Forrás: ÉS

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND

Esztrád

Az orrot nem lehet félrevezetni. Fáradni fárad, az igaz, de nem lehet becsapni. Márta haja, nyaka, a pórusok finom kráterei az első naptól ugyanazt a szagot árasztották, ugyanazt a parfümöt szórták szét: a penész kikerülhetetlen illatát. Egy ideig lehet ezzel viccelődni, hogy hát Flemming és a penicillin, meg a sajtok, azok az elérhetetlenül finom sajtok, mivé is lenne a világ nélkülük, mert ez még elmegy a mozi önbizalmat hozó sötétjében, a cukrászda teraszán, ahol mindig a megfelelő pillanatban seper végig az asztalokon a huzat, de az ágyban, a frissen vetett lepedő börtönében már minden nem odavaló szó sértés, menthetetlen durvaság. Ameddig csak tudott, hazudott szovjetkölnivel, neccharisnyával, céltalan sétákkal a folyó melletti lugasban, vagy azzal, hogy rászokott a dohányzásra, hiszen nincs az a dolog, ami ne lenne kívánatosabb a füstben, de kicsit túlméretezte a dolgot, mert aztán már meg sem állt a napi két pakli cigarettáig. A célját végül is elérte: ugyanolyan ocsmány szaga lett mindennek. Füstös pacsuliban lebegett a szoba-konyha, s ebben az édeskés kolbászszagban pár unott mondat is többet jelenthetett, mint ahogy könnyebben mímelhették az odaadást, és könnyebben estek túl a mézesheteken, bár Márta kérésére harmadnap a bányatóhoz is kisurrantak.

Igaza volt az asszonynak. Jólesett a víz, jólesett egymástól elszakadni azzal az ürüggyel, hogy valakinek vigyáznia kell a parton maradt holmikra, majd beúszni a tó közepéig, felfeküdni a vízre, és élvezni ezt a semmihez sem fogható egyedüllétet. Kint a szárazon az ilyesmit magánynak hívják, és szánalommal leplezik el, itt viszont szabadságnak tűnik, megközelíthetetlen, elűzhetetlen szabadságnak, mintha a teremtés utáni elégedettség nyugalma permetezne. A parton maradottak zsivaját megszűri a távolság, a zsongás és a metsző égbolt közönye pedig felbátorít. Most az egyszer uralni lehet a végzetet: bárki felfeküdhet a rezzenéstelen víztükörre vagy úszhat kimerülésig, hogy ereje fogytán azonnal beszippantsa a mélység, miközben tudja, hogy a leggyorsabb segítség is fél óra alatt ér ide. Hiszen épp ettől olyan kéjes ez a szabadság, hogy fájdalom nélkül kínálja fel a legigazabb választást. Mikor lesz még ennyi hatalma valakinek egy ilyen közönyös ég alatt?

Rudolf hosszú hónapok után most érezte először, hogy kitisztult a feje. Végre képes volt különválasztani érzéseit a kötelesség kényszereitől, s ez most talán elég bátorságot adott ahhoz, hogy elmondja Mártának: házasságuk nem több, mint egy ostoba félreértés, primér válasz egy kínos és átláthatatlan helyzetre, de ha ő úgy látja jónak, hogy folytassák mégis, hát folytatni fogja. Őt úgy nevelték, hogy soha ne hagyjon cserben senkit, még ha értelmetlen is a kitartás, még akkor is, ha már réges-rég rájött, hogy minden kitartás saját magából nyeri az értelmét, kitartani voltaképpen annyit jelent, mint hogy értelmet adunk az értelmetlenségnek, felöltöztetjük a mindig csupasz őrületet, mert úgy már bárminek hazudhatjuk: hűségnek, ragaszkodásnak vagy akár szeretetnek, csak úgy tolonganak ilyenkor a szavak, s ha Márta ebben a csapdában akarja leélni az életét, ha inkább hős lenne, mint eleven, akkor ő, Rudolf ezt a csapdát fogja, amennyire csak tudja, lakhatóvá tenni.

Ezzel az elhatározással úszott ki a partra.

