JAROSLAW KURSKI
A lengyel spionmánia
Lengyelország nyugodt hely. Az északi félteke közepe táján, a mérsékelt égövben helyezkedik el, a konyhája átlagos, a politikai viszonyok itt egyáltalán nem elviselhetetlenek. Lengyelországban senki sem lő senkire, polóniummal sem mérgeznek meg senkit. Fehér Leszek fejedelem volt az utolsó uralkodó, aki orgyilkosság áldozata lett – 1227-ben. A lengyel királyokat az anarchiát kedvelő nemesség választotta, legroszszabb esetben is becsületvesztésre, nem pedig halálra ítélte őket.
A mértéktartó lengyelek csak egyvalamiben nem ismernek mértéket – a szavak használatában. Gondolkodás nélkül veszik a szájukra a legnagyobbakat: Isten, Becsület, Haza. Ugyanakkor a legerősebbektől sem riadnak vissza, különösen akkor nem, ha a politikai ellenfeleiknek címezhetik ezeket. Manapság bevett dolog, ha valakit ruszki kémnek, ügynöknek, majdhogynem gonosztevőnek neveznek a politikai harcban. E szavak használatának majdnem minden országban komoly következményei lennének, Lengyelországban viszont nem történik semmi. Sem azzal, akit megvádolnak, sem azzal, aki másokat gyanúsít.
Tizenhét év telt el a kerekasztal óta. 1989-ben a lengyel kommunisták, Wojciech Jaruzelski tábornokkal az élen, hónapokig tárgyaltak a Szolidaritással, majd rászánták magukat a hatalom békés átadására és a szabad választásokra – azóta szédületes karriert futottak be Lengyelországban az olyan szavak, mint „kém”, „ügynök”, „összefonódások”. Vajon miért?
Nincs még egy bútordarab, amely úgy magára haragítana egyes jobboldali közszereplőket, mint a kerekasztal. Ez az asztal a békés hatalomátadás szimbóluma. Lengyelország az egykori szovjet blokk országai közül elsőként hagyta maga mögött a kommunizmust. De hiányzik a szimbolikus cezúra, itt nem volt forradalom, amely látványosan lezárta volna a múltat, a Lengyel Népköztársaság történetét, nem akasztották lámpavasra a pártvezetőket, egyetlen épület sem égett le, egyetlen ablaküveget sem vertek be. Nehéz lenne olyan időpontot találni, amelyről kijelenthetnénk: kétségkívül ezen a napon kezdődik a független harmadik köztársaság története.
Jobboldali körökben viszont számos mítosz született „a kommunista és a Szolidaritás-elit összeesküvéséről” és a paktumról: hatalom, cserébe a büntetlenségért, a kiváltságok, a befolyás és az anyagi előnyök megőrzéséért. A kormányzó Kaczylski ikrek szerint, akik közül Jaroslaw a kormányfő, Lech pedig az államfő, az elmúlt tizenhét év lényegében nem más, mint posztkommunizmus, a Lengyel Népköztársaság folytatása.
Bár sok lengyel szeretne büszke lenni az elmúlt évek eredményeire, a Béke és Igazságosság ideológusai szerint Lengyelországot gúzsba köti a láthatatlan összefonódások „szürke hálója”, az egykori titkosszolgálatok a harmadik köztársaságban is megőrizték igen komoly befolyásukat a gazdaságban, a politikai életben és a médiában. Ezért ígérte meg a hatalomra kerülő Béke és Igazságosság többek között azt is, hogy háborút indít a kommunizmus maradványai ellen: felszámolja a katonai hírszerzést, harcol a politika, az üzleti élet és a média érintkezési pontjain tapasztalható aberrációk ellen, átvilágít, dekommunizál, megfosztja kiváltságaiktól az egykori kommunistákat stb. A harmadik köztársaság romjain kell megszületnie a negyedik köztársaságnak.
