont eltávolítva, az én semlegesítésének gesztusával jön létre. A helyszín óvatos meghatározása című, kötetnyitó írás a falu szinte mitikus, prehisztorikus közösségi létének és a közösségben helyét kereső szubjektumnak a szimbiózisát írja le. Arra reflektál, hogyan működik egy zárt, szigorúan saját szabályai szerint felépülő, autonóm, az önálló individuum megvalósulási lehetőségét felfüggesztő közösségben az én. Milyen kölcsönhatások alakítják az én és az ő/ők viszonyát, miként hatnak a tágabb környezetből beáramló történelmi, politikai események a közösségre, a közösség és az egyén viszonyára. Ennek az írásnak párdarabja – és így nagy ívű szerkezeti szimmetriát képez a köteten belül – az utolsó, Az ember, mint szörnyeteg című esszé, mely nemcsak tematikai, hanem stiláris-grammatikai tekintetben is érinti a kollektív és individuális viszonyát. Az egyes szám első és harmadik személy, vagyis az elbeszélői módok váltogatásával a Párhuzamos történetek második kötetének narrációalakítását idézi meg a szöveg. Érdekesek az írás rejtett szövegközi utalásai is: nemcsak a jelzetten megidézett Kafka-szövegre és az Emlékiratok könyve előszövegére gondolok, hanem a jóval korábbi Szegény, szegény Sascha Andersonunk című eszszére is. Mert míg a Sascha Andersonról szóló szöveg visszatérő szólama kollektív igazságként, addig a mostani írás a csipkekesztyűje mögött „patákat” rejtő nő, e „gyöngéd fiatal állat” legszemélyesebb, testi jelenvalóságát illető sajátosságaként állítja ugyanazt: az ember szörnyeteg. Talán paradoxnak hat, de éppen ezért izgalmas, hogy a vonatról éppen a holokauszt jeleként fölfogott téglagyárnál leszálló, és így mintegy a történelembe, az emberi szörnyeteg-lét általános színterébe menekülő elbeszélő az egyes szám harmadik személyű, egy fiatalemberről szóló narrációjából átvált egyes szám első személyre.
Ebben az írásban és az ezt megelőző A szabadság tréningjeiben, a kötet egyetlen igazán naplószerű szövegében mutatkozik meg leginkább, hogy az újraírás, vagy akár a töredékszövegek mesteri módon való összeszövése milyen eredeti és bonyolult szövegképző elem Nádas művészetében. Az első megjelenéshez képest ez az írás ment át a legnagyobb átalakuláson: az „eredetiből” sok részlet ki- vagy átíródott, esetleg önálló írásként működik az új kötetben (például a Szabadság és szerelem). Rendkívül izgalmas, olykor groteszk történetek kerülnek elő benne az írás-alkotás lélektani folyamatának ábrázolhatóságáról (gondoljunk a túlságosan aggódó gondnok meglepő felbukkanására) vagy az egyéni felelősség kérdéséről (feketébe öltözött lány a vonaton monologizál), miközben végig egy térben és időben pontosan nem meghatározható (olykor Zalaegerszegről Budapestre vagy Berlinbe, Párizsba, Münchenbe tartó) utazás részesei/szemlélői vagyunk. Bárhol legyünk is, a fiktívvé stilizált szubjektivitás mögött a látás és láttatás semlegessége mutatkozik meg: „nem csak a helyről, nem csak az időről, a szemlélődő idegen személyéről is keveset tudhatunk. Nem látjuk személyesen, de látjuk a pillantását, a pillantásával látunk.” Idekapcsolódik a Saját jel című Keserü Ilona-portré egyik részlete is: „A saját én edényében azok a tulajdonságok maradnak meg, amelyek nem csak az egyed számára érvényesek, s így a legszemélyesebb tapasztalat a mindenkire érvényest mutatja be. A határátlépés feltétele a személyes tulajdonságok folyamatos elidegenítése.” Az írás és a festészet, vagyis a verbalitás és a vizualitás nyelvének szoros kapcsolatában Nádast a külsővé tett belső látás és az objektivitás személyessége érdekli leginkább. Hiszen egy képből vagy az ismerős tárgyakból éppúgy, ahogy az emberi vonások ábrázolásából megelevenedik valami távolabbra mutató, ahogy a Bukott angyalban Petri vonásaiból kibontakozó költészetkép mindentől elvonatkoztatva önmaga reprezentációjaként mutatkozik meg.
De Nádas nem csak a képzőművészettel tartja rokonnak az írói munkát. A közgazdász Kornai János önéletírásáról szóló, A függetlenség és a patriotizmus jegyében című írásában például a következőket írja: „Legfeljebb azt mondhatom el, hogy négy évtizedes munkálkodás után ma már a cselekvés, a jellem, a testi küllem, a beszédmód, a nem, az életkor, az érzéki állag, az érzelmi habitus vagy a gondolkodásmód mineműségénél jobban érdekel, hogy a személyes adottságok milyen összefüggésben állnak egymással és a tágabb környezettel. Magyarán én sem foglalkozom mással, mint Kornai. Egy olyan környezettel, amely a hasonlóságoknak, az azonosságoknak és a különbözőségeknek egy még tágasabb rendszerében helyezkedik el.” Petri György és Kornai János, a mester, Mészöly Miklós és Orsós László Jakab, Leni Riefenstahl, a református egyetemről kizárt hallgató és Karol Wojty³a – a művészekről, művekről szóló írásokban, az alkalmi beszédekben, nekrológokban, portrékban Nádas a legkülönbözőbb emberek alakját idézi meg, s így teszi a kötetet mintegy a Párhuzamos történetek tablójához hasonlatossá.
És ha már a Párhuzamos történeteknél tartunk, nem hagyhatom említés nélkül Nádas nyelveszményének megváltozását sem. Ha az Esszék című kötetet az Emlékiratok könyvével való nyelvi rokonság, olykor az erős retorikusság, stilizáltság jellemezte, akkor a Hátországi naplóról elmondható, hogy többször is megidézi a Párhuzamos történetek szinte stílusmentes nyelvét. A Zanót című írásban például ezt olvashatjuk: „megnéztem Eckhardtot, ő is bekever.” Érdemes tehát párhuzamosan olvasnunk a Párhuzamos történeteket és a Hátországi naplót, mert a nádasi gondolkodás- és írásmód alakulásának megértéséhez juthatunk közelebb ezáltal.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 01. szám