Márta, akár egy rugóra járó, finom gépezet, amint meglátta, azonnal rámosolygott, majd gyermekhangján faggatni kezdte, hogy milyen a víz, csodálatos, felelte, de a törülközőt már viszszautasította, mindig is szerette, ha a nap melegítette fel a bőrét. Ami jó, azt minek elrontani, ezt prédikálta mindig az apja, Márta arcán mégis átsuhant némi aggodalom, a törölközőt zavartan összehajtogatta, majd a tó felé kezdett pislogni, mintha azt szeretné, hogy ide jöjjön, a pléd elé kússzon a víz, Rudolf aztán bólintott, menj csak, mondta, jól fog esni az úszás. A töltésről be lehetett látni az egész tavat. Szemben a kis öblöt, mögötte a meddőhányókat, keleten a dombokat kerülgető partszakaszt, amit már sikeresen összekötöttek az eperjesi erdővel. Addig ültették a fákat, amíg néhány tényleg megmaradt, az oda vezető földutat viszont lezárták egy sorompóval. Van, aki azt mondja, villákat építenek a fák közé, mások szerint bunkert, légvédelmi ütegeket telepítenek oda, a szovjet ugyanis valahol itt fogja megállítani az amerikaiakat, itt méri majd rájuk a döntő csapást, ha épp nem csalogatja el őket is Sztálingrádig. Pedig még csak most kezdték megszokni a békét, a túlélés friss szabályait. De ha jól belegondol, ez is megbolondíthatja az embert: a gépfegyverropogást nélkülöző csend. Az idegeket csiklandozó tudat, hogy bármelyik pillanatban lőhetnek ismét. A fák még satnyák, erőtlen lombjaik közül kivillan a föld rozsdaszíne, egyelőre egy embert se takarnak el, nemhogy egy üteget, de hát miért pont az esztelenséget ne lehetne előre tervezni? Miért ne kísérleteznénk ki idejében a gyilkolás általános érvényű egyenletét, bármikor behelyettesíthető ismeretlennel? Amit azokról a szegény zsidókról rebesgetnek, talán csak a kezdet volt. Az emberi fantázia közbülső állomása a vég előtt. A felesége egyre jobban távolodott a parttól. Talán már ő is ugyanazt érzi. Talán már őt is csábítani kezdte a nyugalom. Ha egy kis időt hagyna neki, talán ő mondaná ki a mindent eldöntő szót. De neki már nincs ideje! Minden egyes nap elviselhetetlen nehezékként akaszkodik rá. Egyre biztosabban döngöli a földbe. Reggel még minden könnyűnek látszik, hogy estére már fogcsikorgatva emelgesse elgémberedett tagjait. Hirtelen égetni kezdett a nap. Oldalra fordult, kicsit felhajtotta a leterített pléd sarkát, és a lelapított fűcsomókat kezdte bámulni. Még ő ítélkezik, aki gyilkolni készül… Hiszen tönkre akar tenni valakit. Mitől lenne ez különb, mint a háború? Csak azért, mert nincs golyó vagy repesz, ami látványosan feltépné a húst, már emberségesebb? Felnevetett. Micsoda hülye gondolat! Márta álmában se cserélne azokkal a vérbe fagyott, megcsonkított testekkel, akiket a romok alól ástak ki. Az élet épp az ilyen szívzűrök miatt eleven. Hányan viselnének el örömmel egy ilyen piszlicsáré szakítást, csakhogy visszakapják a karjukat, feleségüket, családjukat? Miért kellene Mártát megkímélni az élettől? Miért akarná hullafoltosan tengetni a napjait? Nevetséges! Ha jól megfizetnék, talán azt is el lehetne intézni, hogy a házasságnak ne maradjon nyoma. Még csak most kezdtek el működni a hivatalok. Még bármilyen papír elveszhet. Bárki lehet figyelmetlen. Ezért a néhány ostoba napért ne legyenek mindjárt elvált, megbélyegzett emberek. Talán ezzel kellene kezdenie. Az élet meglepő sokszínűségével.

Ha nincs az a kis hülyeség, hát el is mondja.

Már a töltésen kapaszkodott fölfelé az anyjától elcsent fürdőruhában. Úgy nézett ki, mint egy elfeledett képeslapon a megsárgult fürdőzők. Nem mintha lett volna választása: vagy meztelenül jön, vagy ezzel. Igazság szerint Márta egész élete arról szólt, hogy miként fogadja el az élet által felkínált egyetlen lehetőséget, hogyan gazdálkodik a mindig szűkmarkú ajánlattal. Mikor törődik bele a megváltoztathatlanba: most rögtön, vagy még vár néhány, boldogságot jelentő napot? De ahogy felért, s megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen a tóra, még abban a kacagtatóan fodros, század eleji dresszben is magához vonzotta a tekinteteket. A stég melletti hobbihorgászok értő szemét éppúgy, mint a családfenntartók némileg megfáradt érdeklődését, akiknek a női ruhák már legfennebb drágaságukkal hozhatnak még némi izgalmat, hiszen csak a természet tesz úgy, mintha kimeríthetetlen képzelőerővel rendelkezne, holott nagyon is megmosolyogtató az igyekezete: aki egy nőt látott, az minden nőt látott, mindössze a sejtés és a felismerés közé az élet még betuszkol néhány önfeledten vak esztendőt. Az a lány mégis több volt, mint puszta idomok. Szemérmességével, esetlenségével volt több. Egyrészt takargatni kívánt valamit, amire senki sem volt kíváncsi, másrészt boldogan megmutatta volna mindazt, ami ilyenkor aligha mutogatható. Talán csak az igazán türelmetlenek, vagy a végsőkig kiábrándultak keresik a nőiességet a legnyilvánvalóbb helyeken, s boldogok, ha úgy érzik: egyetlen mozdulattal megkaparintható. De itt senki sem volt kétségbeesve. Senki sem sietett sehová. Május volt. Verőfényes, csöndes délután. Ha valaki csodára számít, hát ilyenkor számítson.

