Visky András
Történetek
A fogság és a szökés könyvéből
A megértés napja
Amikor Ferenc fia Ferenc, a Szentéletű fölismerte, hogy írásmagyarázatait növekvő gyönyörűséggel hallgatják, és egyre többen zarándokolnak el falujába, még messzi vidékekről is, hogy tanításaiban részesüljenek, nagy rémület lett úrrá rajta. Attól félt, nem az élet szavát szólja, hanem szép beszédeket mond, amelyek megörvendeztetik a füleket, de nem hatolnak le a lélek mélyére, és ahelyett, hogy az Örökkévaló elszánt keresésére ösztökélné az odaseregletteket, hamis megnyugvást és olcsó örömöt nyújt nekik, üres szívvel térnek haza mindannyian, a megváltozás legcsekélyebb vágya nélkül.
Éppen pünkösd, a Tóra-adás ünnepe következett el, amelyet ő a megértés napjának szeretett nevezni, hiszen ezen a napon adta vissza a Világ Ura a szent nyelvet az ő népének, amelyet Bábel építésekor föllobbant haragjában visszavett, nagy félelemmel készült hát az ünnepi istentiszteletre, keresvén kereste a megfelelő szakaszt, aminek alapján hűségesen közvetíthetné a hallgatóság felé az Írás teljes értelmét, és amikor rátalált, nagy szorgalommal kutatta a szent szöveget, mint aki a betűk és a szavak látásától el akar jutni az őket kimondó hang meghallásáig.
Amikor eljött a nap, fölment a szószékre, megnyitotta a könyvet, és felolvasta belőle A nagy mélységből kiáltok hozzád, Uram kezdetű zsoltárt, kimondhatatlan hosszúságú és mélységű szüneteket tartva a szakaszok között. Amikor a zsoltár végére ért, letette maga elé a Könyvet, majd annyi ideig, amíg máskor az Írást magyarázni szokta, egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Csukott szemmel állt a megemelt helyen, és nagy csend áradt belőle. Úgy fél óra elteltével Áment mondott, utána Áron főpap szavaival megáldotta a gyülekezetet, majd lejött a szószékről, és helyett foglalt Mózes székében, pontosan úgy, mint máskor.
Jákob csillaga
A bebörtönzöttekkel rosszabbul bántak, mint az állatokkal, a fogoly nem ember, mondták a fogva tartók, sőt a kártékony állatnál is haszontalanabb. Így ha a kényszermunka során, nádvágáskor vagy gátépítéskor némelyek elhulltak közülük, nem számított különösebb eseménynek, egyszerűen csak annak a bizonyítékát látták benne, hogy jól megdolgoztatják őket, kímélet nélkül. Legtöbb fogoly éppen arra mentek rá, hogy nem bírta elviselni annak a tudatát, hogy a legleleményesebb eszközökkel megfosztják őket maradék emberségüktől, olthatatlan gyűlöletet és bosszúvágyat tápláltak magukban az őrök iránt, ez pedig felemésztette összes energiájukat, időnek előtte elhulltak még a legerősebbek is.
– Hogy lehet ezt elviselni? – kérdezték a Bátyust, Isten társát, akit szemmel láthatóan felvidított, ha valamelyik őr nem vette emberszámba, sőt végigvert rajta amiatt, hogy másokon segíteni próbált a napi norma teljesítésében.
– A Messiás szavai jutnak mindig az eszembe – válaszolta erre Isten társa -, aki így imádkozik: De én féreg vagyok, nem férfiú, embereknek csúfja és a nép utálata. Ha Izrael elsőszülöttjét nem tekintették embernek, akkor én miért vágynék nagyobb tisztességre?
Máskor meg azt mondta:
– Amikor azt hallom az őröktől, nem vagyok ember, akkor mindig a mély kútba alászállt ember tanítómeséje jut az eszembe, aki onnan lentről nappal is láthatta a csillagok ragyogását. Mélyen megaláznak minket, de ebből a mélységből még fényesebbnek látom Jákob csillagát.
