MEGYESI GUSZTÁV
Az Ács fivérek
(Lektűr)
Szita Károly polgármester volt a vendége nemrégiben Bolgár György rádióműsorának, és azt találta kérdezni a műsorvezetőtől, hogy olvasta-e A Pál utcai fiúkat. Bolgár György meggyőző igennel válaszolt. Mire Kaposvár első embere kifejtette, hogy amit a kormány művel, „az az einstandnak olyan politikája, mint amikor az Ács testvérek Nemecsektől elvették a golyót”.
Mélységes csend ült a stúdióra. Megjegyzem, én magam se szóltam volna közbe, tudniillik van olyan, hogy az ember leblokkol, rosszul emlékszik, összekeveri a dolgokat, a Himnusz zeneszerzőjét hirtelenjében a Szózatéval, ennek semmi köze műveltséghez, olvasottsághoz, nem olyan hiba ez, mint mikor iskolai dolgozatban azt olvasni, hogy a mohácsi csatában Dugovics Titusz magával rántott egy labancot a mélybe, na, onnéttól harangoznak.
Hanem én, úgy ahogy van, az egészet nem értem. Hogy van egy kormány, amelyik ugyebár bolsevista, kizsigereli az embereket, feudumnak tekint nemzetet, hazát, minek következtében a kaposvári agglomerációban nem tudják kifizetni az emberek a villanyszámlát, és már jön is a végrehajtó, aki végrehajt; szóval, hogy ez önmagában miért nem elég. Mert végül is ezt akarta mondani Szita polgármester; de hát miért kell ennek a sanyarú állapotnak a leírását irodalmilag is megtámogatni, ráadásul a két Pásztor fiú sérelmére? Feltéve és megengedve, persze, hogy Szita polgármester nem kérkedni akart a műveltségével, ilyeténképpen demonstrálni, hogy a Tesz-vesz városon kívül mást is olvasott, netán azért irodalomkodni, mert annak idején Krakus néven ő maga is irogatott ezt-azt.
Mindegy. Végül is a lényeget tekintve akár Csele nővére is elvehette volna „Nemecsek golyóját”, Kaposvárra és környékére attól még a nemzethalál vár.
*
Magyarországon most forradalom van, nemigen látszik, de az van. Legutóbb az utcasarkon jelent meg harminc ember a lassan leszálló alkonyatban, s miután elült a szokásos „Gyurcsány, takarodj!” rigmus, a szónok gyújtó hangú beszédet mondott, s ebben Máraitól idézett: „A kommunistáktól még nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt.” Az idézetnek, noha eléggé összetett mondat, ekképpen forradalomban nem egykönnyen appercipiálható, nagy sikere volt, amit az újra feltámadó „takarodj” rigmus is jelzett.
Ez csak azért érdekes, mert előző este került a kezembe egy régebbi újságcikk a Népszavából, Márai-idézetek voltak ebben is. Hogy példának okáért, „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit. A tudatot, hogy ő mint keresztény magyar ember, előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény, magyar úriember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem keresztény magyar vagy úriember, tartani a markát és a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést…, kivételezést az élet minden vonatkozásában… Ez a fajta sohasem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, addig Magyarország nem lesz nemzet.”
Csak azért másoltam ide Márai szavait, mert arra gondoltam, mi volna, ha magam is forradalmár látszatát kelteném, azaz keresztet akasztanék a nyakamba, a fejemre ősmagyar, pogány nemezsapkát húznék, ahogyan az rendes magyar keresztény úriemberhez illik, majd árpádsávos zászlóval a kezemben kiállnék a tüntetők elé ezzel az idézettel. Mondanám, persze, hogy ez ugyanaz a Márai, akit az imént megéljeneztek. Valószínűleg fékevesztett ováció fogadná ezt a Márait is, míg el nem ül a tapsvihar a „Gyurcsány, takarodj!” rigmus feloldó tengerében. Vagy, tudom is én, lehozná-e ezt az idézetet a Magyar Nemzet?
Mondom ezt azért, mert már nem tudom, mióta, de nagyon elegem van Máraiból: ha meglátom újságban, meghallom műsorban a nevét, reflexszerűen kikapcsolnak az érzékszerveim, s van egy olyan érzésem, hogy az állandó citálásával sikerül őt megutáltatni, a földbe döngölni. Valaki azt mondta nekem, hogy naponta legalább két olyan cikk jelenik meg a magyar sajtóban, amelyik Márai valamelyik mondatával jön elő, vagy hivatkozik rá. Nem akartam elhinni. Megnéztem a cikk-kereső programban, és csakugyan: ebben az évben lapzártáig a magyar újságokban 615 alkalommal történt hivatkozás Máraira, mit mondott (írt), s hogyan kell azt érteni; jó, ebben bizonyos Márai Béla, a Márai Mérnöki Iroda tulajdonosának a két citálása is benne van, amennyiben kiváló mezőgazdasági gépeket kínál eladásra kétéves garanciával, de hát ez így akkor is sok. Elvileg előfordulhat, hogy a Fidesz nagygyűlésén Márait idéznek, közben pedig az MSZP nagygyűlésén szintén Márait, mindkét helyen egeket ver az ünneplés, de aztán egyszer majd törvényszerűen találkozniuk kell egymással az utcán, s akkor mindkét Márainak vége; nos, onnantól beszélhetünk majd polgárháborúról.
