Forrás: ÉS

HÁY JÁNOS

A gyerek

1.

Négyen ültek a kiskonyhában az asztalnál. A férfi, a férfi felesége meg a férfi feleségének a szülei. Mert oda költöztek, a felesége szüleihez, mikor megházasodtak. Más lehetőség nem volt. Pénzt nem kaptak senkitől. Házat nem örököltek a nagyszülőktől, mert abban már a szülők laktak. A férfi feleségének az apja megmondta a férfinak, hogy gyertek ide, elfértek, ott van az első két szoba, abban bőven. Mindkettő a tiétek lehet, mi meg a mamával – így mondta, utalva a feleségére – meghúzzuk magunkat a hátsóban.

Éppen bort ittak, a fiatal férfi csodálkozott, hogy az öregebb férfi mért nem dől le a székről, hisz neki úgy tűnt, sokkal többet ivott, s megelőzőleg még pálinkát is. Már régen le kéne zuhannia onnét, vagy zavarosan beszélni legalább, amin akár nevetni is lehetne, hogy nem tud egy olyan mondatot sem kimondani, hogy tölts még a poharamba, hanem úgy ejti ki a szavakat, mintha a szájával péppé darálná, s ezt az értelmezhetetlen hangpépet köpi a levegőbe, majd végül remegő kezével a demizsonra mutat, utána pedig a poharára. De nem.

Ennyire bírja – ezt gondolta a fiatal férfi -, jobban, mint én. Innéttől örökösen arra kell figyelnem, hogy mennyit iszok. Nem ihatok csak úgy kedvemre. Még erre a dologra is figyelnem kell, pedig ez pont azért van az embernek, hogy ne figyeljen semmire. Ez a kikapcsolódás, épp a figyelem elvesztése. De azt mégsem engedheti meg magának egy fiatal férfi, hogy beessen az asztal alá, az öreg meg röhögjön rajta, és közben azt olvassa a földön heverő fejére, hogy hiába vagy huszonöt, gyerek, annyit sem érsz, mint én, egy nagy nulla vagy, s hogy ez is azt bizonyítja, egyre rosszabb nemzedékek következnek, s tulajdonképpen nem is érti, hogyhogy nem halt ki még a föld, hogyhogy még születnek emberek.

Apád helyett apád leszek – mondta az öreg, mire a fiatalabb férfi megölelte, jól van, apu – ezt mondta neki, holott egy porcikája nem kívánt magának apát, az az egy is bőven sok volt, aki eleve volt, aki elől menekült tulajdonképpen bele a házasságba is meg a lány szüleinek házához. Nem bírta a részeg férfit, aki valójában az apja volt. Este tíz körül keveredett haza a kocsmából, talicskával tolták haza a józanabbak vagy a kocsmáros gyerekei, ha a saját lábán nem tudott, márpedig rendszerint nem. A kocsmáros gyerekei legutóbb, nem is emlékezett, pontosan kik. Kifordították az utcaajtó előtt, a kutya veszettül csaholt, hallotta a puffanást, és érezte az idegenek szagát, a kocsmáros két suhanc fiának a szagát. Az öreg azt mondta, hagyjad már, Bundás, a kutya akkor abba is hagyta. A férfi tovább hevert az utcaajtó előtt, bent meg az asszony rettegett, hogy mikor fog fölállni, s bár első pillantásra nem látszott esély erre a műveletre, mégis sor került rá és fölállt. Retteget, hogy mikor találja meg az utcaajtókilincset. Hallotta a kattanást, csend volt, a kutya sem ugatott, a többi dög is abbahagyta, aki arra föl, hogy az övéké, belekezdett. Kattant, s a hang ebben a csendben, mintha valaki a dobhártyáját rúgta volna be hegyesorrú lakkcipővel, ami nem is a fülzsíron, hanem a fényen csúszik be a füljáratba, abba a sötét alagútba. Ahogyan a bálokon, amikor már lámpa nem világít, azt mondja a zenész, hogy most erre a számra lekapcsolják, s történjen, meg minden, ami megtörténhet, lassú zenét játszottak, maga a zene is jelezni volt hivatott, hogy mi a teendő, hogy össze kell bújni, s akkor még azt is mondja a férfi, elveszi a szájától a klarinétot, mert az beszélt, aki különben klarinétos volt, hogy ez egy gyerekcsináló nóta, és tényleg sötét volt, de ebben a sötétben mégis látszottak a fekete lakkcipők, hoztak magukkal valami világítást, nem is tudni honnét, talán a vécéről, mikor legutóbb voltak, ott volt lámpa, s ott gyűjtöttek össze egy csomó fényt, s azt most kiengedik magukból, úgyhogy aki nem táncolt, pontosan láthatta, feltéve, ha ismerte a cipőket, hogy melyik kihez tartozik, pontosan le tudta követni: ki kivel éppen milyen mélységig, mert a cipők állásából nem volt nehéz elképzelni a testek állását. Na jó, mondta az ilyen, egy ronda lány például, akit senki nem kért fel, vagy a fiú, akiről mindenki tudta, hogy gyerekkorától iszik, s ezért mindenki visszautasította, még a ronda lány is, szóval ez mondta, nem a fiú, nem, ő már annyira részeg volt, hogy összekeverte a cipőket, nemcsak azt, hogy melyik kié, hanem azt is, hogy női vagy férfi lakkcipőt lát. A lány mondta, de senkit nem érdekelt, mit mond egy ronda lány.

