VARGA LÁSZLÓ
Kiskarácsony
„A „Kutatók” fn. ügyben bizalmas nyomozás alá vont személyek – Atkári János, Weltner Mariann, Láng László, Varga László, Csetneki Gábor, Veres Júlia – valamennyien az ELTE BTK hallgatók, e karon végzett oktatók aktívan részt vettek a „Studium Generale” BTK szekciójának szervezésében és irányításában. Az ellenük irányuló gyanú egyik alapját az képezi, hogy legális lehetőséget illegális tevékenység kifejtésére kívánják felhasználni. Ellenállást tanúsítanak a Párt és állami vezetés „Studium Generale”-ra vonatkozó rendelkezéseivel, az ezzel egyetértő más egyetemeken működő tanfolyamok vezetésével szemben.” (1972. november)
Pontosítsunk, a hatból négyen végeztük el addigra az egyetemet, oktatók viszont nem voltunk, még állásunk sem volt. Weltnert is csak jóval később engedték a tanári pályára, majd közös megfigyelésünk idején született lányomat tanította a Radnótiban. Csetnekivel és Veres Julival 1984-ben Párizsban találkoztam újra, őket egyszerűen kiüldözték az országból.
1995-ben – erről már írtam – BM-iratfeltáróként túl gyorsan szembesültem az iratok totális megsemmisítésének mítoszával, az indokoltnál is gyorsabban. Így „leltem rá”, hiszen kikészítették, az ELTE BTK O(objektum)-dossziéjának kemény fedelű borítójára, kibelezve, mondván, a tartalmát megsemmisítették. N. N. mintha figyelt volna, mint aki azt sugallja: íme, itt (volt) a múltad, de már nyoma sincs. Évekkel később (kutatóként) leltem a „Kutatók”-ra, de (természetesen) mára már az sem lelhető fel. Ennyi volt, felejtsük el. Feltehetően nem kár érte, ma már csak nekem, nekünk hiányzik, vagy sem. Azért valahol zavar, hogy volt egy másik életem, a titkos, előttem titkos, amit nem is ismertem.
Persze tudtuk, tudni véltük, hogy célkeresztbe kerültünk, nem mintha lenne ennek visszamenőleg bármi jelentősége, ez már a puha diktatúra volt. Rég volt, 34 éve, talán igaz sem volt. D.-nek mondtam, hogy „hallgasd csak”, valaki fülel a telefonban, bolondnak vélt, s most már nem dörgölhetem az orra alá, hogy mégis igazam volt. Meghalt.
Arról sincs fogalmam, mit gondolt anyám, amikor apám félni kezdett, amikor rátaláltam a rá vonatkozó iratokra, addigra már ők sem éltek. Teszem azt, arra a vallomásra, amelynek alapján akár fel is köthették (volna). Megúszta a kemény diktatúrát. Mi már csak ilyen mázlisták vagyunk.
Ez persze két nagyon is különböző történet, az apámé és az enyém. Az övé véresen komoly, az enyém inkább csak vicc, na jó: rossz vicc. Ilyeneket én is megengedtem anno magamnak. Teszem azt, amikor szűk társaságban egyikünk a „besúgókra” terelte a diskurzus tárgyát, de én ezt kimondottan idétlennek véltem, s vágtam rá, hogy „spicli” (als solches) persze semmiképpen, de holmi Ábel ezredes (legendás szovjet hírszerző), az egészen más történet. Weltnerre emlékszem, aki nézett rám, mint egy hülyére. Szerinte rossz poén volt.
Ma már tudom, inkább csak tudni vélem, hogy amikor lezárták a „Kutatók” fn. csoportdossziét, hiszen már régen nem voltunk semmiféle „csoport”, akkor a szabályoknak megfelelően mérlegelték esetleges beszervezésünk lehetőségét. Ami azért megint rossz vicc: máig ellenség, de mostantól akár Ábel ezredes is lehetsz. Legalábbis nekem felkínálták; gyerekkori barátom tette meg az ajánlatot: Frankfurtba mehettem volna, anticionista vonalon, merthogy azok a fránya cionisták már a legfelsőbb vezetésbe is beépültek. Nekem persze erről kizárólag Aczél elvtárs jutott az eszembe, meg hogy milyen poén lenne éppen őt elhárítani. Persze az is felrémlett, hogy az elvtársak ajánlatukkal éppen lezsidóztak, pontosabban (ők) „jó” (nem „cionista”) zsidónak véltek. Vagy ki tudja, mi a fenét gondoltak rólam.
Persze D., vagy jelen esetben a Studium Generale, pusztán emlék, helyenként varázslat, az apámé viszont már történelem, amivel (ha nem is vele) hivatalból foglalkozom, de itt van velem.
Szalai Annával, a meggyilkolt Szalai András lányával, véletlenül találkoztam, apjának a beismerő vallomás fejében „szabad elvonulást” ígértek, majd (természetesen) felkötötték. Anna viszont „elvonult”, mint Csetneki vagy a Veres Juli. Rajk viszont nagyon is látta a történet végét. Akasztását, fentről, Péter Gábor társaságában (mintegy páholyból) szemlélte Farkas Mihály és Kádár János. Az utóbbi haláláig nem felejtette a Conti utcai börtönben megrendezett véres színjátékot.
