FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ
Mérleg
1969 nyarán gimnazistaként autóstoppal jártam be az NDK déli részét, Eisenachot és Erfurtot, Weimart és Lipcsét, az akkor még Karl-Marx-Stadtnak nevezett Chemnitzet és Radebeult. A végállomás Drezda volt, ahol az utcákat még ekkor is sűrűn tarkították a romok. Izgatták a fantáziámat. Amikor néhány évvel korábban először töltöttem egy teljes nyarat Drezdában, a tilalmi táblák ellenére sokat mászkáltam közöttük. Kitartóan kutattam az egykori lakások helyén a hajdani életre utaló nyomokat, a tapéta maradványát a falakon, a csempék darabjait egy valamikori fürdőszoba megmaradt szegletében, meg a parkettadarabokat, amelyeken néha látni lehetett valamilyen kopást – egy bútor lába koptathatta ki, amelyet persze már rég elvittek vagy elégettek. Egyszer találtam egy agyonfogdosott nyelű piszkavasat is.
Utazásom során Weimarból Buchenwaldba is kiutaztam, autóbusszal. Egyfajta kötelező penzum volt ez; senki nem küldött oda, és azt sem kérte volna számon senki, ha nem megyek el. A híre vonzott. Turistalátványosság volt ez is, akár az eisenachi vár. Otthon, Magyarországon akkoriban nem sokat hallottam emlegetni a koncentrációs táborokat. Ha mégis, akkor úgy, mint ahol az antifasiszta ellenállókat kínozták és gyötörték. Azt a szót, hogy zsidó, biztosan nem hallottam. 1969-ben gimnazistaként keveset mondott nekem ez a szó. Amikor egy idős hölgy, aki németre tanított, egyszer azt mondta, hogy idegenül érzi magát, ha kizárólag zsidók között van, nem értettem, mit mond. De a nem értés miatt alaposan megjegyeztem a mondatot. Meg amiatt a maszkszerű arckifejezés miatt is, amellyel zsidók kapcsán csakis a nem zsidók tudnak nem zsidókhoz szólni. Ezt az arckifejezést könnyen eltanultam. Nem is tudtam megszabadulni tőle. Később, ha ki kellett ejtenem azt a szót, hogy „zsidó”, igazi magyar arcom lett: az erőltetett természetesség álarcától nehéz lehetett megkülönböztetni a valódi arcomat.
A busz, amely Buchenwaldba kivitt, zsúfolt volt. Az egykori lágerben is hemzsegtek a turisták. Beálltam az egyik csoportba, mert csak így lehetett bejárni a tábort. Tereltek bennünket az idegenvezetők, mindenhová bevittek, mindent elmagyaráztak. Németül értettem valamennyire, de sok mindent nem tudtam követni. És mivel akkori eszemmel nem tudtam fölmérni, hol vagyok, nem is nagyon figyeltem oda mindenre.
Egyvalami azonban megragadott. Pontosabban egy szó. Az egyik teremben a vezető ötletes szerkezetre hívta fel a figyelmünket. A fal mentén állt egy mérleg, amelyre fel kellett állni, háttal a falnak. Egy sínen lehetett föl-le tologatni a mércét, amellyel az illető magasságát megmérték. A sínben hosszában vékony hasíték húzódott, amely a falban is folytatódott. Ha sor került a mérésre, akkor a másik szobából észrevétlenül egy pisztoly csövét dugták be a hasítékba, és amikor a fogoly vigyázzban állva várta, hogy megmérjék, tarkón lőtték.