Megtalálta. Nyikordult az ajtó, és a férfi belódult. Volt egy negyedlépcső ott, mert az utcaszint magasabb volt. A férfi megint elesett, végigterült a gangon és hallgatott, csak a szuszogását hallotta az este. Akár egy állat, akit csak a feljövő nap képes kirugdalni az álmából, de a feljövő nap még messze botorkált az égen, se keze, se lába nem érte a gangot, ahol a férfi kupacban hevert.

Az asszony feküdt az ágyban, és úgy csinált, mintha aludna, nehogy azt higgye az érkező, hogy ébren van, holott ébren volt. Emlékezett azokra az időkre, amikor a férfi azt akarta, hogy az asszony azt higgye, észrevétlen jött haza. Ledobta a bakancsait még a konyhában, koppant a bőrtalp, mikor elérte a konyhakövet, az asszony hallotta, a férfi nem, és mezítláb surrant be a szobába. Az asszony hagyta, hogy a férfi ezt higgye, csak az aktuális béke kedvéért, hogy másnap a férfinak ne kelljen szégyenkeznie. Nem gondolkodott hosszú távon, hogy később majd erre építheti azt az elvárást, hogy a férfi akkor is elhiggye ezt, amikor óvatlanul, tulajdonképpen csörtetve, a lavórt föllökve és villanyt kapcsolva érkezik. De a férfit most már ez egyáltalán nem érdekelte, nem számított neki, hogy alvást tettet vagy tényleg alszik, rejteni nem akart semmit, mit kellett volna. Az asszony mégis ehhez az eszközhöz nyúlt, bár időnként felvetődött benne, hogy megvárja, míg betámolyog, és amikor a villanykapcsolót keresi a konyhaajtó mellett, amikor azt morogja, hogy a kurva istenit, már megint valaki elrakta innét a villanykapcsolót, és lóbálja a nyakán a fejét, és nem lát semmit, nem pusztán az alkohol, hanem a sötétség miatt, hogy akkor az aszszony, aki már hozzá volt szokva a sötéthez, és tisztán látta a kínálkozó nyakat, hogy akkor a húsvágó bárddal, azzal, amivel disznóvágáskor a keményebb húscafatokat is el szokták metszeni, meg néha, amikor a hajlatot elrontották például a körömnél, akkor a csontot is kettéroppantották, szóval hogy azzal, ami mindig elég éles az efféle cselekedethez, s előre a dunyha alá lett készítve, hogy az alkalom eljövetelével csak kirántsa onnan, szóval azzal fogja és széthasítja a férfi nyakát.

Sokszor gondolta, szinte tervezte ezt, de valami mégis megakadályozta, maga sem tudta, micsoda. Egyszer arra gondolt, hogy túl élénk a képzelete, és annyira elevenen látja, amint a férfi félig levágott feje ott hever a kockás konyhakövön, és hörög, ahogyan az állatok, mikor nyakukat metszik és veszti elfelé a vérét, a résen kiömlő levegő pedig habosra veri ezt a levest, ezt annyira látta, hogy nem is tudta volna elképzelni, hogy ennél valóságosabb lehet az, amikor tényleg végez vele. Ráadásul akkor örökre vége az esti vérengzésnek, akkor már be van fejezve egy életre a férfinak is és neki is, sőt még bűntudatot is érezne. Ezt mondta a szomszédban az asszony, hogy az is mardosná, s nemhogy jó érzés volna visszaemlékezni a szétvágott, széttrancsírozott férfira, aki na most végre tényleg megkapta a magáét, inkább rémisztő és kétségbeejtő. Így viszont minden este végezhetett vele.

A férfi nem tudott a sokszoros haláláról, hogy ő tulajdonképpen olyan, mint a rajzfilmekben az állatok, hogy annyiszor támad föl, ahányszor szükség van az újabb halálára. Alig bírt beljebb mászni a gangon, súrlódott a ruha a betonhoz. Nemrégen csinálta meg, korábban csak döngölt föld volt, a falba kapaszkodott, hogy talpra kényszerítse magát, végül sikerült, bár tulajdonképpen ellentmondott a fizikai törvényeknek, hogy állva is maradt, s a rézsút megdőlt test nem zuhant újra a betonra, esetleg arccal. Talán épp azáltal jutott előbbre, hogy örökösen megpróbálta a felsőteste alá behozni a lábait, de mire azok ott alul beértek, a felső rész már megint előbbre lendült, s ez persze egy idő után így is zuhanáshoz vezetett volna, ha nincs ott a konyhaajtó. De ott volt és megakasztotta.

