SÁNDOR IVÁN
Az Auschwitzi jegyzőkönyv útja
Dosszié egy dokumentumfilmhez
„…ha nem tudjuk egyszerre megragadni az esemény keletkezését és egyediségét, a dolgok látszatát és egyediségét, a dolgok látszatát és jelentését, akkor… a bizonytalanság játékterébe kerülve a dolgok egyre jobban eltávolodnak a jelentésüktől és a világ megragadhatatlansága egyre inkább az idegenségben és az ürességben jut kifejezésre.”
(Jean Baudrillard: Kendőzetlen pillantás)
„B: Tulajdonképpen mit akarunk ezekkel az eszelős sétákkal?…
A: Csak a nevére emlékszünk, az arcára nem… De mi az, amit elmulasztottunk?… Nektek mondjuk ezt, akik kétszáz év múlva sem lesztek felnőttebbek, mint mi?… és egyáltalán az eltakarítás hangyaszorgalma…”
(Mészöly Miklós: A Vendég – Berlini interjú)
Locarnóban a Grand Hotel parkjában egy ősz hajú férfi és egy őszülő asszony sétál. Enrico Mandel-Mantello és Agnes Hirschi. A nevelőapám 1944. július 20-án írt levelet apádnak, mondja az asszony.
Einstein állítólag egyszer megjegyezte, hogy ha az ember elég sokáig bámul előre, megpillanthatja a saját tarkóját.
Ha viszont az ember elég sokáig tekint hátrafelé, talán megpillanthatja a saját arcát.
Az ősz férfi és az őszülő asszony egy platánfa alatt hátrapillantanak.
Két arcot látok. De nem a luxushotel parkjában hátrapillantókét. Ez a két arc meggyötört. Az egyik tizenkilenc éves fiatalemberé, a másik huszonhat éves férfié. 1944. április 21., Zsolna. A két csontsovány férfi makacs kitartással hajol a papírlapok fölé. Írnak. Rajzolnak.
Két újabb arcot is látok. Két negyven feletti férfiét. Frissen borotváltak. 1944. június, Genf. Az egyik férfi nemrég érkezett Budapest felől. A másik El Salvador svájci konzulja. A Budapestről érkezett férfi román diplomata. A konzul három éve él Svájcban, erdélyi magyar. Florian Manoliu azt a jegyzőkönyvet adja át George Mandel-Mantellónak, amit Zsolnán a két csontsovány férfi leírt.
Más arcokat is látok. Német tisztek, magyar miniszterek, főispánok, szolgabírók, katonatisztek, csendőrök, rendőrök. Látok újabb arcokat. A négyszázezernél több zsidó vallású magyar első transzportja 1944. május 17-én érkezik Auschwitzba. A szállítmány negyven lelakatolt vagonból áll, mindegyikben száz ember. A négyezer embert külön vágányon azonnal a birkenaui gázkamrákba viszik. A következő négy napon újabb tizenhatezer embert gázosítanak el. Május 21-én három szerelvény érkezik. Újabb tizenkétezer ember kerül sorra. Június 7-én Edmund Veesenmayer teljhatalmú megbízott jelenti Berlinnek, hogy 289 357 zsidó elérte a „célállomást”. Július 9-i újabb távirata szerint a szám: 437 402 fő.
437 402 ember arca többé senki számára nem látható.
Walter Rosenberg és Alfred Wetzler 1944. április 7-én szökik meg Auschwitzból. George Mandel-Mantello június 19-én olvassa Genfben a beszámolót, amit Zsolnán írtak.
Tizennégy éves voltam akkor, mondja a locarnói parkban sétáló férfi, apám hamis útlevéllel csempészett ki novemberben Budapestről. Hatéves voltam Pesten, mondja az őszülő asszony.
Enrico Mandel-Mantello, Mandel Imre 1943 végéig gimnáziumi osztálytársam. Hatvan évig nem tudunk egymásról. Nem ismerünk egymásra, amikor a svájci televízió egy Carl Lutzról, a tízezrek életét megmentő egykori budapesti svájci alkonzulról szóló dokumentumfilm forgatására Agnes Hirschivel és másokkal együtt mindkettőnket meghív.