Márta a rá eső figyelem pászmáiban felragyogott, mintegy visszatükrözte ezt a váratlan figyelmet. Szolgálatkészen és öntudatlanul, ahogy egy villanykörte lobban fel egyetlen pöccintésre. És akkor valahogy fénnyel telt meg az egész part. Ezt szikrázták vissza az öböl mögötti meddőhányók csillámai, ez játszott ezer alakban a tó pikkelyein, és akkor neki, Rudolfnak, már nem maradt más választása, mint jó tulajdonos módjára magához szorítani ezt a didergő fényforrást, megdörgölni a hátát a száraz, érdes törölközővel, majd begyűjteni az elismerő tekinteteket, hiszen mindenki láthatja, egyes egyedül ő rendelkezhet fölötte, mondhatni ő a kéz azon a bizonyos kapcsolón. S ebben az volt a legszebb, hogy Márta mindebből semmit sem vett észre, ő csupán az ölelést érzékelte, a végre vele is törődő gondoskodást, s az már csak a teremtő szelíd humorának tudható be, hogy ez a mozdulat jelentette neki hosszú éveken át a nászutat: amíg mások tengerről, fürdővárosokról, hegyek közé bújt panziókról, sikátorokról és fülledt terekről meséltek, ő ezt a mozdulatot idézte fel magában, ezt a képet kereste ki az emlékeiből, amikor reszketve odabújhatott a férjéhez, és az elfogadta, magához szorította. Amikor mások elindultak, ő megérkezett. És este, amikor a napszívta bőrüknek jólesett a meztelenség, már-már ösztönösen vonta szájához Rudolf kelletlenül ágaskodó hímtagját, s nem törődve a férfi félig rosszalló, félig csodálkozó tekintetével, amelyet csakhamar más érzetek torzítottak el, ízlelgetni, harapdálni kezdte azt a parányi húst, mintha ki tudja, milyen ételkülönlegességet kóstolgatna, melyből csak módjával szabad venni, majd amikor egyre sűrűsödtek a férfi panaszos nyögései, nem törődve szokással, intő szóval, bele is ült, és miközben érezte, hogy pár perc, és az ő teste is panaszkodni fog, maga elé képzelte anyja aggodalmas arcát, amint figyelmezteti: ilyet csak a legolcsóbb nők tesznek, és ha rá hallgat, csak fekszik meredten, felőle a csillárt is bámulhatja, nem számít, csak ne cifrázza, ne kószáljanak el a gondolatai, mert még visszahozzák neki, mint valamilyen külvárosi rüfkét.

Néhány napig nem is tudta elrejteni, mennyire büszke magára. Kipirult arccal viszonozta az irodában megforduló sofőrök vagy a buszmegállóban lébecoló suhancok kihívó tekintetét, s csak az utolsó, tényleg a legutolsó pillanatban kapta el a fejét, addig abban a fojtott hangú találgatásban gyönyörködött, ahogy izzadt tenyérrel próbálják meg egymás között megsaccolni, hogy hova, milyen helyre is vihetnék ezt a férjes asszonyt, aki szemlátomást falja az életet, vajon megteszi egy ismerős kapualj vagy az ilyesmihez már étterem kell, de legalább egy cukrászda, dobossal és tejszínes kávéval. S néhány áldott napig tényleg úgy tűnt, mintha ezért a sosemvolt, félvilági nőért, a benne szunnyadó bűnért vette volna el őt Rudolf. Hiszen ki, ha nem egy férfi, venné észre, hogy mi is lakozik igazából egy nőben? Különben mi értelme az egésznek!?

Tévedés, szörnyű tévedés volt belebonyolódni ebbe. Tulajdon lelkiismeretével házasodott össze, neki fogadott örök hűséget, mesélte Rudolf többször is a Kék albatrosz csaposának, s ha meghívták egy felesre, a részletekről sem feledkezett meg. Két konyakért már csak magát hibáztatta, szigorú arccal sorolta, hol és mikor léphetett volna közbe, hogy mást irányt adjon a fejleményeknek. De nem tette. Gyáva volt, beszari alak. Ha akarják, tessék, ki is mondja. De vajon lehet ezt titkolni? Dugdosni, mint egy nem kívánt gyermeket? De mi lesz, ha felsír, ha helyet követel magának? Ha nőni, dagadni kezd, belehízik Rudolf életébe, az izmokba, szövetekbe?

Nem sokkal a háború után állt munkába a Virág utcai rendelőben. A nagyhírű fogorvos-professzor, Taller Ignác hívta oda, aki szegről-végről rokona volt. Ő intézte el azt is, hogy szanitécként vészelje át a háborút, a vonalak mögött, holott a behívót pár hónappal a kormányzó bevonulása után megkapta. Akkor kezdték el dugdosni. Kórházról kórházra járt bokasüllyedéssel, sárgasággal, veseelégtelenséggel, mikor mivel, de 42 őszén már nem volt az a papír, amivel kibújhatott volna. Igaz, Taller még akkor is utánanyúlt, így aztán nem is maradt odakint csak egy évet. Emlékszik, attól rettegett, ha tovább marad, akkor ő is elkapja azt az elszabadult vírust vagy mit, hogy fegyverrel kel és fegyverrel fekszik, s mindenben ami mozog, célpontot lát, hiszen a világ a fronton véglegesen kettészakad: még mozgókra és már mozdulatlanokra, s minden bizonnyal addig nem is hagyják abba, amíg el nem érik a végső nagy mozdulatlanságot, amikor újra a teremtőnek kell átengedni a terepet, hogy csináljon valamit az összedarált, szertehányt matériával.

