Kozák Csaba
Levél Frank Jánosnak
Tisztelt Mester, Kedves Janó, mondtad, úgy ír az ember, hogy nem kell kifelé figyelnie (még azt is megteheti, hogy egy megszólítás után nem tesz felkiáltójelet, sőt: úgy tördeli, ahogy akarja). Jutott eszembe mindez, amikor a napokban elmentem a dolgozóba, amit Te 37 évig fémjeleztél. Ezt a röpke időszakot szerényen úgy említetted, mint aki „negyedfél évtizedet” töltött a Műcsarnokban. (Én csak közel húszat, ebből tízet átfedett a Te érád.) Túlzó reménykedésem sem diktálta, hogy Rólad elnevezzenek egy termet, vagy megtartó erőként-pillérként a porticus egyik oszlopát, de annyit elvártam volna, hogy a könyvesboltban a pár hónapja megjelent Tárlatok – szertartások-köteted (bővített, átdolgozott kiadása) kapható legyen. Én ott voltam Néraynál a Ludwigban a könyvbemutatón (többekkel, akik szerettek és tiszteltek, akikről írtál és rendezhettél) és reméltem, hogy a Műcsiben ez a kötet visszaköszön. (Nem kapható az art shopban. Szóltam nekik. Be.) Jelentem, Györgyike, a feleséged jól van, örült, hogy találkozhatott a barátaiddal/tisztelőiddel. Én csak emlékezem, remélem, nem kísért meg a nosztalgia hamissága. 1983-as beavatásom abból állt, hogy felhívtál a Hősök terére néző irodádba, és a legalsó fiókból megkínáltál egy pohár pálinkával. A ceremónián túlesve tudtam meg Idától, a Nemzetközi Osztály későbbi vezetőjétől, hogy a nőkkel másképp „bántál el”. Mesélte, hogy amikor Sopronban a kiállításrendezés titkaiba kívántad beavatni és a város építészeti emlékeit, művészettörténetileg fontos adalékait ígérted bemutatni, akkor presszóból-kocsmába vitted, mire féltucatnyi vendéglátó-ipari egység után szerényen megjegyezte: Mester, azt ígérte, hogy megnézzük a várost. Rövid és pontos választ adtál: Kedves Ida, hát nem vette észre, hogy mindig az ablak mellé ültünk? Emlékszem, hogy hajnalban jártál be, utáltad a hivatali-papírtologatós munkát, leültél a mechanikus Remingtonod mellé, és mire bejöttek a többiek, addigra elvégezted a napi penzumot. Délben kimentél ebédelni, aztán műtermeket látogattál, rendeztél, egész napod a szakmával telt el. Soha nem vágytál egy picike hatalomra sem, a művészettörténészi-muzeológusi szakmád predesztinált arra, hogy lenézd-kikerüld a napi politikai játékosokat. Mondtad: ezek Botticellit sem tudják megkülönböztetni Torricellitől. Jutott eszembe, hogy az első katalógusjavításom után átadtál egy stencilezett példányt a nyomdai korrektúrajelek helyes használatáról. Az ólombetűs korszak más figyelmet és fegyelmet kívánt. A mai napig őrzöm. Rendeztél vagy félezer kiállítást, több száz írást publikáltál, tucatnyi köteted jelent meg, számtalan tárlatot nyitottál meg, csináltál száz interjút, hadd ne fényezzelek. Na, ez a teljesítmény, csak élből és élőben senki sem dicsérhetett. Rendezéskor mindenkit kiküldtél a termekből (aki rendezhetett ott, csak az tudja, hogy milyen ennek a 12 teremnek, Európa egyik legszebb tárlatfogadó épületének az aurája), majd járkáltál fel-alá és nézelődtél. Amikor úgy körülbelül megvolt a koncepciód, akkor egyetlen technikait beengedtél (nem többet, hogy ne zavarja a steril látványt) és elkezdtél rendezni. A művészt is kiküldted. A fal mellé csoportosítottad a képeket (mondván, ami a földön jó, az még jobb a falon), a posztamensek helyére pedig ledobtad tiszta zsebkendőd. Oda tették a plynthost, majd visszaadták a funkcionáló szövetdarabot, és ez így ment a kész látványig. A végén „már csak” szögelni és állítani kellett a műveket. Nem voltál rest, megfogtad a műtárgyat, soha egyet sem törtél össze. Menet közben néha elővetted a bajuszfésűd, így gondolkoztál. Előre nem csináltál vázlatokat-terveket a rendezéshez, együtt éltél a térrel, ott született az alkotás. Azt hiszem, hogy hibátlan technikai munkatársaid voltak. Talán emlékszel, hogy Gyugya köldöke pont száz centin volt, képakasztáskor etalonként működött, Herendi és Boros fotósként és festőként a szakma másik oldaláról is látta a dolgokat, Vigyorit pedig nemzetközileg jegyezték. (A Velencei Biennálén az Izraeli és az Amerikai Pavilon kurátorai meg akarták venni, tehetetlen munkatársaik – fantasztikus gépparkkal felszerelve – egy ajtót sem tudtak kinyitni, olyan problémákat nem tudtak megoldani, ami egy közép-kelet-európainak a kisujjában van. (Mindegyik üdvözöl, részben onnan, részben a Ludwigból.) Sztojánka kitart és csókol. Rendezőket-kurátorokat most nem említenék. Most műcsisként írok Neked a Te ÉS-edbe, de mondom – nem visszasírva a régi időket -, hogy szinte már senki sincs ott a „kemény magból”. Az épület áll. Ma is megtehetnéd, amit oly sokszor, hogy az Ernst Múzeum mellett vagy az Epreskert közeli kocsmában úgy hívtad meg a kollégákat, hogy vettél egy guriga pénztárgép-szalagot, rajta 10-50 fröccsel, nem apróztad a dolgot, de megkímélted magad a rendezés alatti sorban állástól. (Később csak lazán leszakítottál egy-egy fecnit.) Ki teszi ezt ma meg? Megírtad szabályzatodban, hogyan szabad és hogy nem tárlatot rendezni. Sohasem voltál konzervatív, de megtanítottál arra, hogy hagyományok nélkül elpusztulunk. Van, aki még emlékszik erre. Kioktattad a teremőröket – mindig udvariasan -, hogy a fogantyús alumíniumlábos-készletet ne tegyék a székük alá, és ne tartsanak tárlatvezetést. Ma is nagy ám az unaloműző kísértés! Tudtuk, hogy Radnóti Miklóssal voltál együtt a munkatáborban, csak egy másik etapban indultál haza. Amikor rákérdeztünk, hogy milyen volt a költő, csak annyit mondtál: nem voltunk egymásnak bemutatva. Ezt a polgári etikettet nem kívánom értelmezni. Tiszteltünk és tanultunk Tőled, bár azt sohasem vártad el.
Megtanítottál arra is, hogy egy kiállításmegnyitó nem lehet hoszszabb öt percnél, különben érdektelenségbe fullad. Ahogy arra is, hogy mennyi négy és fél kisoldal. Ma ez hatodfél ezer karakter. Írnám még, de most ennyit kaptam. Tisztelettel ölel
Kozák Csaba
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 51. szám