Most egyelőre még a lelkiismeretéhez készül visszatérni a magyar jobb-, illetve baloldal vezető médiaértelmisége, amennyiben nyilvános vitával, kamera előtti szenvedélyes kibeszéléssel kívánnak megbékülni egymással; a másik felé nyújtott jobbjuk kissé merev ugyan, derékhoz szorítva áll a felkar, hogy ki ne essék a hónuk alá szorított számlakönyv, de tudnám javasolni, vágjanak egymás fejéhez Márai-idézeteket.
*
A kilencvenes évek elején Bibóval voltam így. Nem létezett politikai műsor a tévében, szónoklat fedél alatt vagy az utcán, hogy Bibó elő ne került volna. Az akkori törzshelyemre járt be egy ember, a demokrácia, a rendszerváltás elkötelezett híve. Az első órában az elvonási tüneteit kezelte, majd mikor helyreállt az arcszíne, mi már tudtuk, hogy mi következik. Vagy csillogó szemekkel Wass Albert, hogy „A kő marad!”, de nemcsak úgy elborongva, szomorúan, hanem bömbölésszerűen bele a csillagfényes éjszaka kellős közepébe, vagy pedig Bibó. Hogy a demokrácia annyi, mint nem félni. Illetve, hogy a demokrácia annyit tesz, kérlekszépen, hogy senkitől se félek, még tőletek se; mikor hogy, ahogy a száján kijött, de épp olyan jelentőségteljesen, ahogy a tévében látta. Egyszer egy kicsapott főiskolai tanár még a saját elvonási tünetei kezelésének az órájában ráordított, hogy ha már elkezdted, akkor folytasd is, azt mondjad, mi következik utána, hogy konkrétan kitől, mitől nem kell félni, mert így teljes az idézet. Persze aztán maga folytatta, hogy a más véleményűektől nem kell félni, a más nyelvűektől, a más fajúaktól etc.; súlyos felismerések ültek akkor a környékre. Aztán pár hét múlva a főiskolai tanár valami állást talált, s nem tudom, ma is idegesítené-e magát, mert azóta nagyot változott a világ: az interneten ma már a Márai-idézeteknek külön honlapja van, tetszés szerint lehet válogatni, és képeslapon elküldeni, egy jó Márai-idézettel mindjárt helyére kerülnek a dolgok.
Abba én még véletlenül se mennék bele, hogy a Márai- meg a Bibó-szövegek miként torzulnak, fordulnak ki önmagukból, vesztik el lényegüket az állandó citálás nyomán; hozzáértő emberek hetente produkálnak erről cikket, teljesen mindhiába. Az én nemzedékem éveken át olyan tantermekben szívta magába rettentő tudását, ahol a nagy, fekete tábla fölött a „Dolgozni csak pontosan, szépen,…” felirat állt kifeszítve, útravalóként a nagybetűs életre. Aztán mikor már a nagybetűs élet mindenkit seggbe rúgott, kiderült, hogy volna az idézet előtt is vagy két sor, mondhatni nüánsz, szóra sem érdemes: „Ne légy szeles. / Bár a munkádon más keres -…” Úgy gondoltam, ez a szocialista kultúra sajátja volt, ilyen gyermeteg dolgok többé nem fordulhatnak elő, tudniillik semmi értelme.
Pár évvel ezelőtt aztán a Terror Háza avatásán már feszületként magasodott az ünneplő nagyközönség fölé egy Szabó Lőrinc-idézet, miszerint „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz”, egy 1931-es, par excellence szerelmes versből kiszedve, az elhagyott nő iránti sóvárgást mindjárt Péter Gáborra és társaira transzformálva, ott helyben, az Andrássy úton.
A Terror Házát azért említem, mert nemcsak az irodalom, de a hitélet vesztőhelye is lesz szép lassan. Legutóbb, a legújabb dicsőséges magyar forradalom napján innét indult el az ünneplő tömeg nagygyűlésezni az Astoriához, élén a valaha élt legmagyarabb és legkeresztényibb úri államférfival, akinek melle magasságában transzparens hirdette: „Az igazság szabaddá tesz”. Na most, amint ezt a sajtó heteken át feszegette, az idézet János evangéliumából való volna, feltéve, ha az eredeti szöveg nem úgy szólna, hogy „monda ezért Jézus a benne hívő zsidóknak: ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonynyal az én tanítványaim vagytok; és megismeritek az igazságot, és ez az igazság szabaddá tesz titeket”.