Tallernek persze tervei voltak. Nemcsak rendelőjét osztotta meg vele, de gyermektelenségének valamennyi dühét mozgósította, hogy igazi, nyakkendős orvost faragjon belőle, valamilyen utódszerűséget, pedig ő szívesen maradt volna a laborban. Egyrészt hiányzott belőle az ambíció, a kitartás konoksága, másrészt utált mások szájában kotorászni, fogat fúrni, gyökeret kezelni, megelégedett azzal, ha technikusként gipszből és viaszból formálhatja meg az eredeti megszólalásig hű másolatát. Egy-egy kacifántosabb esetnél viszont mégis oda kellett állnia Taller mellé, hallgatni magyarázatait a bölcsességfogak gyökerei között átfutó idegszálakról, a cuspidokról és mély harapásokról, majd figyelni sápadt ujjait, ahogy egyből a baj közepébe nyúl, tévedhetetlenül, precízen. Csak a fehér köpenyt nem bánta. Kormos, szennyesszürke volt akkoriban a város. Mintha évekig nem esett volna az eső, nem söpörte volna ki semmi a járdákra rakódott piszkot, csak újabb és újabb rétegek ülepedtek volna le tovább árnyalva az egyetlen, még megmaradt színt. Az ég kupolája épphogy megtűrte a napot, s valami addig rendezgette, tologatta odafönt a kósza fellegeket, amíg mozdíthatatlan, rongyszínű tömbbé nem álltak össze. Nappal is úgy kellett botorkálni az utcákon, mintha elfüggönyözött szobában keresgélnék az egykor volt bútrokat. A fehér, ropogós köpeny minden volt, amiről a város álmodhatott. A remény, hogy megint lesz itt valami, ami leginkább hasonlít az élethez. Ismét becsülete lesz a korzónak, álmos délutánoknak, kártyapartinak és színházi prömiernek. Édes felelőtlenség lesz majd folyton-folyvást mással hálni, és az éhséget is csak orvos írhatja fel a fölös kilók ellenében.

Talán a Virág utcai rendelőbe tért vissza leghamarabb az élet. Az emeletre az utolsó éves egyetemista tanoncok költöztek fel, átengedve a földszintet az idős, nemritkán a nyugdíjas semmittevésből visszahívott kollégáknak. Akkoriban egyszerű ínygyulladással is illett felkeresni az emeletet, hiszen ott mindig illatos, borotvált férfianyag állt készenlétben, s még arra is ráértek, hogy kamillás vattával maguk kenegessék végig a gyulladt területeket. Harapni lehetett már akkor a békét. A fák alatt, a parki bokrok mögött, a tűzfalaknak támaszkodva: buja és feltartóztathatatlan vadsággal vezekelt a város. Ahogy a fazékról emelik le hirtelen a fedőt, úgy csapott ki belőlük ez az eufóriával kevert bűntudat, mert hirtelenjében pótolni kellett a veszni látszó éveket, elütni a jövő iránti kétségeket, és persze felejteni, felejteni, amit nem is lehetett másként csak ezzel a habzó és féktelen akarással, a paradicsomi bűnök szapora felmondásával, amikor még férfi volt a férfi, és nő a nő.

Úgy járta az öregek között, hogy amelyik páciens egy-egy stancolt korona igazításán hagyja kigombolni, mintegy véletlenül, blúzának felső gombját, az a bugyinál sem fog különösebben visítani. Régi trükk volt ez, s úgy tűnt, most a máskor engesztelhetetlen Taller professzor is szemet huny fölötte, hiszen maga is úgy látta, mihamarabb friss, és lehetőleg népes nemzedékre van szüksége az országnak, hogy a küszöbön álló új rend erőre kapjon és kiteljesedjék. Épp csak az ő szobájában nem tűrt meg efféle rendbontást, így Rudolf legfennebb a déli uzsonna idején értesülhetett az újabb és újabb fogásokról, arról, hogy miként kell két mozdulattal vízszintesbe kormányozni a fogorvosi széket, de úgy, hogy a lábaknak azért elegendő hely maradjon. S bár mindez kivitelezhetőnek tűnt, már-már természetesnek, maga sem tudta eldönteni, hogy amit hall, csupán legenda, a férfiak között időnként elharapózó cinkosság és képzelőerő színes termékei, vagy valóban itt történik mindez, alig pár méternyire tőle. Percről percre sürgetőbben dobolt fejében a kérdés. Lefekvés előtt, munkába menet, egy-egy újabb páciens adatainak lejegyzésekor. Meg lehetett érteni a türelmetlenségét. Három éve is volt már annak, hogy először és utoljára nővel lehetett. Épp egy hónap telt el, hogy átdobták őket a szovjet határon, amikor két román baka keveredett a szálláshelyükre. Talán eltévedtek, vagy disszidálni készültek, akkoriban már minden lehetségesnek tűnt. Először csak cigarettát kértek, aztán kapcának való rongyot, kötszert, mert az egyikük feltűnően sántított. De leginkább azért voltak hálásak, hogy valaki végre az anyanyelvükön szól hozzájuk, így aztán néhány korty pálinka után már egymás szavába vágva bizonygatták, hogy legyen csak nyugodt Rudolf, ők nem bánják Erdélyt, a dolog felőlük akár így is maradhat, csak egészség legyen, meg egy kis nyugalom. Másnap talán hálából, talán mert tolmács nélkül nem boldogultak, a közeli településre invitálták – falu vagy tanya, nem lehetett eldönteni, néhány rendszertelenül szétszórt ház sötétlett a dombok mögött – ahol már egy türelmetlen gyevocska várta őket. Igazából nem is igen volt szükség a szavakra. A zömök, kerek fenekű lány, aki a nevét nem árulta el, magabiztos természetességgel illesztette prémje közé Rudolf zavart férfiasságát, s azonmód rázni, forgatni kezdte az ülepét, hogy mire Rudolf felocsúdhatott, hogy voltaképpen milyen kegyben is van része, a lány már dolgavégezetten ki is dobta magából, és az ajtóra pillantott, hogy akkor a harmadik, és egyben az utolsó is bejöhet. Elképzelni sem tudta, a két szúrós szemű oltyán milyen furfanggal, kecsegtető ajánlattal, netán fenyegetéssel vette rá azt a szénaillatú, közönyös arcú lányt, hogy a kedvükre tegyen, hiszen alig volt valamilyük. Hacsak, fordult meg a fejében, nem a tőle kicsalt holmit osztották meg vele suttyomban, de megkérdezni már nem merte. Attól félt, hogy ez a pár percnyi békesség, ez a mímelt fegyverszünet pillanatok alatt pozdorjává törik, ha firtatni kezdi az okait. Csak utólag jött rá, hogy épp ez lehetett a háború, ez a kérdések nélküli, a maga tömörségében és lecsupaszított egyszerűségében némileg még imponáló világ, amely egyszerre volt képes adományokkal és gyomorkavaró borzalommal előrukkolni mindaddig, amíg az ember már nem képes különbséget tenni: a lány rózsaszínű fenekét egy idő után már ugyanoda számolja, ahová az elfagyott végtagokat és a vértől gőzölgő havat. Rudolf ez utóbbiakról ott, a fáskamra melegében még semmit sem tudott, valami köszönetfélét habogott inkább, mert úgy hitte, ez mindenkinek kijár, aki vele önszántából effélét cselekszik, mire a lány még egyszer, ha lehet még szakszerűbben végigmérte az ő síkos és összezsugorodott veszszejét, mintha csak az ő, hirtelen jött és azonmód távozó hatalmát szemlélné, hiszen Rudolf még sosem érezte magát ennyire kiszolgáltatva és némiképp elhagyatva, mint ott és akkor, félig letolt nadrágban, az örömtől még fényes meztelenségben.