Mit tartalmazott a Zsolnán készült jegyzőkönyv, amit Imre apjának a román diplomata, Florian Manoilu átnyújt, amiközben a tizennégy éves fiú a másik szobában magyar regényt olvas, hiszen mint elmondja, ő is Komlós Aladár tanítványa volt.
„1943 februárjában nyitották meg a birkenaui új krematóriumot és gázkamrát. Birkenauban jelenleg négy krematórium működik. A krematóriumok három részből állnak: a) égető kemencék, b) fürdőcsarnok, c) gázkamra. A kemencék közepén egy magas kémény emelkedik, ezek köré 9, egyenként 4 szájú kisebb kemencét építettek. Minden szájba három átlagos holttest fér, amelyeket másfél óra alatt égetnek el.”
A Jegyzőkönyvet Oskar Krasznyanszky fordítja németre a zsolnai Zsidó Tanács irodáján. Függeléket csatol hozzá, amelyben sürgeti a szövetségeseket, hogy pusztítsák el a krematóriumokat és az Auschwitzba vezető vasútvonalakat. Ellentmondóak az adatok arról, hogy májusban vagy június elején jut el a Jegyzőkönyv Magyarországra. Bizonyos, hogy Kasztner Rezsőhöz és Freudiger Fülöphöz, a Zsidó Tanács tagjaihoz eljut. Az ellenállás vonalán eljut Éliás József református lelkészhez is. Titkárnője, Székely Mária fordítja magyarra. Ezeket a példányokat kapja meg Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, Ravasz László református püspök, Raffay Sándor, az evangélikus egyház vezetője, Komoly Ottó, a Cionista Szövetség elnöke és Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilona, a Kormányzó menye.
A zsidó vezetők a későbbiekben arra hivatkoznak, azért késlekedtek a Jegyzőkönyv nyilvánosságra hozásával, hogy ne keltsenek a még életben maradottak között végzetes pánikot.
A vidéki zsidó magyarok deportálása június 7-én fejeződik be. Krausz Miklós, a budapesti Palesztina Hivatal vezetőjének állítása szerint június 18-án veszi át a Jegyzőkönyvet a török követség egyik alkalmazottjától. Átadja a fővároson átutazó Florian Manoliunak, a berni román követség tagjának. Másnap jut el Mandel-Mantellóhoz.
Milyen lehetett azoknak a tekintete, akik Budapesten olvassák a Jegyzőkönyvet? Az emlékezők szerint Edelsheim-Gyulai Ilona sírt. Amikor a törékeny, szép asszony könnyezik, apósa, a Kormányzó tudtával több mint négyszázezer magyar füst formájában száll az ég felé. Lehetne szétválasztani a gomolygásban, hogy hol volna a több mint négyszázezer magyar lelke a hatmillió elhamvasztotté között?
„…csak augusztusban tudtam meg titkos hírvivők útján a szörnyű valóságot” – írja Horthy Miklós 1953-ban Buenos Airesben kiadott emlékirataiban. Török Sándor író szerint, aki május végén vagy június elején adta át a jegyzőkönyvet a menyének, az később azt mondta neki, Horthy úgy fogta fel, hogy igaz az, amit olvas. „A fiatal Horthy feleségében két érzés működött, mondja Török Sándor, a részvét és a szégyenérzet. Mit szól majd hozzá a Nyugat, hogy így kiszolgáljuk a németeket, hogy több százezer embert így odadobunk nekik.”
„A kemencék mellett található egy előkészítő csarnok, amelyet úgy építettek, hogy egy fürdőterem benyomását keltse. Ajtó és néhány lépcső vezet a mélyebben fekvő nagyon hosszú és nagyon szűk gázkamrába. A falba zuhanyozórózsák vannak beépítve. Az áldozatokat a csarnokba vezetik, ahol azt mondják nekik, hogy fürdeni mennek. Levetkőznek, aztán beterelik őket a gázkamrákba.”