Még ilyenkor is, amikor a kocsmáros talicskáján ért haza, képes volt arra, hogy az ágyát elérve, ahol az asszony épp tettette, hogy alszik, eszeveszett üvöltésbe fogjon, hogy miattad van minden, te rohadt kurva, miattad. Hogy miatta, mármint az asszony miatt van, hogy elvették a műhelyét, mert asztalos volt, vagy a földjét, már nem is lehet tudni, mit, csak valamit, s hogy nem kapott érte cserébe semmit. Hogy az asszony miatt elvették, és az asszony nem adott érte semmit, pedig egy asszony mindig tud a férfinak adni valamit. De az ő asszonya, aki most alvást mímel az ágyban, neki nem adott semmit, csak elvett, és az asszonyt kirángatta az ágyból, az kapaszkodott a dunyhába. Jó meleg volt a dunyha alatt, olyan a dunyha, ha jól van megcsinálva, és ez jól volt, hogy nagyon bent tudja tartani a meleget. Libatoll volt benne, a környékről jöttek az asszonyok fosztani és ő is eljárt cserébe. A tollszárról lerepegették a pelyheket, minden meleget apró darabonként pakoltak bele a dunyhahuzatba. Rengeteg toll, és mindegyiket meg kellett fogni, némelyiket többször is, hisz elszakadt, s a szúrós kemény rész nem akarta elengedni a puha pelyheket. Most fölülről még tartotta a párás meleget, de alulról már felvágott a hűs, ahogy a nő háta elhagyta az ágyat, aztán lehuppant a padlóra. Hajópadló volt. Nem mindenkinek volt a szobája lepadlózva. Ez még olyan idő volt, amikor a parasztoknál döngölt föld volt, de náluk padló. Ez nem annyira hideg, bár a kályha ekkorra már kialudt, s az ablakokon keresztül áthűlt a szoba.

Még ilyenkor is, mikor a kocsmáros gyerekei vagy valaki más talicskával tolta haza a férfi apját, még ilyenkor is képes volt az ágyat elérve ezt végigcsinálni, s aztán az asszonyt kizavarni a lakásból, bár nem is kellett zavarni, mert amint kirepült az ágyból, már maga is igyekezett elhagyni a szobát, s inkább az udvaron éjszakázni, ahogy a tyúkok, mikor egy veszekedés miatt elfelejtette becsukni őket.

Azon az éjjelen volt, hogy az a nyomorult kiéhezett róka is arra kódorgott. Mért pont akkor, amikor ő elfelejtette. Nem értette, hogy mért pont akkor történnek a dolgok, amikor, holott ha épp a róka nem jár arra, akkor semmi nincs, vagy éppen ez van: a semmi. De ott járt, és a tyúkok közül négynek vége volt, és letagadni sem lehetett, mert a diófa mellett ott volt a sok szétkoncolt, összevérezett toll. Most ő is, akár azok, az udvaron, a szekéren, a padláson, mikor hová tudott felszökni. Az csak később lett, hogy átszaladt a fiához, amikor az a fiú már megházasodott, s az apósa ajánlására hozzájuk költözött, csak akkor tudott átszaladni, hogy védje meg a gazember apától, hisz előbb nem is lett volna hová szaladni, mert ennek a gyereknek nem volt még lakhelye, hiszen a szülői házat, ami hivatalosan az volt, nem tekinthetjük annak. A fia épp ekkor különben is katona volt, tehát neki ilyen hirtelen, éjnek idején szólni lehetetlenség volt, bár egy levélben másnap megírta, hogy már nem bírja az apját, és bele fog ő ebbe pusztulni, ebbe a szenvedésbe vagy abba, hogy a férfi akkorát lök rajta, hogy ő nekiesik a kályhának, a kályha kemény sarkának és szétloccsan ott a feje vagy megreped a lépe, s néhány nap alatt a belső vérzés elviszi, s az apa látja ezt a szenvedést, amint a halál felé sodródik, de nem hív orvost, úgy gondolja, íme itt van a büntetés, eljött, mert a bibliában is meg van írva, hogy az ilyenek elnyerik méltó büntetésüket, a halál lassú mozdulatokkal, tekeri ki belőlük az életet, és ő ezért nem hív orvost. Hogyan is avatkozhatna be egy orvos az isteni rendelésbe. Pláne ez az orvos, akiről köztudomású, hogy egy bukott ember, a családja elhagyta, és vizespohárra issza a morfiumot, annyira szétesett benne az élet. Már a tébéből is kijöttek, hogy kivizsgálják, mért fogy ebben a faluban annyi, s akkor találta ki, mert azért van esze neki, persze csak ha a morfiumról van szó, hogy ebben a faluban van valami káros sugárzás, mindenki rákos, még a gyerekek is. Itt volt a front a háború alatt, s a németek elszórtak egy csomó nehézvizet vagy mi a lófaszt, belocsolták vele a földeket – mesélte valaki a kocsmában, hogy ezt mondta az ő falujukról az orvos, a kurva anyját. Arra még vissza tudott emlékezni a férfi, hogy ezt mondja ott valaki nekidőlve a kocsmapultnak, háromdecis pohárral a kezében, bár az arcát nem tudta kivenni, biztos nem is nézte meg, ő ült és csak a pohár magasságáig nézett fel, de arra, hogy ezt elhitték-e a fővárosi egészségügyi alkalmazottak, vagy nem, csak lefizette őket az orvos, arra nem emlékezett. Szóval más orvos sem jöhetett számításba, de ez viszont végképp nem.