Ezt persze nem lehetett elmesélni a kollégáknak. Sem az oltyánokat, sem a meleg húsú parasztlányt. Inkább valamilyen nagylelkű nagynéniről beszélt, ha már mindenáron beszélni kellett, aki egy családi nyaralás idején, még 39-ben besurrant a sátrába, hogy ott megtegye azt, amit egy nagynénitől elvárhatott egy vagyonos család. De ezen a többiek már csak mosolyogtak. Kuti Márta épp idejében mentette meg veszni látszó tekintélyét. Aznap a professzor nem jött be. Futó influenza, közölte Éva néni, Taller asszisztensnője, s látszott rajta, legszívesebben ő is hazamenne, de Rudolf rászólt, hogy bármennyire is szeretné, de a fogfájás nem vehet ki szabadságot, így Éva néni kénytelen volt visszaakasztani a már kikészített kabátját a szekrénybe. Tízkor egy fiatal férfi jött, aki vigyorogva aranyfogakat kért, szemfogtól szemfogig, felülre, hogy azonmód észrevegyék, de akkor le kell csiszolni az egészséges fogait, hogy a csonkokra ráhúzhassuk a koronákat, fakadt ki Rudolf, nem baj, mondta a másik, kibírja, aranyat is hozott, ott van a zsebében. Rudolf végül ingerülten tessékelte ki a pácienst, hiszen ezalatt a néhány hét alatt már a fejébe verte a professzor, hogy

igazi orvos még fenyegetésre sem tesz tönkre olyasmit, ami különben ép és egészséges, bár tudta, az az idő, amikor az ilyesmi még igaz lehetett, már rég lejárt, elvitte a háború, az ügyeskedés mindennapos rutinja. Hiszen a fickó bármikor talál magának a városban valakit, aki még csak nem is lesz kuruzsló vagy iszákos felcser, s néhány nap múlva villogó mosollyal veszi le a lábáról a hüledező rokonságot, mindössze a hozott arany felét kell rászánnia. Éva néni is kelletlenül mosolygott, hiszen a munkából neki is lecsöppent volna valami, ráadásul túl volt már azon, hogy bármit, ami pénzt vagy élelmet hozhat, beköpjön a professzornál, így csak nézték egymást fojtott haraggal délig, amikor végül hazaengedte. Már épp az uzsonnáját vette volna elő, amikor megállt valaki az ajtóban. Előbb csak a padlóra vetülő árnyékot vette észre, majd ahogy felemelkedett, meglátta a hozzá tartozó vézna testet is. Emlékszik, egy kicsit el is mosolyodott ezen, hiszen az elnyűtt férfikabátba burkolózó lány maga is elmosódott foltnak tűnt. Rudolfnak az volt az érzése, hogy az igazi, az árnyékot tápláló test valahol e mögött lehet, holott nyilván nem volt, nem lehetett a lány mögött semmi, csak a kihalt, gyógyszerszagú folyosó.