Rajk Lászlóval, az „ifjabbal” talán tízszer tettem meg oda-vissza a Budapest-Auschwitz útvonalat, együtt készítettük el az ottani új „állandó” kiállítást, a korábbit (a Horn Emilét) addigra már be is zárták, a lebontással kezdtük, leszedtük az antifasiszta ellenálló papa fényképét is, aki azért „bukott le” 1944-ben mert az őt bújtató párja (Földi Júlia) korábban ugyanott egy zsidó lányt rejtegetett.
Anyám barátnője csecsemőgondozó volt a Rákosi Mátyás Gyermekotthonban, ahova álnéven (apjától, anyától, személyiségétől megfosztva) 1949-ben a Rajk Lacit is beszállították. Felismerte. A (volt) férjét a saját fivére vette angol kémként őrizetbe, majd végül együtt (egyszerre) verték agyon őket. Később az ÁVH-s testvér titkárnőjét (vagy „jobbkezét”?) is letartóztatták. Nem sokkal megfigyelésünk után az ő lányát is kiüldözték az országból, mert „ellenség” lett. Az ő apja, Koós Béla, talán sohasem bocsátotta meg ezt a lányának, nekem viszont kollégám volt a Magyar Televízióban. Ott ültünk együtt Szilveszter főosztályvezető elvtárs mítingjein, s „értékeltük” egymás műsorait. Mindkettőnknek „szagunk” volt, az övé a volt ÁVH-sé, az enyém az egykor (kollégái által) megfigyelté. Most meg ülök a lánya, Koós Anna mellett, s együtt mutatjuk be könyveinket.
Az persze bornírt feltételezés, hogy „legális lehetőségeinket illegális tevékenység kifejtésére kívántuk [volna] felhasználni”. Éppen fordítva, valahol a „legalitás” határait kerestük, s számomra meglepetés volt, hogy ezek ilyen szűkek. Nyilvánosan ezzel nem is vádoltak, de az tény, hogy a „bölcsészkari szervezetet” sohasem tekintettük holmi „szekciónak”, önálló mozgalomnak véltük magunkat.
Ez volt velünk szemben a (valódi) vád, hogy függetleníteni próbáljuk magunkat a Kommunista Ifjúsági Szövetségtől, de még erre sem tartottunk igényt, hiszen „megszálltuk” azt, Atkári volt a kari KISZ-titkár, Láng tagja a VB-nek, talán Weltner is, de valahol ott sertepetéltünk mindannyian, s amikor megjelentek a „fehér ingesek”, hogy ítéltessenek felettünk, akkor végül véres fejjel távoztak, a KISZ-bizottság – hiába követelték – nem adta a fejünket.
Az úgy volt, hogy a Studiomot be akarták tiltatni. A konkrét ok, az utolsó csepp talán az az írásmű lehetett, amit Csetnekivel ketten követtünk el a „mozgalom” jövőjéről. Ez még valahol megvan (emlékszem, később megmutattam Ferge Zsuzsának, aki jót röhögött, hogy ez váltotta ki a balhét), de maradjunk az emlékeknél.
A Studium Generalét az a jelenség hozta létre, hogy az egyetemi felvételeknél a származási kategóriák eltörlése következtében a félig szocialista, félig hagyományos polgári értelmiség elkezdte újratermelni magát, s az „alacsonyabb néposztályok” bármily tehetséges gyermekeinek rohamosan csökkent az esélyük a továbbtanulásra. Az (Atkári-féle) bölcsészkari Studium kezdetben ott helyezkedett szembe „a Párt és állami vezetés „Studium Generale”-ra vonatkozó rendelkezéseivel”, hogy nem volt hajlandó ezt osztályharcként felfogni, hanem holmi „hátrányos helyzetről” beszélt, ami a végeredményt tekintve már-már lényegtelennek is tetszhetett, hiszen a mi „hátrányos helyzetű” diákjaink túlnyomó többsége is beleesett a „a Párt és állami vezetés” által preferált „F”-es kategóriába, azaz „fizikai dolgozó” gyermeke volt. A rendszer viszont nem kedvelte, ha mi az „uralkodó osztályt” hátrányos helyzetűnek tituláltuk. (Ferge viszont azt firtatta, tényleg hisszük-e, hogy a valóban „hátrányos helyzetűek” akár már csak a középiskolába eljuthatnak. Nem hittük.)
Maga a felkészítés leginkább holmi altruizmusnak tűnt, s talán Atkári fogalmazta meg, hogy ezzel váltjuk meg a belépőjegyet ahhoz, hogy a magyar társadalom alapkérdéseiben fogalmazzuk meg álláspontunkat. Vagyis nagyon tudatosan, eltökélten, de a „rendszeren belül” kívántunk maradni, nem megdönteni, hanem átalakítani, igazságosabbá, sőt kimondottan igazságossá akartuk tenni.