A fiú akkor arra gondolt, hogy megszökik őrségből a teli táras géppisztollyal és a plusz két tárral, ami még töltve volt a lőszertáskában, majdnem száz golyó aztán szétlövi azt a rohadékot. S ez alatt a rohadék szó alatt az ő nemző apját értette, aki volt nemzve valaki hasonló férfitól, akinek az apja szintén volt, hogy az egész visszamegy valahová a világok végéig vagy épp kezdetéig az édenkertbe az első emberpárig. Azt gondolta akkor ez a gyerek, hogy szakít ezzel az élettel, ezzel a leszármazási sorral, hogy ő nem lesz ilyen, ő más lesz, ezeket az ősöket, akik hasonlóak lehettek az ő apjához, elég csak Káinra utalni, aki mennyire régen élt és mégis milyen gonosz volt, egy gyilkos, aki a saját testvérét sem átallotta. De ez a döntés nem hozott akkora változást, hogy a jövőben ne utálta volna az apját, vagy épp azt hozta, hogy minden eddiginél jobban utálja azt a minőséget, hogy apa, vagy csak arra gondolt, hogy minden megelőző apát utál, hogy gyűlöli azokat, akiktől származnak az emberek, az ősöket, s hogy innéttől új világ lesz, amikor is ő lesz az első apa. Ez a világ vele kezdődik, s ez egy jobb világ lesz, mert ő nem az édenből menekül egy jóakaró teremtő elől, hanem a mélységes pokolból, az apja sötét verméből.

Amikor ekként a férfi, a felesége apja azt mondta neki, hogy apád helyett apád leszek, és töltött egy pohár bort, bár ő akkor megölelte ezt a férfit, és koccintott erre a rokoni egyezségre, de magában köpött az egészre, s csak azért fogadta el az ajánlatot, mert egyáltalán nem tudta elképzelni, miképpen kezdi el az életet így, hogy a faterja mindent elivott az anyján kívül, de az anyjának is mindenét, s rá nem hagyott semmit, legfeljebb azokat a terhes emlékeket, amik az apához, s ezen keresztül az ő gyermekkorához kapcsolódnak. Azt mondta persze az apa, azért, mert elvették tőle, mert az egy olyan kor volt, amikor elvették azt, amije volt az embernek vagy az anyja közbenjárására elkobozták, s hogy ha kell neki, mármint a fiúnak örökség, kérje az anyjától, mert ő a fiú anyjának odaadott mindent, így mondta, hogy mindent, például az életét is. S bár nem akarta volna a műhelyt és a földeket, de azt is, meg a szerszámait is, pedig azt végképp meg akarta őrizni, és neki, mármint a fiának akarta meghagyni, hátha, még akkor is ha nem lesz asztalos, sosem lehet tudni, pár fogásra megtanította. Ugye emlékszik a fiú, hogyan kell például – és itt mondott egy sokak számára ismeretlen szót, hogy hogyan kell nútot vágni. A fiú bólintott akkor, és egy pillanatra megingott a gyűlöletében, mert tényleg meg tudta fogni azokat a vésőket, azokat a fűrészeket, azokat a reszelőket és simítókat, amiket az apja neki szánt, és most már tényleg nincsenek meg. Hogy mért is vesztek el? Aztán visszatért ahhoz a reális érzéshez, hogy mindegy, hogy elméletileg neki mi volt szánva, jelen pillanatban nincs semmi, ekként a semmiben lakni nem lehet, a semmit nem lehet megfogni, szemben mindazzal, amit a lány apja ajánlott, hogy két első szoba, udvar, állatok és segítség, ami azért nem kevés.

Majd a mama, így mondta az új apa, akinek apasága a férfi részéről nem volt igényelve, majd a mama fog főzni rájuk, ő pedig dolgozhat az asszonnyal annyit, amennyit, s a munkamennyiséggel arányosan növekszik a bevétel, magyarázta az újonnan szerzett apa, s a megnövekedett bevétel jobb, kényelmesebb életet eredményez. Ám, ha még többet dolgoznak, akkor ez tovább fokozható, s végül, ha lesz majd gyerekük, akkor annak már minden eddigi könnyebbségnél is könnyebb életet tudnak biztosítani. És a sornak itt nincs vége – mondta a férfi -, mert annak a gyereknek is lesznek gyerekei és folytathatná. Ekként ez a döntés tulajdonképpen hosszú távra, ha nem éppen a lehetséges leghosszabb távra szól.

2.