Ravasz László püspöknek és Raffay Sándor egyházvezetőnek sem látom az arcát, amikor június 15-én felkeresik Serédi Jusztiniánt és kérik, hogy csatlakozzon a tiltakozásukhoz. Nem látom a hercegprímás arcát, miközben elzárkózik. Irigylem Török Sándort, aki viszont láthatta, és elmondja, hogy miután a rezidencián végighallgatta őt, az arcán nagy volt a feszültség és hosszú idő után ezt mondta: „Ha a pápa őszentsége nem tesz semmit Hitler ellen, mit tehetek én a magam szűkebb hatáskörében?”
Mégis történik valami, aminek hatására június 25-én már a pápa is figyelmezteti a Kormányzót. Június 30-án tiltakozó jegyzék érkezik az Egyesült Államok elnökétől Roosevelttől, és V. Gusztáv svéd királytól. Tiltakozik a spanyol, portugál, török követség.
Mi az, ami közben történik, teheti fel a kérdést, aki próbálja keresni annak a férfinak a tekintetét, aki svájci irodájában a telefonok után nyúl? George Mandel-Mantello mindenki helyett és mindenki nevében a sajtóhoz fordul, hogy a világ tudomására hozza a Jegyzőkönyvet. Nem törődik azzal, hogy az első telefonok után hiteltelennek, van, ahol hazugságnak tartják a beszámolót. A rendészeti szervek közlési tilalmat rendelnek el. Ennek ellenére június 29-én megjelennek a Jegyzőkönyv információi az Arbeiter-Zeitungban, a Gazetta de Lausanne-ban. Július elején hírt ad róla a The New York Times, majd a londoni BBC. Az információk eljutnak a Vatikánba, az európai fővárosokba. Több mint négyszáz sajtóhír jelenik meg hetek alatt a világlapokban.
Horthy Miklós a tiltakozások hatására kénytelen leállítani a további eltervezett deportálást.
A hatvanas évek közepén apám levelet írt Walter Rosenbergnek, aki aztán Rudolf Vrba néven élte életét, mondja Enrico Mandel-Mantello a locarnói parkban. Megírta neki, hogy a beszámolóik későn értek Svájcba. „Hogyha hat vagy hét héttel korábban kaptuk volna meg a maguk teljes jelentését, mondjuk körülbelül ugyanakkor, amikor Budapestre küldték, talán leállíthattuk volna a deportálásokat, mert nagy sajtókampányt kezdeményezhettünk volna Svájcban és külföldön.”
Apám azt mondta el, válaszolja a parkban Agnes Hirschi, hogy fellélegzett, amikor apád intézkedései nyomán legalábbis egy időre elhárult a korábbi veszedelem. Megmutatta annak a levélnek a másolatát, amit 1944. július 20-án írt apádnak Budapestről: „Mint megtudtam, Ön volt a svájci sajtó szellemi irányítója, amelynek révén a világ nyilvánossága a legszélesebb körben tudomást szerezhetett a budapesti és vidéki zsidóság vészhelyzetéről. A tény napvilágra kerülésével, amikor minden szem a magyarországi zsidóüldözésre tekint, minden kormányzati hivatalnok felteheti magának a kérdést, nem fogják-e vajon egy nap őt is felelősségre vonni. Azt lehet mondani, hogy a folyamatban lévő katasztrófát az Önök akciója erősen fékezte.”
Ágnes e levél írásakor tehát hateszdendős Budapesten. Imre tizennégy esztendős Svájcban.
„A gázkamrák ajtajának bezárása után az SS-ek a kinyitott ventilátorokon át porformájú preparátumot szórnak bádogdobozból a kamrába. A bádogdobozon „Ciklongáz kártevők ellen” felirat áll, s egy hamburgi cég jelzése van rajta. Valószínűleg olyan ciánpreparátumról van szó, amely megfelelő hőmérsékleten gázneművé válik. Három perc múlva mindenki halott.”
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 51. szám