Szóval az inkriminált művet Csetnekivel ketten követtük el, s bocsátottuk az öttagú Studium Szervezőbizottság elé, amelynek magunk is tagjai voltunk. Több órán keresztül téptük egymást, s végül egyetlen szavazatot kaptunk, de ezzel mienk volt a többség. Ezzel beindult a Studium gépezete, művünket a legszélesebb vitára bocsátottuk, a studiumos oktatók és hallgatók (általunk javasolt) összgyülekezete elé. Ez viszont már a hatalomnak is sok (sokk) volt, a dékán betiltotta a gyűlést, Mezei elvtárs pedig a Fővárosi Tanács Művelődési Főosztálya nevében eltiltotta középiskolás hallgatóinkat bármiféle részvételtől. Túllihegték.
Ezek szerint ekkor indult be a gépezet ellenünk, mint akik „ellenállást tanúsítanak a Párt és állami vezetés „Studium Generale”-ra vonatkozó rendelkezéseivel, az ezzel egyetértő más egyetemeken működő tanfolyamok vezetésével szemben”, vagy akár már korábban.
A Szervezőbizottság tagjai közül ketten voltunk párttagok, ellenünk külön (tényfeltáró) vizsgálat indult. Ez (a jelek szerint) már a helyi pártvezetésen belül is viták tárgya lehetett, a kádári puhásság jegyében éppen azt nevezték ki vizsgálatvezetőnek, aki eleve nem értett egyet az eljárással. Vilmos tanár úr személyes beszélgetésre invitált, s sírva fakadt, csak azért vállalta, hogy hajunk szála se görbüljön, s valóban nem. (Mások „ügyeit” olvasva kezdtem utólag becsülni a tanár úr „gyávaságát”.)
Ez a lényegen már nem igazán változtatott, a Studiumnak annyi volt, s ez már valóban „rossz vicc”, hiszen nem csak Csetnekit meg Veres Julit üldözték el, a „kis” Kardos is Svájcban kötött ki, a „nagy” Kardos a papa szolgálati fegyverével lett öngyilkos, ahogy nem sokkal korábban Koós Anna mamája a férjéével. Bódy Gábor (én kedveltem) szintén önkezével…, Könczöl Csaba pedig „csak” holmi állambiztonsági játszma jegyében kallódott haláláig. Mi (Atkári, Láng, Weltner és én) egész jól megúsztuk.
Később az Őrségben meséltem a „nagy magyar írónak” a „nagy” Kardosról (néhány száz méterre egy másik, a nékoszos Kardos házától, de akkor már ő sem élt, neki – időzítetten – a börtön lett a „végzete”). A neves író, a magvetős Kardos haverja, kegyeltje ki is fakadt, hogy tehetett ilyet az én Kardosom, ez „a geci”, a papájával. Geci világ (volt).
Mondom, nekem csak állásom nem volt. Rényi elvtárs küldött Patkó elvtárshoz, a Nemzetközi Szemle főszerkesztőjéhez, hogy adjon már nekem munkát, s Patkó visszakérdezett: tényleg hiszi, ha Rényi segíteni akar, akkor hozzám küldi? Aztán mégis segített, kaptam tőle valami (képtelen) német fordítást, s kértem angolt is, miért is? Angolból is fordít? Fenéket, Atkári és Láng volt angol szakos.
1972 novemberében már tökéletesen értelmetlen volt a megfigyelésünk, említettem, többségünk már elvégezte az egyetemet, s csak ritkán találkoztunk egymással. Ha jól rekonstruálom a történteket, akkor januárban ezt a szervek is belátták, s már nem akadályozták meg, hogy alámerülésem jegyében elhelyezkedjek a Csepel Vas- és Fémműveknél. Ezt – ma már tudom – annak köszönhettem, hogy az eleve feleslegesen felfektetett dossziénkat lezárták.
Holott lehettem volna a magyar Ábel ezredes, s akkor most dicsérhetném Frankfurtból a „szakmát”, s kérkedhetnék azzal, hogy nemcsak Csetnekit, Verest meg a „kis” Kardost, Koós Annát üldözték el, hanem engem is. A sokat emlegetett „nemzeti kincs” részeként akár vissza is települhetnék, állambiztonsági részesedésem be is fektethetném, lehetnék én is az egyik leggazdagabb magyar, s ha úri kedvem úgy találja, anekdotázhatnék a „cionista” Aczélról.
Csetnekivel közösen írt irományomat Láng meg se szavazta, ha ezt akkor a vizsgálóknak elmesélte volna, feltehetően megúszta volna a vizsgálatot és az egész hercehurcát. Akár ma is elismert oktató lehetne az ELTE bölcsészkarán. De nem tette. A (kádári) hétköznap mint ünnep – mondaná Esterházy.
Isten nyugosztalja a holtakat, az élőknek pedig kellemes ünnepeket.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 51. szám