Odaköltözött abba a házba, ahová egyedül költözhetett. Az új apa olyan volt, amilyennek elképzeli az ember, hogy lenni kell egy ilyennek. A faluban csak azt mondták, hogy az ifjú férj megfogta az isten lábát, hogy ennyire jó helyre házasodott. S mivel az ifjú férj úgy érezte, nem az isten, hanem a felesége apjának a lábát fogta meg, ha ezeket a mondatokat hallotta, köpött egyet, s odaszólt, persze akkor már ivott eleget, így a mondandójának egyrészét már az ital mondatta vele, hogy ezt még egyszer ne mondja senki, mert annak szétveri a pofáját, s hogy azt nem néznék-e meg, hogy ő mit vitt ebbe a házasságba, ha mást nem ugye, akkor legalább az erejét. Mert az új apa hiába halmozta föl a vagyont, ha nem jön egy ilyen munkás, mint ő, akkor a napszámosokra kifizette volna a gatyáját is. És lassan el kellett volna adni először a szarabb földeket, ha éppen akad rá vevő. De hiába hirdeti, mert a többi paraszt úgyse veszi meg. Azt mondják, hogy az ő, mármint a férfi új apjának a földjeit, pláne ha ócska homokos földek, eszük ágában sincs megvenni. Persze, hogy az üzletet követően ez az új apa a parasztok pénzéből éljen. Hát abból nem eszik. És akkor nincs más választás, a zsírosabb holdakhoz kell nyúlni. Erre a parasztok már azt kell gondolják a kocsmában, hogy utáljuk ezt az embert a földjei miatt, hogy van neki, ráadásul ilyen sok, csak ezért utálhatták, mert alapvetően nem volt ócska alak, hogy azt mondhatták volna, hogy utáljuk azért, mert ez egy szar alak, egy olyan, akire csak köpni lehet, mert mindenkit kinyírt, átvágta az üzlettársait és megerőszakolta a feleségét a többieknek, nem, ilyet nem lehetett erre az emberre mondani. Sőt, még templomba is járt, és segítette azt az özvegyasszonyt, aki az ő barátjának az özvegye volt és egyedül nevelte a gyerekeit, mióta erre a barátra az erdőből hazafelé jövet rádőlt a szekér, s ez már önmagában óriási súly, de mindezt tetézte a két öl fa, ami rajta volt, és mikor a szekéroldal a későbbi özvegyasszony férjét mellkasban megnyomta, s a kerék a lábcsontjait, a későbbi orvosi vizsgálat szerint, négy helyen eltörte, alig másodperccel ezután a gyertyán- és tölgyfarönkök a fejét is szétverték, szinte a felismerhetetlenségig, annyira, hogy nem is lehetett nyitott koporsóban felravatalozni, mert nem akarta az özvegy, hogy bárki is ezt a képet őrizze meg az ő uráról, akit annyira szeretett, hogy halálát követően sem tudott megszabadulni az emlékétől, s nem volt képes más férfival összekötni az életét. Az új apa mindig vitt neki gabonát, és ott volt akkor is, mikor valamit meg kellett emelni, például a tyúkól sarkát, mert elkorhadt a láb, s hogy ne álljon ferdén egy téglát csúsztatott a sarok alá, mintegy helyettesítendő a kirohadt fát. Bár az aszszony, akit később ez az ember a fogadott fia előtt mamának nevezett, egyáltalán nem örült ennek a segítőkészségnek. A férfit magában ócska kurvapecérnek nevezte, az özvegyasszonyt pedig egy kiköpött ribancnak. És figyelte őket, a férjét és ezt az özvegyasszonyt, hogy milyen hosszan időznek a gyóntatószékben, és ebből kikövetkeztette, hogy nagy bűnöket kell nekik meggyónniuk, mert ő másokat ilyen hosszan ott időzni nem látott. S aztán a pap által elrendelt penitencia, hát az is nagyon hosszan tartott. És azt ő nem tudja elhinni az ő férjének, hogy a pap csak azért, mert a férfi gazdag ember, és neki tevévé kell válnia, hogy bejuthasson a mennyek országába, ahol a kapu egy akkora tűnek a foka, amin átfér egy teve, de a gazdagokat nem engedik be, szóval, hogy azért rendelt volna tizenöt hiszekegyet, ami mégiscsak a leghosszabb ima, s az asszony ebből háromnál többet még sose kapott, holott tulajdonképpen ő is gazdag volt ugye a férje révén, s hogy még pluszban a férfi azzal is előhozakodjon, hogy egyszerűen neki ez a hiszekegy mindig is gyenge pontja volt, már gyerekkorában a hittanórákon is. Kimegy a fejéből, és örökösen azon kell gondolkodnia, hogy most pontosan miben is hisz, és összevissza keveri a keresztséget meg a feltámadást meg az összes szart, amit ott fel kell sorolni. Az asszony ezt nem hihette el, hiszen maga a bűnökért kirótt imamennyiség mondott ellene a dolognak, hogy azt az imát annyiszor el kell ismételni. Az ő ura nem olyan hülye, hogy ennyi ismétlés után se legyen képes megjegyezni. A férfi mondta, hogy ő nem tud az agyával figyelni erre, csak mormolja, s egyszer csak elakad, azt sem tudja, mit mondott addig, s hogy könnyű a nőknek, mert legtöbbször csak az üdvözlégymáriát kapják, mert az olyan női ima, s nem gondol egyik pap sem arra, hogy ez igazságtalan a férfiakkal szemben. Persze a papok is megérik a magukét, mondta ilyenkor a férfi, mert ki tudja, miért akarnak annyira kedvezni a nőknek, ki tudja, milyen terveik vannak, amikor azok a fiatal asszonyok elmennek ünnepek előtt templomot takarítani, senki nem beszél arról, mi történik ilyenkor a sekrestyében.