Ami Jaroslaw Kaczylski diagnózisát illeti, nehéz lenne tagadni, hogy bizonyos esetekben igaza van. A kilencvenes évek első felében, még ellenzéki képviselőként Kaczylski nyilvánosságra hozta az Államvédelmi Hivatal 0015-ös titkos utasítását, melyben engedélyezték a titkosszolgálatoknak a politikai pártok megfigyelését. Kitört a botrány, visszavonták az utasítást. A belügyi reszort ekkor Lech Walesa köztársasági elnök alá tartozott. Egyébként Kaczylskit és a csoportját is megfigyelték: poloskák, ügynökök, betörések pártirodákba, még autóbalesetet is megpróbáltak előidézni. Az Államvédelmi Hivatal különleges csoportja hajtotta végre a műveletet Jan Lesiak vezetése alatt. A hetvenes-nyolcvanas években Lesiak a Biztonsági Szolgálat tisztje volt, ő figyelte meg Jacek Kuront, a demokratikus ellenzék legendás alakját. 1989 után Kuron közbenjárásának köszönhetően megúszta az átalakulás idején végrehajtott revíziót, maradhatott a cégnél. Változtak az idők, de Lesiak nem hagyott fel a szervre jellemző szokásaival. Pechére a művelet egész dokumentációja a Belügyminisztérium egyik szekrényében volt, és kezdetét vette a nyomozás. Lesiak most bíróság előtt felel a demokratikus rend ellen irányuló törvénytelen tevékenységéért. Más kérdés, hogy az ügyészség nem hozott mindent nyilvánosságra, a mindent elnyelő szekrényben talált dokumentumok egy része továbbra is titkos maradt. Ugyanakkor minden pillanatban kiszivárogtatnak a médiának olyan információkat, melyeket aztán fegyverként használhat a kormányzó párt a politikai ellenfelekkel folytatott küzdelemben. Pár héttel ezelőtt azzal vádolta Jaroslaw Kaczylski az ellenzék vezető politikusát, Jan Rokitát (Polgári Platform), hogy ő is felelős Lesiak tevékenységéért, mert a Miniszterelnöki Hivatal vezetőjeként „legalábbis tudott róla, a beleegyezését adta hozzá”. Kaczylski miniszterelnök állítása szerint Rokita „olyan bűntényt engedélyezett, amelynél már csak a gyilkosság rosszabb”. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy pár nappal ezelőtt fölajánljon egy helyet Rokitának a kormányában, azzal a feltétellel, hogy távozik a pártjából.
Az 1997 óta ismert Lesiak-ügy felmelegítésével egy másik politikai-korrupciós botrányról akarták elterelni a figyelmet. A TVN magántelevíziós csatorna bemutatott egy rejtett kamerával felvett anyagot, a nézők láthatták, hogy bizalmas tárgyalásokat folytat az Önvédelem nevű populista párt képviselőjével, Renata Bergerrel a miniszterelnöki tanácsadók vezetője, Adam Lipinski. Ez a sótlan lengyel Mata Hari-állást kapott volna a földművelési tárcánál, ha csatlakozik a Béke és Igazságosság parlamenti frakciójához, emellett adósságrendezést is ígértek neki, közpénzből. Az „igazság szalagjának” nevezték ezt a súlyosan kompromittáló ügyet, amely megrendítette a negyedik köztársaság erkölcsi alapjait. A kormányzó párt viszont „a posztkommunista bagázs ellentámadásaként” értelmezte mindezt. Ehhez persze szükség volt valami „bizonyítékra”. Gyorsan találtak is, megvádoltak egy Milan Subotic nevű programigazgatót azzal, hogy a hadiállapot alatt együttműködött a katonai hírszerzéssel. Subotic nem rendelte meg az anyagot, nem vett részt az elkészítésében, nem is ellenőrizte a munkát, de a hatalmas ricsajban ennek az érvnek nem volt semmi jelentősége. Így nem a politika erkölcsi szintjéről, hanem ügynökökről folyt a vita a közéletben.