A foga fáj, mondta hirtelen, talán mert attól tartott, elzavarják, ha nem mond valamit, sejtettem, felelte Rudolf, de a lány nem nevette el magát, inkább elpirult, égszínkék szeme befelhősödött, mintha hazugságon kapták volna rajta, pedig erről szó sem lehetett, a bajt az eldagadt arca is jelezte már. Miért hanyagolta így el, kérdezte Rudolf feddőn, de nem várta meg a választ, hiszen tudta, hogy a lány már aludni is képtelen az alattomos, szaggató fájdalomtól, és hogy épp ez a fájdalom vette rá, hogy pénz vagy bármiféle felajánlható ellenszolgáltatás nélkül is ide merészkedjen, ahol kihúzzák végre, vagy szánalomból adnak a kezébe valami alkalmas eszközt, amivel ő maga tépheti ki ezt a gennyes, izzó tűzfészket. Ahogy levette a kabátját, és felült a székre, kivillant a tejfehér bőre. Két számmal is nagyobb vászonszoknyáját repedezett, széles bőrövvel fogta a csípőjéhez. Férfié lehetett az is, mert az eredeti lyukak után, talán szeggel vagy más hegyes tárggyal, újabb lukakat vágtak a bőrbe, hogy szorosabban fogjon a csat. Hányan hordhatták már ezeket a ruhákat, komorodott el Rudolf, de mondani nem mondott semmit, hiszen a lány virágmintás blúza egészen újnak látszott, talán direkt erre az alkalomra szerezte be valahonnan. Filigrán, üvegtestű lány volt Kuti Márta. Karcsú bokáját, megnyúlt combjait, kicsi, de annál rátartibb mellét ugyan elrejtette a ruha, mégis sejteni lehetett, hogy ott vannak és úgy vannak ott, ahogy a csukló, a vékony ujjak, a rövid, fiús haj alatt húzódó pihés nyak megelőlegezi. Szaga sem volt, legalábbis Rudolf akkor még nem érzett semmit, illetve csak azt, hogy a lány nem használ kölnit, tág mezők friss szélszagát árasztja magából, a levelekről éppen lepergett víz illatát, meg némi mosószappant, ami inkább karcolja, semmint tisztítja az efféle, mindenre érzékeny bőrt.

Ezt bizony ki kell húzni, mondta később, amikor már a szuvas nagyőrlő fölött a gennyzacskót is kitapogatta az ujjaival. Kicsit fájni fog, figyelmeztette, kifogytunk az érzéstelenítőből, tette hozzá, majd gyorsan elhallgatott, hiszen ez csak részben volt igaz: Taller szekrényében még volt néhány ampulla félretéve súlyosabb esetekre. A lány végül meg sem nyikkant, mindössze a karfát szorító, elfehéredett ujjain látszott, hogy már a fogó jéghideg érintése is éles fájdalommal járhat, de aztán Rudolf egyetlen halk reccsenéssel ki is kapta a tettest, de még nem engedte, hogy a lány megkönnyebbülten felüljön, inkább gyorsan kicserélte az átnedvesedett tamponokat, felitatta azt a pár csepp nyállal keveredett vért, ami a kézfejére fröccsent. Láthatóan tétovázott. Most mi legyen? Előtte az egész délután. Arra gondolt, ha eláll a vérzés, még megnézi az őrlő helyét, megsérült-e az íny, híddal pótolják-e majd ki a hézagot, esetleg más megoldás is szóba jöhet, ám ezek helyett végül csak annyit mondott: várjunk még egy kicsit, hogy lelohadjon az arca. Ha jól sejti, ez a némileg váratlan mondat jelezte, hogy benne már minden készen áll. Hiszen maga sem gondolhatta komolyan, hogy a lány itt fogja megvárni, amíg a gyulladás akkurátusan visszahúzódik, amíg a felsértett íny bordóvöröse visszanyeri természetes színét. Felszegett fejjel, kipeckelt szájjal a lány még vonzóbbnak tűnt. A védtelenség öltöztette fel abba a ragyogó, láthatatlan selyembe, melynek érintését már nem lehetett megtagadni. Ráadásul ekkor a nyakán egy ideges ér finoman verni, remegni kezdett, s talán nem is a férfi, hanem a leendő orvos gombolta ki a blúz legfelső gombját, hogy könnyebben jusson levegőhöz a test, hogy azt a vergődő eret valamiképp kiszabadítsa börtönéből. Itt gyakrabban érhette a nap, hiszen a nyak alatti kis mélyedés, és a vállak alig látható dombjai barnán csillogtak, de ahogy a második gomb is engedett, váratlan rémület hasított Rudolfba, ahogy az utazó is elbizonytalanodik, amint letér a térképek magabiztosan színes foltjairól a még kirajzolatlan területekre. Így jutott el ő is azokra a fehér, nap sem járta mezőkre a mell fölött, miközben a harmadik gomb végképp egyértelművé tette azt, amit már a másodiknál sejteni lehetett, hogy a lányon nincs melltartó, s még egy gomb, és a féltett bimbók is kivillannak, ott táncolnak majd Rudolf remegő tenyerében. Még egy gomb és nincs, nem is lehet visszaút. A lány meg sem mozdult. Talán csak a fenekét feszítette jobban a műbőr ülőkéhez. A szeme szelíd csodálkozással és némi beletörődéssel telt meg: fényesebb lett és kifejezőbb, mint aki végül is azt kapja, amire mindig is számíthatott, sem többet, sem kevesebbet, hiszen van, aki mindig önmagával fizet az élet látszólagos jótéteményeiért. Miért lenne ez másként, itt, a Virág utcai rendelőben, hiszen erről a helyről bizony már ő is hallott sikamlós szóbeszédet, bár azt már nem sejthette, hogy lesz még annyi szerencséje, hogy nem egy szájszagú vénember, s még csak nem is egy féktelen vadóc teszi mindezt vele, hanem egy ilyen jóképű, kissé félszeg fiatalúr, akiről más körülmények között talán nem is gondolná az ember, hogy kettőig tud számolni. Ha beszélhetett volna, csak annyit kér, hogy ha lehet, akkor a doktor úr, vegye ki a szájából azokat a vattadarabokat, mert egészen kiszáradt a szája, és a nyelve is elzsibbadt már, és hogy óvatosan bánjon a szoknyával, ne nagyon rángassa, mert könnyen szakad, szakad és foszlik egyszerre, higygye el, ami alatta van, az úgyis megvárja.