Az asszony mindig bosszút állt a férfin, mikor ezeket az állítólagos segítségeket megadta annak az özvegynek. Este, ha az özvegyasszonynál kifáradt kezét az ő testére helyezte, épp a hasánál, ahol résnyire megnyílott a hálóing, hát ellökte azt a kezet, és még mondta is, hogy ne fogdoss össze azzal az özvegyasszonyos kezeddel. De az emberek a faluban nem így értékelték a férfi viselkedését, hanem épp ellenkezőleg, rendes embernek kellett nevezniük mindezért, sőt még a sok-sok ima is ezt bizonyította számukra. Épp az ellenkezőjét, mint amit az asszony gondolt. Szóval olyan ember volt, akire mindenki azt tudta csak mondani, hogy rendes, vagy épp hogy jó ember. Csak tényleg annyira vagyonos lett, hogy mindezek ellenére mindenki utálta, pusztán irigységből, és nem vettek volna meg tőle rossz földet. De amikor arra kényszerült, hogy eladja a jó földjeit, ráadásul kedvező áron, a parasztok mégis azt mondták, hogy ezt a földet csak meg kéne venni attól az embertől. Ha másért nem, legalább rosszindulatból, hogy lássák az ő bukását. És az az ember végül így vesztette volna el a vagyonát, s szegénysorba került volna. Ráadásul a szegénységében senki nem segített volna neki, mert a legnagyobb nyomorúságban is azt hitték volna róla, hogy a bankban van neki egy nagy számlája, csak annyira zsugori, hogy azt nem akarja kivenni, mert le van kötve kamatozni. Szóval csak elmentek volna a háza mellett, hiába hallatszott ki az utcára, hogy nyög az éhségtől, nem mentek volna be hozzá, hogy segítsenek. És valójában nem is lehetett volna ezt elvárni tőlük, mert nyomorult volt mindegyik, alig élt, alig tudott enni adni a gyerekének. Ki mondhatta volna, hogy te, Kóbi Lajos, menj már s adj ennek a szegény, szerencsétlenül járt embernek egy falat kenyeret, emlékezz vissza, hogy mikor cséplőgépe volt kicsépelte a te gabonádat, ingyen, mert neked nem volt miből fizetned. Nem lehetett mondani, mert a Kóbi Lajosnak most sem volt semmije, s amikor hazament, neki sem került semmi vagy alig valami az asztalára. Úgyhogy jót tett a férfi azzal, hogy odaköltözött, és megmentette így a lány apját a teljes elszegényedéstől, a nyomortól, s attól a szörnyűségtől, hogy megtapasztalja, mennyire hálátlanok az emberek.

3.

Később a fiatal férfi anyja már ennek a háznak az ablaka alá rohant, hogy fiam, az apád. És akkor ez a férfi átkozta ott a percet, mikor lemondott arról a katonaságnál, hogy megszökjön, és szitává lője ezt a férfit, aki az apja volt. Bár a pap, akinek egyszer meggyónta ezt a szándékot, mondta neki, hogy gondolj a mi megváltónkra, hogy neki is menyit kellett szenvednie, s nem mondta azt még a legnagyobb szenvedések közepette sem, hogy ha meghalok és visszajutok az egek csarnokaiba, akkor megkereslek, te rohadék gazember, és szétverem azt a mocskos képedet, hogy megfizetek magamért elsősorban, utána meg a teremtésért, mindazért amit tettél a világgal. Szóval légy te is belátó, mondta a pap, és mondj el az oltár előtt térden öt hiszekegyet és három miatyánkot, aztán megbocsáttatik neked ez a vétek.

A férfi ott térdelt az oltár előtt, nézte a faragást az oltáron. Azt ábrázolta, amikor Jézus kitoloncolta a kufárokat a jeruzsálemi templomból, azt a pillanatot épp, amikor az asztalok fel voltak forgatva, az áru a földön, szanaszét minden. A vidéki mester, aki ezt a faragási megbízást kapta, ügyelt arra, hogy ne csak az alakok, például az ifjú Jézus és a görnyeteg kereskedők, hanem az áru megformálása is pontos legyen, hasonlítson a vásárokból jól ismert csomagoláshoz. Dobozok voltak ott, zöldségek és ruhaneműk. Tudta ez a régi asztalosmester, hogy ilyen feladatot csak egyszer kap az életben, s ezt is csak azért, mert nem volt pénz, hogy a közeli városból hívjanak faszobrászt, olyat, aki például a váci székesegyházban is dolgozott, mert sajnálta a pénzt a falu vezetősége. Úgyhogy végül, jobb híján őt kérték meg, mert tudták róla, hogy remek figurákat, például szarvasokat is tud faragni a támlás székekbe. Az ember meg érezte, most ez olyan dolog, amit ezrek fognak nézni, sőt tízezrek, mert a falu lakossága kétezer volt, de egyrészt lehet beszélni vendégekről is, a szomszéd falu lakóiról, akik legalább búcsúra eljönnek, hogy azok. Aztán ez megismétlődik az újabb nemzedékekkel, azok is eljönnek, a szomszéd faluból is, és ott nézik, mikor a pap azokat az unalmas prédikációkat mondja, hogy legyetek becsületesek és rendesek, szeressétek egymást, a Kis László se járjon a szomszédba, mert az az asszony ott megfertőzi a családja életét. A Kis László meg akkor rettent lángolni kezdett arcban, s elhatározta, hogy immáron tényleg lemond arról a nőről, mert elég neki a felesége is, legalábbis ebben a korban, negyvenöt volt, mégsem működhet úgy, mint fiatalon, amikor ugye a huzattól is felállt az ember farka, ha véletlen nem gombolta be a sliccét. Szóval lemondott ott vörösödve, de nem tudta megtartani a fogadalmát, mert az aszszony a szomszédban csak áthívta, hogy segítsen berakni az ölfát, és akkor már egy stampedli is előkerült, és a stampedli után az asszony már úgy tudta mozgatni magát, hogy a Kis Lacinak nem volt lehetősége, hogy ellenálljon. Aztán még annyit mondott a pap, hogy az erkölcs legfőbb tükre, hogy a hívek befizetik-e az egyházadót, s hát meg kell mondania, hogy nem. Nem fizetik, vagy késve. Felolvasott rögvest egy listát, hogy kik tartoznak. Akkor ott vörösödtek a hívek, rettenetesen, azok is, akik korábban magukban nagyokat hahotáztak a Kis Lacin, hogy addig jár a korsó, meg efféléket gondoltak. Az asztalos tudta, hogy ekkor a hívek jelentős része az ő faragását fogja nézni és bele is feledkezik, némelyik odaszól a mellette állóhoz, hogy látod, annak a csizmának még sarkantyúja is van, merthogy még azok az apró kis sarkantyúk is ki voltak faragva. S így dolgozott, hogy legyen értelme egy életen át nézni azt a faragást, mert tudta, hogy életeken át ott lesz az.