Hideg osztály
Jánoska, a Nevetés Gyermeke egyszer vonaton utazván a vele szemben ülő útitársával szóba elegyedett, amiképpen hasonló helyzetekben szokta. De amint kiderült róla, hogy istenes ember, az ismeretlen férfi – udvariasan ugyan, de határozottan – tudomására hozta, hogy nem kíván társalogni vele, ne vesztegesse rá az idejét, ő biztos a dolgában, kifejezetten az alvilágba vágyakozik, mert, mióta eszét tudja, ellenállhatatlanul szereti a meleget.
Jánoska akkor ezt mondta:
– Van ott hideg osztály is!
Hús
Az északi vidékek tanítója falujában, Egriben, élt egy nyomorék, szellemileg fogyatékos férfi. Csúszva-mászva vonszolta magát, az egész napot – ha esett, ha tűzött a nap – a szabad ég alatt töltötte. A legnagyobb élvezetét abban találta, ha kutyákkal acsarkodhatott. Bántani ugyan nem bántotta őket, de addig hergelte még a legszelídebbeket is, amíg beléharaptak vagy megcibálták rongyait. Aztán meg a falu kegyeseitől kapott ételt kiszórta eléjük, boldog egyetértésben lakmározott ő is velük, és kezdődött minden elölről.
Mesélik, hogy ennek a nyomorult, csupa-harapás férfinak, akinek a korát csak hozzávetőlegesen, a nevét pedig nem tudta már senki, szegény ember volt az apja. Egyetlen tehene marhavész áldozata lett. A szegény ember megvárta, amíg az állat kileheli páráját az udvar füvén, majd fejszét ragadott és darabokra vágta, a véres húscafatokat meg az ég felé dobálta, és hangosan kiáltozott: „Nesze, Isten, egyél húst!” Amikor belefáradt, szélesre tárta a kaput, bement a házba, és nem mozdult el az ablakból addig, amíg a vonyító, egymásra rontó kutyák fel nem nyalták az utolsó vércseppet, szét nem hordták az utolsó cafatot, csontszilánkot is.
Angyalok nyelve
Amikor a Tanítvány megismerte, Mihály bíró már elmúlt kilencven, Zsuzsanna asszony pedig nyolcvanöt éves lehetett, és már megszűnt számára a múlt idő, mert belépett az örökkévalóság gyönyörűségesen mozdulatlan jelenébe. Mihály bíró történeteket mesélt a Tanítványnak, a Második Világháború utolsó hónapjainak eseményeiről beszélt a legszívesebben, amikor eldöntötték Zsuzsanna asszonnyal, nem fognak elmenekülni a megszállt városból, hanem kitartanak azok mellett, akiket a házuk pincéjében rejtegettek. Ha valahonnan élelmet tudtak felhajtani és leültek az asztalhoz enni, az aki az asztal egyik végén ült, nem láthatta azt, aki az asztal másik végén foglalt helyet, olyan sokan voltak.
– Gyertek én Atyámnak áldottai – mondta nekik Mihály bíró -, minden a tietek, nosza vegyétek és egyétek. Szívüket bizakodás töltötte be, többen nemegyszer szent táncba fogtak volna, csak a felső ruhájukra varrt csillagok sötét ragyogása intette őket józanságra.
Idézet idézet után, mondatok, szakaszok és töredékek, egyetlen szó sem a sajátja, emlékezett vissza a Tanítvány Mihály bíró beszámolójára. Mielőtt elbocsátották volna, Zsuzsanna asszony kérés nélkül felmondta neki a napi szakaszt, majd elénekelte legkedvesebb hallelujah-zsoltárát, utolsó áldásként, hibátlanul.
Az Írás nyelvét beszélték mindketten, az emberekét már tökéletesen elfelejtették.
Erő
Amikor átlépte a kilencvenedik év kapuját is, Mihály bíró ezt mondta:
– Nincs erőm semmire, egyik szobából a másikba is alig visz a lábam, csak ülök az ablak előtt és várakozom. Mégis több erőm van, mint ami szükséges volna az Atya házába belépni. Addig pedig, amíg többel bírok a szükségesnél, élni kell, megmártózni minden nap az Írás tüzében, lobogni benne, és nem emlékezni többet a fogság idejére.