De aztán nem történt semmi. Rudolf hátán már a második gomb után megindultak a verejték maró cseppjei. Mintha a test szabotálta volna el az egészet: tüdeje asztmásan kapkodott levegő után, és a térde is úgy remegett, hogy félő volt, pár perc, és a saját lába fordul ki alóla. Komikus, csak erre tudott gondolni, hogy most mennyire komikus lehet. Egy Chaplin, amint zongorakíséret mellett erőszakolni készül, vagy a faarcú Buster Keaton, aki leveri a szék mellé készített műszereket. Ráadásul a lány engedékeny tekintete csak növelte a szégyennek ezt a légszomját, de talán még legyűrhette volna, ha nem hallja meg hirtelen a lépcsőfordulóban a professzor kopogó lépteit, épp a negyedik gomb előtt, amint egyre szaporábban, egyre határozottabban tart az ajtó felé. Mindjárt rájuk nyitnak, villant bele. Másodpercek kérdése az egész. Kell ez neki? A botrány, a fegyelmi, a megalázás? Maga sem tudta, milyen szavakkal, de hadarva és némileg összefüggéstelenül felajánlotta, hogy a Kossuth téri cukrászdában, ahol olyan omlós a krémes, találkozhatnának, mondjuk, holnap négykor, ha megfelel, s a lány bólintott, mert beszélni csak azután tudott, miután Rudolf végre szabaddá tette a száját, de még akkor is masszírozni kellett egy kicsit, hogy végre odagyűljön a nyál.

Nem a professzor járt akkor a folyosón, bár ez ma már senkit sem érdekel. Márta viszont hamar felengedett az ajándékba kapott randevún, talán már az első korty habos kávé kiengesztelte, vagy még korábban, a rendelőben, Rudolf első, suta mondatánál megbocsátott. Rudolf mégis napokon át hajszolta a felmentést, nem volt elég a Victoria mozi híradója alatt ellopott csók, a dideregve eltöltött este a Liliom kihalt kerthelyiségében, amikor a gyöngyöző leves kikanalazása után az ő mindig hideg kezét Márta előbb a hasára vonta, majd lennebb, minden forróság eredőjéhez. Nem volt elég a tavasz, majd a beköszöntő nyár, Rudolf feltétel nélküli megbocsátásra várt, valami igazán egyértelmű jelzésre, hogy ennek az egésznek nem marad nyoma, Mártának még bosszúból sem jut eszébe felkeresni a professzort, miközben egyre jobban hízelgett neki saját nagylelkűsége, még akkor is, ha ebben igazából a lány volt verhetetlen: egy gesztusért kettőt adott cserébe, amikor Rudolf még csak a kisujjában reménykedett, ő máris a karját nyújtotta. Hálája azon kóbor állatok lefegyverző hálájához hasonlított, akiket egy napon meleg odúval és némi maradékkal lem, a sors, s ezért csak szeretniük, dörgölőzniük kell, ahogy a szívükből kifér, hiszen mindent egybevetve ez az egyetlen felajánlható csereeszközük. Így aztán nem múlt el nap, hogy egyre szebb és nagyobb csokrokkal ne kényeztesse a lányt, miközben egyre hevesebben és pontosabban bókolt, majd a hajnalig tartó fogorvosbálon, miután kisurrantak a ruhatár csöppnyi fülkéjébe, s az olajos fényű padlóra találomra leterítettek néhány ottmaradt kabátot, hirtelen minden egyszerűvé és visszavonhatatlanná vált: peckesen kihúzta magát, és mint akinek már nincs hova futnia, csak a torkolattüzek közé, a biztos halálba, büszkén és szinte egy szuszra, nehogy félbeszakíthassa magát, azonmód megkérte Márta kezét. Ő, persze, megrémült, elkerekedett szemmel csitította, kérlelte, hogy ne mondjon bolondokat, különben is csak a bor beszél belőle, bár szép, valóban gyönyörű, hogy efféle gondolatok is megfordulnak a fejében, reggelig is elhallgatná, de ne itt, ne ilyenkor, mert ő, nő létére azért annyit mégiscsak tud, hogy a férfiak, amikor így kiengedik a gőzt, amikor a testük végre elernyed az együttlét fáradalma után, és a gyönyör még nem ülepedett le, akkor bizony hajlamosak rózsaszínben látni a világot, olyasmiket is kitervelni, amiket, már megbocsásson a szókimondásáért, józanul soha nem raknának egymás mellé. De amikor látta, hogy az alkohol dühödt bátorságán mégiscsak átüt a szándék, hiszen Rudolf tenyerében, miután a béléssel együtt kiforgatta szinte az összes zsebét, végre megpillanthatta azt a kis semmi gyűrűt, amit Rudolf türelmetlenségében kétszer is leejtett a padlóra, de harmadjára már ő vette fel, s azonmód fel is húzta az ujjára, hogy egy bajjal máris kevesebb legyen, akkor végre engedett benne valami, óvatos örömmel bújt hozzá, mely öröm végül egyre jobban és jobban átforrósította a testét, hiszen mégiscsak igaza volt az anyjának, hogy legyen türelemmel, ne sürgessen semmit, de ha már megfogta, ne engedje el az Isten lábát, hiszen előbb vagy utóbb minden félszeg fiatalemberben megmozdulnak az ösztönök, és fontosabb lesz neki a saját kertjében termett gyümölcs, mint a messzi kukacos. Nem tudta, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy Rudolf már akkor, abban az áldott pillanatban megcsalta, hiszen nemcsak őt csalogatta így magához, nemcsak őt szelídítette meg a házasság szentségével, hanem egy távoli, de még mindig könynyedén felidézhető orosz lányt is örökre magához láncolt, mert ha már nincs mód a bűnbocsánatra, legalább a vétkeinket gyűjtsük magunk köré, nehogy elkóborolva rossz hírünket vigyék.