Amikor kész lett, még nem volt bearanyozva, csak a natúr fa, szépen eltakarított a gyalupadról, odaállította a domborművet, és kihívta a feleségét, hogy nézze meg. Annyira megfeszítette a mellét, hogy az asszony megijedt, lepattannak az inggombok, és akkor varrhatja fel, és ki a francnak van erre ideje, van elég enélkül is, ugye a gyerekek, meg a föld, meg a szülei is rossz állapotban, nemhogy segíteni tudnának, inkább gátolják az életet. Talán emiatt a félelem miatt nem mondta, hogy de gyönyörű, csak valami olyat, hogy biztos nem kellett volna-e… Az asztalos nem emlékezett később, hogy tulajdonképpen mit mondott, csak az a keserűség maradt benne az emlékezetében, amit az a mondat okozott. Hogy nagyon fáj. S volt akkor neki olyan érzése, hogy belebassza a szekercét ebbe a kurva képbe, bele a közepébe, a Jézus pofájába, aki ott nagyképűsködött a szerencsétlen kereskedőkkel, mert tudta, hogy ő meg lesz váltva, a kereskedők meg csak annyit tudtak, hogy el kell adni az árut. Szóval, hogy belebassza abba a megátalkodott istenarcba, de nem, mert már megkapott valamennyi pénzt rá, és ő is, mint minden mesterember realista volt, tudta, hol a határ. Ugyan megfordult benne egy pillanatra a gondolat, hogy az asszonyba kéne, abba kéne belevágni a fejszét, vagy egy vésőt keresztülnyomni a bordáin, és nem a faragást baszni szét, amin annyit dolgozott… De ki mondta volna később, hogy te asztalos, de jól tetted? Hisz olyan rendes asszony volt az, annyira sokat gürcölt azokért a gyerekekért, akik az asztalos gyerekei voltak, akik közül az egyik a térdelő férfi nagyapja volt. Senki nem mondta volna, hogy megérdemelte a rohadék szuka, azt kellett tenni vele, hanem inkább azt, hogy az asztalosról mindenki tudta, hogy zavarodott az agya, hogy megátalkodott, és gonosz és előkerültek volna olyan történetek a gyerekkorából, pl. hogy akkor is olyan volt, a testvéreit kínozta, a többi gyerekkel csak akkor volt hajlandó játszani, amikor ő parancsolt. Minden előjött volna, de főleg olyan dolgok, amelyek megerősítették volna, hogy egy végzetes jellembeni defekt miatt támadt rá arra az áldott asszonyra, ahelyett, hogy örült volna annak, hogy eddig is elnézte, sőt elfogadta a erőszakosságát, hogy mosott és főzött rá, s ha nem is minden alkalommal, mikor az asztalos akarta, de sokszor, legalábbis az asszony szerint másokhoz képest, más feleségekhez képest sokszor engedte magához közel a férfit. Végül ezért az asztalos felesége is megúszta és a faragás is. S most immáron kétszáz évvel később is meg lehet csodálni, amikor az ember ott térdepel, s a gyónás utáni imákat mormolja, rutinszerűen, mert ki figyel arra, mi is van az imákban, hogy a hiszekegy mi is. Senki nem gondol a hitre, hogy ez úgy kezdődik, hogy hiszek, és hogy nem kettőben, hanem egyben, csak arra gondol a hiszekegy egy szó, ami nem jelent semmit, csak azt az imát. Ahogy az egyes embereknek is van nevük, hogy így vagy úgy hívják őket, hogy ne vesszenek el a világban, meg ha hozzájuk szól valaki, akkor ne forduljon hátra egy rakás másik ember is. Mondta, hogy égnek és földnek teremtőjében, minden őáltala és az atya által lett, született, de nem teremtmény, s közben nézte a képet, az még nem tűnt föl neki, hogy van egy katona is a sarokban, aki épp indulni akar, hogy megfékezze az asztalokat borogató zsidót. A katona épp az ő figyelme csücskében bújt meg, nem tudatosult, hogy ott van, ezért a térdelő férfi nem is gondolt arra, hogy tulajdonképpen ez a faragott alak juttatja ismét eszébe a gondolatot, épp itt az oltár előtt, amikor a harmadik hiszekegyet mormolja, hogy mért nem végeztem vele, amikor katona voltam, miért nem tettem meg. Éppen hogy ostorozni kezdte volna magát, hogy mért nem lett gyilkos, amikor, hasonlóan az asztaloshoz, eszébe jutott, hogy senki nem emlékezne úgy rá, mint arra az emberre, aki megfékezte egy gyilkosság által a tébolyult fenevadat, hanem csak azt mondanák, hogy apagyilkos. Hogy az apagyilkos is például ott dolgozik. Meg mindig kérdezgetnék a munkatársait, hogy te, nem féltek az apagyilkostól, hogy felemeli egyszer a csákányt, aztán a hegyesebb végét átveri a homlokotokon, és a vas feszítésétől kettéloccsan az agyvelőtök?