Sajnos nem az adó- és nyugdíjreform, a költségvetési deficit csökkentése, a külpolitika vagy az Európai Unió felépítése a téma, nem arról folyik a vita, hogy miért munkanélküliek a lengyel fiatalok, miért vándorolnak ki az uniós országokba ahelyett, hogy Lengyelországban teremtenének lehetőséget maguknak uniós forrásokból, hanem az átvilágításról és az ügynökökről. A negyedik köztársaság a múlt túsza lett.
Az itt a probléma, hogy mindig célzatosan indítanak erkölcsi keresztes hadjáratot. Azzal vádolták Andrzej Leppert a Kaczylski ikrek, hogy a lengyel politikai rendszer destabilizálására törekedő orosz titkosszolgálatok megbízásából hozta létre pártját, az Önvédelmet. Ezek a vádak ma már nem kötelező érvényűek, mert az Önvédelem bent marad a Béke és Igazságosság vezetése alatt kormányzó koalícióban, a populisták és a Lengyel Családok Ligájában politizáló nemzetiek szavazatai nélkül pedig nem lenne meg a parlamenti többség.
Ma már nehezen állapítható meg, hogy a hatalom melyik lépését diktálják a politikai játszmák szabályai, és melyik szolgálja valóban azt a célt, hogy fölszámolják a szocialista Lengyelország maradványait. Egy példa: kétségkívül szükség volt a katonai hírszerzés reformjára, hisz, bár formálisan a parlament ellenőrizte, valójában kontrollálatlan maradt. Csak az a baj, hogy Jaroslaw Kaczylski azt az Antoni Macierewiczet bízta meg a katonai hírszerzés felszámolásával, aki egykor Che Guevarát magasztalta, a Munkásvédő Bizottság egyik alapítója volt, most pedig szélsőjobboldali nemzeti-katolikus politikus. 1992 júniusában Macierewicz hajtotta végre az átvilágításról hozott országgyűlési határozatot. Arról lett híres, hogy nyilvánosságra hozta a Belügyminisztérium aktáiban szereplő személyek nevét, mondván, hogy titokban együttműködtek a szervekkel. Fölvette a listájára többek között a nemzeti mozgalom nesztorát, aki hosszú éveket töltött a sztálini börtönökben, a Szejm akkori elnökét, Wieslaw Chrzanowski professzort, Lech Walesa hivatalban lévő államfőt és még néhány más, alaptalanul megvádolt személyt. Évekig tartó pereskedés útján, bíróság előtt bizonyították teljes ártatlanságukat.
Ugyanez a Macierewicz azt mondta ez év augusztusában az integrista katolikus Radio Maryja egyik műsorában, hogy a harmadik köztársaság diplomáciáját vezető nyolc személy többsége szovjet kém. Bár, mint kiderült, Macierewicz vádjai természetesen légből kapottak, kimagyarázta magát azzal, hogy „túlságosan leegyszerűsítve” fogalmazott. Macierewicz szavaira Wladyslaw Bartoszewski reagált, aki Auschwitzban és a sztálini kazamatákban is raboskodott, megkapta Izraelben a Világ Igazai kitüntetést, kétszer volt külügyminiszter, az utolsó nagy tekintélyek egyike. Tiltakozásul távozott a Lengyel Külügyi Intézet tanácsának éléről. Amikor megkérdezték Lech Kaczylski államfőt, rábeszéli-e Bartoszewskit a visszatérésre, azt felelte, „senkit sem fogok rábeszélni arra, hogy bárhova is visszatérjen, különösen nem a lengyel diplomáciába”.
