A magyarországi demokratikus ellenzék bécsi hangja volt a hetvenes-nyolcvanas években Karl Pfeifer, aki az ezredforduló után, közel a nyolcvanhoz sem tétlenkedik, ha a neofasiszták vagy az újnyilasok hangoskodnak valahol Európában.
Karl PfeiferMary Kreutzer osztrák újságírónő éppen most forgat egy életrajzi dokumentumfilmet Önnel. A történet Magyarországról indul. Miért?
– A szüleim magyarok voltak, édesanyám Lepsényben, édesapám Balatonbogláron született. Amikor 1919-ben Magyarországon elkezdődött a fehérterror, a családom visszatért Ausztriába, ahol 1908 óta éltek, így én Baden bei Wienben születtem 1928-ban. Apám ott vett egy nagyon szép házat, amelyet aztán 1938-ban kényszerből el kellett adnunk. Aki zsidó létére el akarta hagyni Ausztriát – az Anschluss után ez Németországot jelentette -, annak úgynevezett menekülési adót kellett fizetnie. Erre ráment a házunk. A magyar rokonok elintézték kapcsolataik révén, hogy kapjunk magyar útlevelet, de azzal a feltétellel, hogy nem utazhatunk be Hegyeshalomnál, mert így észreveszik a turpisságot. Így aztán Svájcon, Olaszországon, Jugoszlávián keresztül augusztus 20-án, nemzeti ünnepünkön érkeztünk Újvidékről vonattal Budapestre.
Pesten is maradtak?
– Nem, pár nap múlva levittek Debrecenbe, és beírattak egy zsidó internátusba. Tízéves voltam, ott tanultam meg magyarul. Ausztriában viszonylag jómódban éltünk, de mivel mindenünket el kellett adni, az édesanyám ebbe belebetegedett. Tizenkét éves voltam, amikor rákbetegségben meghalt. Az első év múltán már a debreceni internátust sem tudtuk fizetni, ezért felhoztak Pestre, és beírattak a zsidó gimnáziumba. Egyensapkában kellett bejönni az iskolába, az utcán mehettem, ahogy akartam, de ahogy befordultam az Abonyi utcába, fel kellett vennem a sapkát. Erre a közeli magyar gimnáziumból a gyerekek elkezdtek kiabálni: „Büdös zsidó, piszkos zsidó!” Az első nap egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy én pedig nem akarok magyar lenni. Hiába mondta apám, hogy magyar vagyok, a magyar társadalom zöme ezt nem így gondolta.
A zsidóság mit érzett a készülő végveszélyből?
– Azokban az években nem volt még lincshangulat. Tartott már a háború, de alig lehetett érezni, még volt élelem is. Voltak ugyan már zöld inges nyilasok, de azt senki sem hitte, hogy két év múlva mindnyájunkat összeszednek. Én sem, mégis – nem utoljára az életemben – egyetlen pillanat alatt, szinte ösztönösen döntöttem el igen fontos dolgokat.
És utólag jónak tűntek ezek a döntései?
– Nézze, életben vagyok. És azok közül, akik másképpen döntöttek, kevesen élték túl. Pedig a zsidó gimnázium nagyon is patrióta volt, és nagyon magyar.
Mit ért ez alatt?
– Például fel kellett állni mindnyájunknak minden reggel az első óra előtt, és el kellett mondanunk a Magyar Hiszekegyet, tudja, ami úgy szól, hogy „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”. Na, ezt én úgy mondtam el minden reggel, hogy „Nem hiszek egy Istenben, nem hiszek egy hazában, nem hiszek egy örök igazságban, Magyarország feltámadásában pedig egyáltalán nem hiszek”.
Halkan mondta vagy hangosan?
– Halkan, de úgy, hogy a többiek azért meghallják. És örültek az átköltésemnek, mert legalább volt valaki, aki fellázadt az ellen, amivel ők sem értettek egyet. Volt egy bátyám, aki a harmincas években Palesztinába ment. Nyolcéves koromban kaptam tőle Jeruzsálemből egy lapot. Ez volt ráírva: „Légy mindig büszke arra, hogy zsidó vagy!” Ez a mondat utána ott munkálkodott bennem, főleg miután lezsidóztak az Abonyi utcában. Már kisgyerekkoromban azt mondtam, hogy nekem az emberi méltóságom az első. Nem akarok oda tartozni, ahol engem nem akarnak és nem vállalnak. (Folytatás)