Genickschussanlage. Ezt a szót mondta ki a vezető, egyetlenegyszer, én pedig többször elismételtem magamban és egy életre megjegyeztem. Örültem, hogy egy ilyen bonyolult szót meg tudok jegyezni. Valószínűleg azonban még jobban örülhettem annak, hogy egy olyan kifejezés birtokába jutok, amely a felnőttek világába engedett bepillantást. Mérnöki precizitás, igazi szakszó, s mögötte olyan világ sejlik fel, ahol minden meg van tervezve, minden működik, nincs fennakadás. Titokzatos világ lehetett ez az akkori szememben – de csak annyira, amennyire egy gyár is titokzatos. Rejtélyes, lélegzetelállító, lenyűgöző, de nem félelmetes. Inkább varázslatos. Ez a szó ilyen érzéseket kelthetett bennem. Terminus technicus. Elfedte a mögötte rejlő borzalmat. Sőt: megszüntette, fölszámolta. A pontos és lenyűgöző szakszó magát a szerkezetet a testet öltött precizitás emlékművévé változtatta át, ahol mellékes a kivégzés és a halál. A hangsúly a megtervezettségen és a jó kivitelezésen van.
Abban, hogy ezt a szót ilyen jól megjegyeztem, nem kis szerepe volt annak, hogy az idegenvezető is úgy mondta ki, mint aki élvezi, hogy ilyen soha nem hallott varázsszóval ajándékozhatja meg a szájtátva hallgató turistákat. Amit nem tudtam – el se mertem volna képzelni -, ám amiről az idegenvezető talán hallott: ezt a szerkezetet NDK-ban is gyakran igénybe vették. Nemcsak 1969-ben, hanem később, még a nyolcvanas évek derekán is.
A szó birtokában mindenesetre maga is büszke lehetett a szerkezetre; szinte úgy emlegette, mintha kicsit az ő érdeme is lenne, hogy kitaláltak egy ilyen ötletes gépezetet. Keletnémet idegenvezetőként biztos, hogy ha megkérdezik, akkor hangzatosan elítélt volna mindent, amiről ott beszélt. De hanghordozásával, és azzal, ahogyan a szót ízlelgette, azt is éreztette, hogy azért az egykori mérnökök dicsfényében ő is szívesen sütkérezik. Olyannyira, hogy ebből a dicsfényből egy apró sugárnyit még a hallgatóinak is szívesen átenged. Nekem is. Különben aligha jegyeztem volna meg e szót.
Tizenegy évvel később, 1980 nyarán Kertész Imre is ellátogatott Buchenwaldba. Ő már járt ott korábban, s velem ellentétben tudta, hová megy. Akkor fogolyként, most turistaként. Nem tartom kizártnak, hogy ugyanaz az idegenvezető kísérte, aki korábban engem is. A Gályanaplóban mindenesetre ezt jegyezte fel: „Az idegenvezető, középkorú, barna, inkább ellenszenves arcú férfi, idebent sem hagyta abba szenvtelen hangú magyarázatát az agyonlövésekről, a hullaégetésről stb. Mutatta a tarkónlövésre szolgáló apró lőrést a mérleg fölött, amelyre a foglyokat állították. A fiatalokat mindez láthatóan nem érdekelte, hátul egy pár zavartalanul csókolózott.”
Genickschussanlage. Kertész idegenvezetője is külön felhívta a figyelmet az ötletes szerkezetre. De mint tizenegy évvel korábban, e vitathatatlanul precíz műszer kapcsán ennek a csoportnak sem beszélt arról, hogy a precizitásnak miféle halálos vetületei lehetnek. Meg arról sem, hogy a halál meg e technikailag tökélyre fejlesztett szerkezet között nem esetleges, hanem mély ok-okozati viszony áll fenn. Arról pedig biztosan nem szólt, hogy a halálgyár (a fasizmus) és a modern technika mindent tökélyre fejlesztő világa között vannak hasonlóságok, sőt érintkezési pontok. Például az, hogy mindegyik a teljességre törekszik: maradéktalanul uralni akar mindent, fenntartás nélkül igyekszik kiterjeszteni hatalmát és hatáskörét mindenre.