Álom
Barna fogoly, a szegény észak-keleti vidékek egykori tanítója elalvás előtt félhangosan ismételgette magában az Írást, amikor a kolimai műhelycsarnokba, amelynek, mint Dániel Babilon városának és a babiloni bölcseknek, a felvigyázója lett, behoztak egy vastag jégpáncéllal borított buldózert. A főbelövés terhe alatt azt parancsolták neki, hogy reggelre takarítsa le a gépet. El is kezdte a munkát, de mindhiába ütötte-csapkodta, feszítette a jeget, semmilyen eredményt nem ért el, és reményét is elveszetette, hogy túléli a gonosz újabb cselszövését. Már mindkét tenyere sebes lett, olyannyira, hogy nem bírta folytatni a munkát, amikor eszébe jutottak az Énekek Éneke szavai: Szerelmesének álmában ád eleget.
– Mit akarsz cselekedni velem, Világ Ura? – szakadt fel a kiáltás Barnából, és rémülettel gondolt arra, hogy Isten azt parancsolja neki, szűnjön meg a munkától és térjen nyugovóra, mert személyesen Ő akarja elvégezni helyette.
Lerakta a szerszámokat, bezárta a műhelyt, egy vashordóba tüzet rakott, hogy reggelig meg ne fagyjon, mint a jégbe borult borzalmas traktor, és lefeküdt aludni. Reggelre itt is, ott is foltos lett a jégpáncél, mintha valaki forró leheletével melegítette volna a vasat, elég volt csak megérinteni, engedelmesen hullt le a jég, nagy darabokban.
– Ezért hoztál ide, Atyám, hogy kivedd a számból az Írás betűit, és beléhelyezd a szavakból áradó fuvallatot, amely megpuhítja még a legkeményebb emberi szíveket is – mondta Barna fogoly a megtisztult buldózer előtt.
A szent
Mondják, hogy József testvér nagy szent hírében állott, csak az Ispotályban, ahol a szolgálatát végezte, merültek fel kételyek őszintesége valódisága felől. Az volt a szokása, hogy ha meglátta a tudós Öreget az utcán, utána szegődött és elmés kérdéseket tett fel neki. Egyik alkalommal, anélkül, hogy köszönt volna, ismét kérdéssel rukkolt elő:
– Mit csináljak, jó Uram, hogy elnyerjem az üdvösséget?
Az Öreg hátrafordult, ránézett, és anélkül, hogy megállt volna, így válaszolt:
– Ne csinálj, fiam, semmit.
Nevek
A szokásos hétköznapi írásmagyarázat rendjén a messiási nemzetségi táblázat volt a soron következő rész. A tudós Öreg gondosan tagolva olvasta fel az ismeretlen csengésű neveket, hosszú szüneteket tartva, mintha az első templom különböző magasságú lépcsőfokain haladna fölfelé. Amikor a névsor végére ért, elhallgatott, és mintha már a magyarázat is elhangzott volna, felszólította a hallgatóságot, szóljanak hozzá, vagy ha valamit nem értettek volna, tegyenek fel kérdéseket. Még a lélegzetük is elállt a felszólítást hallva, sehogyan sem értették, miért szorulna magyarázatra a nevek puszta felsorolása. A valószínűtlenül hosszú ideig tartó csendet az Öreg törte meg, fölállt, mint aki távozni készül, magára vette a felöltőjét, az aktatáskája csatjával babrált elveszetten, közben meg úgy beszélt, mintha egyes egyedül lenne a tanházban, és csak önmagához intézné szavait.
– A parázna Ráháb a Messiás ősanyjává lett, és Ruth is, aki nem a választott nép közül való. Vajon az én nevem milyen felsorolásban szerepel?
Kis szünetet tartva elindult az ajtó felé, és köszönés nélkül kilépett a teremből.