*
Isten látja lelkemet, hogy elkerülnék minden teológiai értelmezésbe való belebonyolódást, én csak anynyit gondolok, hogy bibliai szöveget nem komilfó sms-íteni, párszavas reklámmá törpíteni. János evangélista szövegét tudniillik nem azért kanonizálták, hogy a Terror Házától induló tömeg az Astoria-aluljáróig ebből merítsen cselekvési programot és logisztikai hátteret az igazi rendszerváltáshoz, hanem tán másért. Amit szóba se hoznék, ha a tömeget nem egy szürke, esős, csütörtöki napon hirtelen kereszténynyé lett egykori ateista vezette volna a kereszténydemokrata néppárt elnökével a karján. Ez viszont már kultúra kérdése volna.
Az is jellemző, hogy a baloldal nem a Biblia kiárusítása miatt háborgott, hanem azért, mert ez „Az igazság szabaddá tesz” kísértetiesen hasonlít az „Arbeit macht frei”-hez. Ami ellen viszont a jobboldal tiltakozott, mégpedig az a jobboldal, amelyik a tavaszi Gyurcsány-kampány „Van egy ország. Van egy ember. Van egy program.” szlogenjét az „Ein Volk, ein Reich, ein Führer” megfelelőjének mutatta ki, ez ellen viszont a baloldal kelt ki, az a baloldal, amelyik korábban az „Egy a tábor, egy a zászló” jelszót gondolta hitlerista kalózkiadásnak; gondolom, hasonló vitákkal és értelmezésekkel fog eltelni ez az évszázad is.
Ebben az országban egy Grespik nevű ember, az ország legmagyarabb és legkeresztényibb ügyvédje, akkor még a fővárosi közigazgatási hivatal vezetőjeként a tévéstúdióban szelet kenyérrel hajigálta meg az újságírókat, mondván, a Bibliában is benne van, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Egy Várkonyi András nevű hitoktató heteken át könyörgött a sajtóban, hogy az ég szerelmére, a Bibliában egyáltalán nincs benne a kenyér és a kő így, együtt, Jézus ilyenről nem beszélt, ami hasonló van a Bibliában, az a pofon utáni orca-odatartás, mint ahogyan tudás almája meg Háromkirályok meg Veronika kendője sincsen. Jó, ez már így marad, és nem biztos, hogy belepusztul az ország. Én csak azt nem értem, hogy a klérus, amely minden őt érintő rezdülésre oly érzékeny tud lenni, miért nem szól, legalább informálisan miért nem jelzi leghívebb katolikus politikusainak, hogy mire való a Szentírás, s hogy azt nem kellene lejáratni, tönkrezúzni, nevetség tárgyává tenni.
Miért nem elég, ha egy politikus megmarad a rég bevált idézeteinél, teszem azt, elsősorban is A tanú című filmnél? Mert minden magára valamit is adó politikus minden héten legalább kétszer idéz valamit Bástya elvtárstól, Pelikán elvtárstól, de leginkább Virág elvtárstól; A tanú című film egyszersmind a hazai politikai elit teljes kulturális muníciója is. Megjegyzem, Virág meg Bástya elvtársat Pokorni képviselő tudja a legdelejesebb mosollyal idézni hajnali tévéműsorokban, hogy utána úgy is, mint pártja intelligenciafelelőse, észrevétlen átkötéssel követelje a bolsevista kormány azonnali lemondását, következésképpen A tanú című filmből is elegem van, hallani se akarok róla, látni meg végképp nem, tán Bacsó Péter érti legjobban, miért.
*
Most karácsony van, a szeretet, megbékélés ünnepe. Illik ilyenkor valami szép útravalót adni az olvasónak, amiből erőt meríthet az új esztendő nehéz napjaiban. Ebből az alkalomból hadd idézzem hirtelenjében Márait, aki nem véletlenül írta mintegy előre látva a jövőt, hogy „a negyvenedik életév után tanácsos füstszűrő szipkákon át szívni a cigaretta füstjét. Nikotinmérgezéstől ugyan nem óvnak meg, de a reggeli köhögést, a nyálkás rekedtséget enyhítik. Mindenkinek ajánlom.”
Ha jól értem Márai üzenetét, akkor jövőre legcélszerűbb Szuperfilt feliratú transzparenssel elindulni otthonról a bolsevizmus elleni harcba. A Szuperfilt annyit tesz, mint nem félni; az Ács fivérek már tudják.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 51. szám