Mert a halálgyár megszervezése végül is nem azon múlik, hogy szövetkezni tud-e elegendő szadista hajlamú ember. Ellenkezőleg. Hiszen még ha sokan összefognának is, akkor sem lennének képesek egy jól működő koncentrációs tábort létrehozni; szadista fantáziáik rabjaként bizonyára teljes zűrzavart idéznének elő, és végül minden káoszba fulladna körülöttük. Ahhoz, hogy ez véletlenül se történhessen meg, nem szadistákra, hanem szervezőkre, logisztikai szakemberekre van szükség. A szadistákat pedig pórázon kell tartani, s csak miután minden elkészült, utána ereszthetők szabadon. Csakis körültekintő figyelemmel érhető el az, amire a Sorstalanság hőse is egyből felfigyelt, miután megérkezett Auschwitzba: „Minden mozgott, minden működött, mindenki a helyén, s végezte a magáét, pontosan, derűsen, olajozottan.” És ettől még a rabok is jobban érezték magukat; a futballpályát megpillantva öröm töltötte el őket, s látva a szervezettséget, nem estek pánikba. Ezzel pedig fogva tartóik dolgát könnyítették meg; hiszen ha kitört volna a pánik, akkor minden megbolydul, mindenkinek nehezebb a dolga, és végül a legfontosabb ügy szenvedne csorbát: a hatékonyság.
Genickschussanlage. Kizárt, hogy szadisták tervezték volna meg. Legfeljebb szadisták használták és alkalmazták. Akik kigondolták és a (talán éppen a Bauhaus valamelyik műhelyében elsajátított) formatervezői ismeretek birtokában megtervezték, azokat nem a szadista fantáziák vezették. Inkább praktikus szempontok. Például hogy a rab ne lássa a pisztoly csövét, mert akkor nem ellenkezik, s ezzel akaratlanul is segíti gyilkosait. Vagy hogy tartós legyen a szerkezet, éjjel-nappal lehessen használni, adott esetben akár még mérésre is, jól illeszkedjen a falhoz, tartós anyagokból legyen kivitelezve, és minden része működjön. Lehet, hogy többen tervezték, valamelyik távoli német városban, egy tervezőirodában, ahol bizonyára jó hangulat uralkodott a mérnökök és az asszisztensek meg a titkárnők között. Vagy egy bútortervező műhelyben, melynek termékei bizonyára ma is felbukkannak otthonokban vagy használtbútor-kereskedésekben. Bárhogyan volt is, alaposan és körültekintően kellett dolgozni. Úgy, ahogyan a gázkamra megtervezésekor is. A Sorstalanság elbeszélőjét idézve: „Végtére csak itt is összeültek, mondhatnám: összedugták a fejüket igen valószínűen, ha ugyan nem is épp diákok, természetesen, hanem meglett, felnőtt emberek, esetleg, sőt minden bizonnyal, ha meggondolom, urak, tekintélyes öltözékben, szivarral, rendjelekkel, csupa parancsnok vélhetően, akiket e percben nem lehet zavarni – így képzeltem. Egyikük aztán kigondolja a gázt: egy másik mindjárt a fürdőt, egy harmadik a szappant, egy negyedik megint a virágokat teszi hozzá, s így tovább. Némelyik ötletet esetleg huzamosabban is vitathattak, javítgathattak, míg másoknak viszont mindjárt megörültek, s felugorva (nem tudom, miért, de ragaszkodtam hozzá: felugrottak) egymás tenyerébe csaptak – mindez igen jól elgondolható volt, legalábbis az én számomra. A parancsnokok képzelete aztán sok buzgó kéz, nagy sürgés-forgás nyomán válik valósággá, s a mutatvány sikeréhez, látnom kellett, semmilyen kétség sem férhet.”