Hénoch
Történt egyszer, hogy a zarándokok zajos serege érkezett a Szentéletűhöz. Illedelmesen kopogtak, és mivel nem jött válasz, beléptek a házba, és hangosan nevén szólítva őt, végigjárták a szobákat, beléptek a legkisebbe is, ahol asztala és könyvei voltak, onnan pedig a műhelybe, ahol a család cipőit szokta javítani, de mindhiába, sehol sem találták. Akkor lerakták csomagjaikat, hátra mentek a kertbe és ott is keresni kezdték. Többször körbejárták a kertet is, a gyümölcsfák között leereszkedtek a völgybe, ahol a kukoricás véget ért, majd ismét visszakapaszkodtak a dombra, onnan megint tovább mentek, mígnem nagy sokára gyümölcsfái között bukkantak rá, amint befőttesüvegeket helyez a földbe, így állítva csapdát az elszaporodott lódarazsaknak.
– Mester, mindenki téged keres – mondták egyesek közülük.
– Eltűntél a szemünk elől – mondták mások, és esküdöztek, hogy a gyümölcsöst is végigkutatták, de a Szentéletűt nem látták ott.
– Csakhogy végre megtaláltunk – mondták végül, és leültek elé a fűbe.
Mikor a zarándokok végre elcsendesedtek, Ferenc így szólt:
– Hénochról kétszer is azt olvassuk a Teremtés könyvében, hogy „az Istennel járt”, majd pedig azt, hogy: „és egyszer csak eltűnt, mert magához vette őt az Isten”. Akik pedig az eltűnt Hénoch keresésébe fogtak, a Világ Urát találták meg. Ti mindannyian engem kerestetek, és meg is találtatok. Megérkeztetek és eltévedtetek.
Csoda
Egyszer, amikor a tudós Öreg számos vidéki kiszállásainak egyikén a Világ Ura csodatetteiről tartott előadást, egyik hallgatója azzal támadt rá, hogy ha a Teremtő ma is képes csodákat tenni, ahogyan fennen állítja, akkor az Öreg miért kénytelen mégis két hónalji mankón járni?
Az Öreg megszakította az előadást, eszébe jutott, hogyan roncsolta szét egy lövedék mindkét lábában az inakat az első nagy háborúban, majd, amiképpen Gellért költő adta tovább a történetet, „elnézett a levegőbe, kék szemei kidióztak, az ajtófélfához vágta a két mankót s attól kezdve többé nem vette fel”.
Voltak, akik egyszerűen csak legendának, dologtalan öregasszonyok kegyes meséjének tartották az Öreg csodálatos gyógyulásának a történetét, a szentéletű Ferenc azonban a következőt mondta:
– Rólunk, barátaim, vajon miért nem terjesztenek a Világ Ura csodáiról szóló történeteket?
*
A tudós Öreg nyilvános gyógyulásának történetét Barna fogoly is továbbadta, elbeszélésében ismeretlen, másutt semmilyen formában sem szereplő részletek is szerepelnek. E szerint a bénulás oka az Első Világháborús (az Öreg tüzérszázadosként szolgált) „hűlés vagy fertőzés”, és nem fegyver általi sebesülés volt, a felvidéki hallgatóság pedig gyerekekből állt, akiknek a tudós Öreg nem kis derültséget okozva azt találta mondani, hogy „a Világ Urát szaván kell fogni”, számon kell kérni rajta az embernek tett ígéreteit, mert a Tóra szavai szerint: „nem ember az Isten, hogy hazudjék és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-e Ő valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy azt ne teljesítené?” Akkor felállt egy kisdiák, így Barna, és megkérdezte tőle, hogy ma is igazak-e az Írás szavai?
– Minden betűje! – felelte gyanútlanul a tudós Öreg.
– Akkor pedig azt mondom neked – folytatta a gyerek -, kelj fel és járj.
Akkor az Öreg, szempillantásnyi szünet után, maga mellé fektette a két botot, fölállt székéről – csontjai, szól a beszámoló, „recsegtek, ropogtak” -, elment az osztályterem ajtajáig, visszajött a katedráig, majd ugyanott folytatta az Írásmagyarázatot, ahol abbahagyta, semmit nem fűzve a történtekhez. Amikor a szolgálatos diák rázni kezdte a csengőt a folyosón, az Öreg befejezte a mondatot és így köszönt el az osztálytól:
– Köszönöm, fiúk.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 51. szám