Az is csak utólag derült ki, hogy mennyire meg kellett volna becsülnie ezt a hirtelen jött, ruhatári közelséget, mert Rudolf a lánykérést követően, és utána még hosszú hetekig, amíg át nem evickéltek az eljegyzés és esküvő zátonyain, hozzá sem nyúlt, takarékos mosollyal viselte a költségeket, ezzel a mosollyal nyugtatgatta, ha elbizonytalanodott, mert bizony többször érezte úgy, hogy ez a kimért, halvérű ember szikrányit sem hasonlít az ő Rudolfjára, arra a kidagadt erekkel szerető férfira, aki annak idején még az állását is hajlandó volt kockára tenni miatta. Nem értette, hogy az a valami a lába között, amit az anyja, és eleinte maga Rudolf is alig felbecsülhető ékszerként kezelt, ez a csiszolásra vagy mire váró gyémánt, miként volt képes ilyen hamar elértéktelenedni, miért nem vonzza oda férje tekintetét, miért nem izzad le a puszta látványától, holott, ha most mindent az élére állítunk, nem ennek megszerzéséért játszották el ezt az egész komédiát? De nem bánta, őt tényleg nem sértette vérig, hogy Rudolf is, akár a legtöbb férfi, ezt tekintette az ő legbecsesebb, tovább már nem adható részének, csak akkor tegyen is végre úgy! Őrizze éjt nappallá téve, simogassa, akár a gazda a legjobban tejelő jószágát, mert abból még bármi lehet: vágy, szerelem, utazás, de Rudolf úgy tett, mintha ez az egyezményes üzlet többé nem érdekelné, mintha a befektetés már láthatóan nem térülne meg, és akkor ő is szemérmes lett, rejtegetni kezdte a mellét, térdig érő alsót húzott, akár a Marx utcai Leidner nővérek, akiket a hátuk mögött minden suhanc szűzkurvának csúfolt, miközben féltek is tőlük, mint a tűztől, hiszen sosem lehetett tudni, hogy kit árulnak be hentes apjuknak. Végül ez a furfangos óvatosság, a túlzott szemérmesség hozott néhány rejtegetni való órát, néhány bevallhatatlan mozdulatot, bár Márta sejtette, hogy ez a kierőszakolt, törni, zúzni is hajlamos szenvedély nemsokára percekké, majd annak törtrészeivé zsugorodik: egy napon talán már a ruhát sem kell levetnie, csak úgy nekitámasztják majd a kredencnek és kész, vége, nincs tovább, de eldöntötte, hogy addig is élvezni fogja, élvezni összeszorított szájjal azt a keveset, amit a sors eléje vet, hiszen panaszkodni végképp nincs értelme, ő sosem volt az a lány, aki elkaparta volna a sebeit, hogy a vér látványától megrészegüljenek a mindig félreálló közönyösek.

Pár napra rá hogy összeházasodtak, az is kiderült, hogy a Virág utcai posztját semmivel sem tudta volna Rudolf megmenteni, hiszen Taller professzor már a lagzijukat sem érte meg, a szíve mondta fel a szolgálatot, a szíve, a szíve, hajtogatta magában Rudolf többször is, mintha egy rontást hozó átok értelmét szeretné megfejteni, azt viszont álmában se gondolta volna, hogy Éva néni kihasználva az interregnumot már másnap bemártja őt a románoknál. Sokat persze nem ért el vele, mert Ionel Dincu, az új főmufti, az asszisztensnőjét is magával hozta az új helyére, így végül Éva nénit kivéve mindenki örült, hogy ilyen fájdalommentesen lezajlott a legújabb impériumváltás, mert azt már városszerte rebesgették, hogy aki a magyar világban vállalt hivatalt, az ne is nagyon reménykedjen semmiben, még örvendhet, ha nem végzi börtönben, így irigyelni leginkább Taller professzort lehetett, hiszen mégiscsak ő találta meg a legjobb ürügyet arra, hogy megszokott eleganciájával még idejében kivonja magát mindebből.

(regényrészlet)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 51. szám