Az asszony kiabált az ablak előtt, hogy édes fiam, s hogy a dunyhát otthagyta a gangon, s hogy jöjjön. Most végzek vele, üvöltött a férfi bele a felesége csendben heverő fülébe, meg a gyerek csendben heverő fülébe, amik úgy voltak ott hagyva az éjszakában, mint a ledobált szerszámok, és ez a kiáltás hajtotta ki a füleket a csendből, s kijött akkor minden része a testnek, először a fej, aztán a szem, végül a száj is mozdult. A gyerek csak annyit mondott, félek, az asszony, meg hogy hozd be az anyádat, majd vetünk neki ágyat a konyhában a sezlonon. Szétverem a pofáját a rohadéknak, mondta már kint az anyjának, és nem jutott eszébe az, amit a pap mondott, most szétverem a rohadék pofáját, de mire az anyját lefektették a sezlonon, és ő végül át tudott menni elbánni az apjával, a férfi már az ágyon hevert, erősen szuszogott, hányva volt mellette a földön és az ágyon is. Az apa, jutott eszébe, az én apám, s hogy mért ilyen egy apa, amikor élhetne békességben, hisz bár elvettek tőle mindent, de van neki nyugdíja, hogy abból, meg azt a kis földet, ami a ház körül van, azt megművelhetnék, mindenük lenne akkor, s hogy még azzal a kicsivel se foglalkozik, akkor mi a francot kezdene a holdakkal.

Nézte a nyomorult magatehetetlent, aki beleveszett valami mély álomba, vagy a semmibe, amivé az alkohol pucolja az agyat. Az üres fejben kóborolt, hogy valahol találjon egy árva lelket, hogy beeresszék. Ott ment ez az apa, mint Krisztus a pusztában. De nem lelt egy házra sem, nem lelt egy apró fényre sem, nem lelt csak a pusztára, minden kilométer után csak az volt ott. És a fiatal férfi megszánta ezt az apát, ezt a magányos vándort, és nem emelt rá kezet, nem emelte rá azt a husángot, amit még a kapu mellől markolt föl, hogy azzal fogja rendre utasítani a férfit. Csak azt mondta, hogy elhagylak tégedet, most már végképp elhagylak, s nem leszel te nekem a felmenőm, én lejövök erről a vonalról, ami a tiéd, nem hozok magammal semmit, még az emlékedet sem. Ezt mondta magában, pedig a férfi már korábban elhagyta őt, már akkor, amikor kisgyerek volt, s az aszszony azt mondta neki este, hogy nem akarok veled hálni. Akkor szakadt a férfiban el valami, talán a lelke.

Akkor milyen módon tudom szeretni az én gyermekemet – kérdezte majdnem sírva -, hiszen rajtad keresztül szeretem? De az asszony nem mondott mást, csak hogy fáradt és ő megérti, de mindenkinek megvan a maga gondja, s hogy ez igazán semmi, csak az élet ilyen, azt jelenti, hogy ennyi idősek és ebbe a dologba bele lehet fáradni. És ő már régen belefáradt. Persze a férfinak ez egyáltalán nem volt semmi. Neki ez átrendezte a világot méghozzá olyan módon, hogy ő volt maga, egyedül és a többiek együtt. Egyedül volt innentől, nem tudott neki a fia a fia lenni, elhagyta őt, azt mondta, szenvedj, neked ez a sorsod. Mindenki a maga keresztjét, talán még ezt is gondolta, mint az a mesebeli apa, aki először fogalmazta meg ezt a mondatot, mikor egyszülött fia ott kínlódott keservesen a kereszten, és kiabált, és ő nem azt mondta, hogy te rohadék, csak azt, hogy mért hagytál el, az volt az ő kérdése, s erre mondta ott, hogy mindenki a maga keresztjét. Így volt ez az asztalossal is, hogy ekként gondolt a fiára, s közösséget csak a szerszámokkal tudott vállalni, amik úgy simultak bele a tenyerébe, akár egy női mell, szépen kitöltötték a tenyér öblét.

A fiú akkor hazament, az utcaajtó mellett ledobta a husángot, és azt mondta az anyjának, hogy maradjon éjszakára, és nem verte agyon, mert már aludt, s alvó emberre mégsem emelhet kezet, s hogy ki kell mosni az ágyneműt meg a szőnyeget is, mert az öreg lehányta. Így aztán az asszony, amikor másnap hazament, ezt a feladatot végezte el, amíg a férfi a rádió mellett ült, és egy külföldi magyar csatornát hallgatott, amiben sokszor szóba került, hogy egyszer még mindenki mindenért megfizet, azért is, hogy elvették az ő dolgait. Hallgatta és várta azt az időpontot, amire már mondhatta: este és elindulhat a kocsmába, és megint ihat egészen az esti fuvarig, amikor is a kocsmáros gyerekei vagy a haverok közül valaki talicskával hazatolja. S közben persze röhögnek rajta, hogy mennyire részeg, mennyire nulla lett ez az ember, még azt is mondják. Holott régen még a koporsók is az ő keze alól kerültek ki, az azért nagy dolog, hogy a koporsót is ő csinálja, nem pap, aki a temetést végzi, de majdnem olyan, hisz a papon kívül ő van még közel ehhez a dologhoz. De most… – nevettek.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 51. szám