Nem ördögök és démonok találták ki hát a koncentrációs tábort, hanem gondterhelt mérnökök és szervezők, akik egy-egy kis életképes ötletnek éppúgy örülni tudtak, mint a gyerekek a játékuknak. A XIX. században ilyesmi nehezen lett volna elképzelhető; s még ha igen, akkor sem lehetett volna kivitelezni. A XX. századi fejlett technikára volt hozzá szükség – amely technika, joggal, az ész diadalára tart igényt. Ez nem jelenti azt, hogy a technika automatikusan a koncentrációs táborhoz vezet; ám azt igen, hogy a koncentrációs tábor elképzelhetetlen a modern technika nélkül. És persze az ész parttalanná válása nélkül.
Kertész paradox módon viszonyul a rációhoz. Egyfelől rendkívül racionalista, és igyekszik mindent az ésszerűség szabályai szerint szemlélni és értelmezni. Másfelől azonban éppen a rációval szemben feltűnően szkeptikus is. Ha úgy tetszik: a rációban bízik a legkevésbé. Az ellentmondás csak látszólagos. Kertész számára a ráció: nélkülözhetetlen eszköz a túléléshez, alkalmas és bevált módszer ahhoz, hogy az ember kialakítsa a helyét a világban és azt fenntartsa. Ugyanakkor a ráció olyan tartomány, amelynek határait csak akkor lehetne racionálisan kijelölni, ha a ráció parttalan és végtelen lenne. Mivel azonban nem az – s az élet megannyi élménye és pillanata bizonyítja ezt -, ezért a ráció olyan hatékony, de korlátozott tartomány, amelynek a határait nem a ráció jelöli ki.
Hanem micsoda? Nem az irracionalizmus, mivel ez a ráció világán belül érvényesül csak. Hanem olyasmi, ami túl van ráción és irracionalizmuson. Ez az, amit Kertész felváltva hol csodának, hol misztériumnak nevez. Ez az a tágabb kör, ahol a ráció már csak korlátozottan tud érvényesülni. „Aki a racionalitás alapján áll szemben a misztikummal – és a misztériummal -, annak a racionalitása is kétséges”, írja a Gályanaplóban. Azok, akik a ráció mindenhatóságát hangoztatják, a lehető legésszerűtlenebbül járnak el; az életet redukálják, s azután ezt a csökkentett életet azonosítják a mindenséggel.
Ahogyan a koncentrációs tábor feltalálói és megszervezői is. Mert ha Auschwitz a modern technikával és a racionalizmussal függ össze, akkor elsősorban nem a racionalizmus vagy a technika hibáztatható, hanem az olyan észjárás, amely már csak a rációban bízik, s erre korlátoz mindent. „Auschwitzra nincs magyarázat”, hangzik a sokszor elmondott jelszó. Dehogyis nincs, mondja Kertész. De ezzel nem a parttalan racionalizmus pártjára áll. Ellenkezőleg: a rációnak a határait jelöli ki. Hiszen aki ilyesmit állít, az Auschwitzot a világból igyekszik kiemelni, és ezzel akaratlanul is azt sugallja: a világban igenis minden racionális. Ám ezzel éppen azt véti el, amit a roppant racionális Kertész féltve őriz: a misztériumot. Azt, ami egzisztenciát és sorsot ad; azt, ami a koncentrációs táborokkal ellentétben valóban túl van minden ésszerű megfontoláson.
Buchenwald, ahová annak idején ellátogattam, nem az irracionalizmusnak, nem a Gonosznak, nem a démoninak a szülötte, hanem az ad absurdum vitt ráció helyszíne. Amely egyebek között olyan életképes nyelvi torzszüleményeket is produkált, mint amilyen a Genickschussanlage. Ha újra visszagondolok annak az 1969-es idegenvezetőnek az arcára, akkor immár hajlamos vagyok az áhítatot is belelátni a vonásaiba. Mert vajon nem a ráció istenének egyik epitethon ornansa e szerkezet neve?
(Részlet egy Kertész Imréről szóló könyvből)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 51. szám