Ugyanez a Macierewicz közölte, hogy bemutatja a katonai hírszerzés felszámolásáról készült jelentést, amelyben feltárja a katonai titkosszolgálatok működését, és az ügynökök egy részét is leleplezi, különös tekintettel azokra, akik törvénysértő tevékenységet folytattak. Az ellenzéki politikusoknak égnek állt a hajuk a hírtől. A titkosszolgálatok történetében nem találunk példát arra, hogy bármelyik is önként feltárná féltve őrzött legbecsesebb titkait, vagyis leleplezné titkosügynökeit. Ezért azzal vádolja az ellenzék Macierewiczet, hogy lejáratja a lengyel hírszerzést, amely azzal vívta ki a tekintélyét, hogy sikeresen védte Irakban a lengyel és amerikai csapatokat. Lengyelország most ezerkétszáz katonát küld Afganisztánba, de ez az egység már nem kaphat ilyen védelmet.
Lech Kaczylski államfő nemrég kijelentette, hogy személyesen hozza nyilvánosságra azoknak az ügynököknek a nevét, akiket a médiába telepített a katonai hírszerzés.
De a köztársasági elnöknek más problémái is vannak országa ügynöki múltjával. Az államfőnek nemrég kellett szembenéznie a kör négyszögesítésének problémájával. Mint köztársasági elnök aláírta az új átvilágítási törvényt, a lehető legradikálisabb változatot. A törvény szerint hozzáférhetővé kell tenni a nyilvánosság számára a Nemzeti Emlékezet Intézetének archív anyagait. A törvényhozók a személyes információs forrás kategóriájával érvelnek, nem mérlegelve azt, hogy az illető tudatosan vagy tudtán kívül működött együtt, ezzel pedig illuzórikussá válik az a lehetőség, hogy a delikvens bíróság előtt bizonyíthatja ártatlanságát. Mindez oda vezet, hogy azok az emberek szenvedik meg a legjobban az átvilágítást, akik aktívan ellenálltak a rezsimnek, mert legtöbbször pontosan az ilyeneket figyelték meg, őket próbálták beszervezni és zsarolni. Akik túl fiatalok voltak, csendben meghúzták magukat, vagy éppenséggel támogatták a rezsimet – azok nyugodtan alhatnak, ők nem szerepelnek a kartotékokban.
Másrészt pedig köztudomású, hogy az államfő tisztában van az új törvény hibáival. Ezért már előre be is jelentette a módosítását.
A Lengyel Televízió egyes csatornája, amely készségesen kiszolgálja a hatalmat, a múlt héten a saját szakállára megkezdte az újságírók átvilágítását. Számos ismert név hangzott el a képernyőről, de egyik megnevezett újságíró sem fordulhat panasszal az átvilágító bírósághoz, mert az új törvény értelmében már nem létezik ilyen.
1995-ben kémkedéssel vádolták Józef Oleksy hivatalban lévő miniszterelnököt. Mint kiderült, alaptalanul. Lech Walesát azzal vádolták, hogy együttműködött a Biztonsági Szolgálattal – az átvilágító bíróság igazolta ártatlanságát, a Nemzeti Emlékezet Intézete pedig üldözötti státusát. Aleksander Kwacniewski akkor hivatalban lévő köztársasági elnököt azzal vádolták annak idején, hogy kapcsolatban áll Vlagyimir Alganov szovjet KGB-ügynökkel, de ez is megmaradt a vádaskodás szintjén.
Az egyetlen igazi kém, akit egyébként nemzeti hősnek tartanak a kerekasztalt elítélő körökben, Ryszard Kuklinski ezredes, aki 1970 óta adott át információkat a CIA-nek a Nyugat-Európa ellen indítandó szovjet támadás terveiről, emellett a Lengyelországban bevezetendő hadiállapot terveit is eljuttatta Amerikába harmincötezer oldal terjedelmű más katonai dokumentumokkal együtt.
Lengyelországban még sok kémet és ügynököt lepleznek le. Pár embert megvádolnak, egyeseket jogosan, másokat teljesen alaptalanul. Senkit sem fejeznek le, senkit sem csuknak börtönbe, ugyanúgy megy minden tovább, ahogy eddig. Csak annyi lesz a különbség, hogy megmarad ez a kellemetlen szag.
(A szerző a varsói Gazeta Wyborcza publicistája. Pálfalvi Lajos fordítása.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 01. szám
